Amikor a szív beszél

Talán Alíznak hívták, vagy Zsuzsának? Netán Annamáriának? Történhetett volna ez akármelyik képviselőjével a szebbik nemnek. Mondjuk, hogy Alíz volt… Hónapokkal korábban forgatta a fejében, hogyan is kellene alakulnia a karácsonynak. Eltervezte a vásárlásokat, az ajándékokat, a fa díszítését, vendégek fogadását, egyszóval mindent, amit csak illik a karácsonyért és karácsonykor megtenni. Ám másként alakult minden. Epekrízis, kórházi beutalás, gyors műtét… A kórházi ágyon immár töviről-hegyére átgondolhatta, felboncolhatta, elemezhette a történteket és a meg nem történendőket. Karácsony a kórházban? Elviselhetetlennek tűnt a gondolat. Hova lesz immár az ünnep? Ki fogja vele tölteni a karácsony estét? Nem sokáig ápolgathatta siránkozó hangulatát. Éjjeli szekrényén, a feje mellett lassan üdvözletek, képeslapok kezdtek felgyűlni. Barátai, ismerősei, munkatársai, rokonai – mindenki, aki csak tudomást szerzett betegségéről – figyelmességük kedves jeleivel halmozták el. A kórterembe ugyan nem léphettek be, ezért a nővérekre bízták az Alíznak szóló ajándékokat. A napok teltek, és a cserepes meg vágott virágok sokasodni kezdtek az asztalon, az ágy mellett, a virágtartóban. Alíz elégedetten és boldogan szemlélte őket: - mennyien szeretik! Mily gyönyörű virágok! A kétágyas szoba másik lakója, a Down-kóros Márti (Katica, Sárika, Lenke stb) eleinte csendben maradt. A virágok látványa viszont hamarosan megigézte. Alíz csak azt látta, hogy megmoccan az ágyat eltakaró függöny, s két nagy szem szegeződik legfrissebb, legszebb, a családtól kapott csokrára. – Nagyon szép virág! Nagyon szép… Szegényke, gondolta Alíz. Őt senki sem látogatja. Hm… neki nincs virága… Talán adnom kellene az enyémből. Aztán fontolgatni kezdte: ez a barátnőmtől van, nem illik odaadni. Talán emezt, ja, nem, ezt édesapám küldte, hogy érezné magát, ha…. Vagy inkább ezt a cserepest? Vagy… Másnap Mártit a műtőbe tolták. Ó, nem adtam neki semmi virágot, tépelődött Alíz. Nem baj, majd ha visszahozzák a műtőből, igen, akkor majd meglepem. Úgysincs senkije, akitől várhatna ajándékot. Nyilván, hasonlóan gondolkozhatott a nővérke is, mert délután nagy gonddal apró kis virágcseperet helyezett Márti éjjeliszekrényére. Márti hamarosan visszatérhetett a csendes, ám annál virágzóbb szobába. – Virág, milyen szép virág, örvendezett a meglepetésnek. Ó jaj, miért is nem adtam korábban? Adnom kellett volna a virágaimból… De még nem késő – őrlödött Alíz. Bombaként érte a hír következő reggel, hogy Mártit kiengedik. A nővér segített összeszedni szerény kis cókmókját, majd utoljára a virágot is óvatosan Márti kezébe helyezte. Jajajaj, korábban kellett volna adnom, no, gyorsan, melyiket is…? – vádolta magát Alíz. Ezt? Vagy emezt? A nővérke oldalán Márti az ajtó felé tartott. Hirtelen megállott. Csomagját segítője karjára akasztotta, majd libbent az ágyat eltakaró függöny, s Márti, tekintetét Alízra szegezve megszólalt: Olyan büszke vagyok rád, örülök, hogy megismerhettelek. Nem felejtelek el. Fogadd szeretettel – emlékbe. S ezzel Alíz szekrénykéjére helyezte az aprócska cserepet.

Vers: Aranyabroncs

Mélyen szántó gondolataiért nagyon szeretem a Reményik-verseket. Mintha az én kusza gondolataim lennének az ő szavaiban kisimítva... Most az alábbit szeretném megosztani veletek. 

ARANYABRONCS 

A mellemen egy gyűrű fut körül, 

Aranyabroncs, vagy acélkarika: 

Én nem tudom. Szorít, szorít, 

S e szorítás nem múlik el soha. 

Akkor is fáj a szívem, ha örül, 

Mert aranyabroncs fut rajta körül, 

Aranyabroncs, vagy acélkarika. 

Az élet ez a kemény karika. 

 Csak néha simul közé és közém 

Enyhületképen egy rózsaszirom: 

Égi rózsafa hullatta levél. 

Az életemet jaj, meddig bírom? 

S tavasz pattantja egykor el, vagy tél 

Az aranyabroncsot szívem körül? 

Mert akkor is fáj, ha nagyon örül. 

 Aranyabroncs, bánat-öv, örömpánt: 

A lélek egyszer magáról lehánt, 

Ledobál minden felöltőt, övet, 

-És mezítlenül új ösvényt követ, 

Hol nem szorítja több arany-iga. 

Mert egyszer elpattan a karika.

Mondtál valamit?

Mondtál valamit? Túl halkan.
Írtál valamit, túl láthatatlan
Ahhoz hogy érteni tudják,
Mit adni akartál,
Vagy elfogadni,
Mit oda se nyújtottál….
Biztos, hogy nem álmodtál?

Beköszöntő

(...)
Ha kilépsz és ismét útnak eredsz, jegyezd meg a helyet. És még gyere hozzám. Mert időnként cserélődni fognak kis lakom díszletei. Én tán újra találsz valamit, ami tetszeni fog. S ha nagyon-nagyon megkedveled, neked adom: elviheted. Mert örömmel adom.

MOST például, ezt a gyönyörű kaktuszvirágot.

Kívánság

Valaki azt mondta nekem: – Megborzadok arra a gondolatra, hogy fiatalon meghalhatok. Jó volna tudni, mennyit élek.
Nem hiszem, hogy az a fontos, mennyit élünk. Inkább az, hogy hogyan élünk. Mert a jövendő élet szempontjából ez a döntő kérdés.
Megosztom veletek azt, amit én is kaptam, s ami – ha megengeditek, hogy lelketek-szívetek érzékeny húrjait megpendítse – hozzásegíthet életetek „hogyan”-jának kialakításához.
Mi a legszebb?
Fájó szívvel mást vigasztalni,
Elfojtott könnyel könnyet letörölni,
Bekötni sok nagy szívsebet,
amikor a tied a legjobban éget.
A csüggedőnek adni szárnyakat,
És megérteni akkor másokat,
Amikor hiába keresel szívet,
Mely felemeli csüggedt lelkedet.
Leroskadni este az oltárnál,
Megpihenni a kereszt lábánál,
Megköszönni az Úrnak a napot,
S kérni egy nehezebb holnapot.Kedves Olvasók, ezt kívánom Nektek. Isten adja meg beteljesedését. Mert akkor méltó válasz lesz a „hogyan”-ra. És boldog lesz úgy az évetek, mint az éltetek.