2008. december 31., szerda

Az év utolsó (n)lapja

Fehér lap van előttem. Akár papír, akár bejegyzés-oldal a számítógépben, mindenképpen fehér és üres. Üres volt, mielőtt írni kezdtem volna rá. Ezelőtt 366 nappal is egy ilyen üres lap bámult rám és rátok. Arra várt, hogy minden egyes múló nappal újabb napló- és életbejegyzések kerüljenek fel rá. Reméltük, hogy a 365-366. oldal táján gyönyörűen kikerekedett történet (vagy éppenséggel regény!) végén olvassuk a heppiendet. Most itt tartok - én is - az utolsó oldalnál.Olvasgatnám vissza a könyvet, vagy legalább néhány fejezetét. Olyan izgalmas újra és újra feleleveníteni a jó dolgokat és a szépet. S most rá kell döbbenni, hogy merő hiábavalóság visszalapozgatni. Talán csak néhány sort találnék, amit örömmel olvasnék újra. Helyenként szeretnék a sorok közt olvasni. A többit inkább újraírnám. A "2008-as esztendő" című könyvemből már nem lesz bestseller. Nem dicsekszem vele, de nem is rejtegethetem. Mások előtt nyitott oldalai vajon nyújtottak-e valami jót? Hoztak-e örömet vagy enyhülést legalább néhány percre a ti életetekbe? Félek én a választól... Ha nagyon akarjátok, csak halkan suttogjátok. Év eleje volt, és sokat gondolkoztam egy nagy kérdőjel miatt. Valaki ezzel bátorított: "Ami tőled telik, légy becsületes, még akkor is, ha nem veszik észre. Az életben visszakaphatod másvalakitõl.És ne feledd: 'amilyen mértékkel mértek, olyannal mérnek néktek'." Köszönöm az érett tanácsot és biztatást. Aztán úgy éreztem, hogy okkal és teljesen joggal napokon át kesereghetek amiatt, hogy valami nem úgy alakult, ahogy szerettem volna. Valaki mellém állt és meghallgatott, és szíve szerint támogatott. Jól esett. Köszönöm neki, hogy megtalálta a megfelelő szavakat. Tengersok munka közepette megremegtem, és úgy éreztem magam, mint Ady, amikor "a lelkem roskadozva vittem". A teljes kiaszalódás folyamatában viszont került megint Valaki, aki rámkérdezett: - Mivel segítsek? Milyen munkát végezhetnék el helyetted? Huh, nem is egy, hanem kettő volt! És éjszakáztak, hogy nekem késleltessék valamicskét a hajnalt. Naponta megkérdezték, ha még bírom-e, és tettek azért, hogy érezzem: érdemes kibírni! Nekik mondok hálás köszönetet. Amit pénzzel nem lehet megfizetni, pótolja ki a Fennvaló nekik! Ha elfeledkeztem az étkezésről, majdnem naponta került Valaki, hogy rámkérdezzen: - Ettél-e már ma? Eszembe juttatták, hogy bizony kenyérrel is él az ember. Köszönöm nekik, hogy emlékeztettek: élek! Hivatalos helyen hivatalos ügyeket kellett intéznem. Néha több utánajárást igényelt volna, mint azt elképzeltem. Valaki legtöbbször került, aki a kötelező feladatán kívül magára vállalta az ügyek kissé gubancos szálainak kisimítását. Csak úgy. Nekik, e számomra idegenek embereknek - de akik közel férkőztek jóindulatukkal - szívemből kívánom, Isten áldja meg őket! Sokszor kellett a testi-lelki-szellemi erő, a felrázás és a jó szó. Száz és ezer kilométerek távolságából is megéreztem és éreztették velem, hogy a fényévek hosszúságát is pillanat alatt áthidaló imádság csodákra képes. Magamban egy hálás köszönetet mondok, és gondolatban átölelem mindazokat, akik megajándékoztak e tapasztalattal. Akár öröm, akár bánat szállt be és a Múzsát arra kényszerítette, hogy nekem írnivalót adjon, mindig került Valaki, aki tudatosította bennem: a leírt szó már nem az én vagyonom. Közjóvá válik, ha más is magára talál benne. E sok embernek most csak egy szót tudok ajándékozni, de azt egész lényemmel: köszönöm! ... Utolsó lap az idéni könyvben. Ó, nincs mit visszaolvasni? Ha a mások által teleírt oldalakra gondolok, bizony, elismerem, van mire emlékezni. Emberi gyarlóságom csak ilyen oldalak közt szeret lapozgatni, és sosem mondaná, hogy elég. Még többet, még többet akarna, mert függőségben szenved. Már csak néhány óra, aztán ezt az utolsó oldalt is aljáig megtöltik az elmúlóban levő év utolsó gondolatai. Ezek között hadd legyen a Valakiknek és mindenkinek szánt jókívánságom piruló rebegése: bocsássatok meg, ha sokszor nem én voltam számotokra Valaki, aki jó szót mondjon, imádságot küldjön, bátorítást vigyen, tanács mellé kalácsot is nyújtson, fáradtakat erősítsen, pislogó életkedvet lángra lobbantson, szeretetet csak mindig adjon, és soha ne igényeljen; ha lapítottam a tömegben, várva, hogy bárki más végezze el, amit nekem kellett volna, és juttassák nekem azt, ami mást illetett volna. Bezárul egy könyv, és többé nem írhatok bele. Előttem fekszik egy vadonatúj, fehér lapú és üres irka. Előttetek szintén. Valakik és bárki és mindenki: írjunk bele szépen a 2009-es esztendőben!

2008. december 25., csütörtök

Hevesi M. Angelika: Óda a Jászolhoz

Parányi jászol! Három régi deszka! Téged nem alkotott művész keze, Sem újvilági fényes sáraranytól Nem fénylesz, mint dómod tetőzete, Mégis nagyobb vagy minden alkotásnál, Mi lángelméknek agyába terem… Idők teljének szent diadalíve, Belőled lépett ki a történelem. (...) Ó, mennyi szent titoknak vagy te őre, Parányi jászol, három deszkaszál! Mint méh a méztermő gazdag virágra, Úgy lelkem hozzád gyakran visszaszáll. Szívem titkának is Te vagy tanúja: Újszövetségem gazdag élete Belőled indult. Őrizd szent csodáját S légy boldogító emlékezete.

2008. december 22., hétfő

Negyven év

Számolgatok magamban. Negyven. Akárhogy is számolom, negyven. Túl soknak gondolom. Előveszem a számítógépet, bepötyögtetem: 2008-1968... Eredmény: negyven. Nehezen hiszem el, de ha már az én fejben lassan számoló tudományom és a szerkentyű is ugyanazt a végeredményt hozta ki, beadom a derekam. Elfogadom: negyven. Negyven év telt el, s ez a negyvenegyedik tél azóta. Szép fiatal évek, kemencemeleg mellett eltöltött esték, tiszta szoba és csendes megelégedettség... Amit aztán néhány év múlva felvált a gyereksírás, a szomszédok jövés-menése, a pöttömnyi gyermek babusgatása (jaj de pufók! jaj, milyen sonkái vannak! - így a látogatók), a már kevésbé csendes tavaszi-őszi vagy bármilyen évszaki esték. A kicsi lány már lábra áll, totyogni meg motyogni kezd, de nem sokáig marad a figyelem központjában. Költözés, albérlet és - újabb lakó. Sírós, félénk kisfiú. Az öccs. És közben örömteli meg kevésbé derűs napok, amik legtöbbször csak kemény munkában lerótt hétköznapok és varrással töltött késő esték. És közben kicsire zsugorodik az albérlet. Barátok, ismerősök, rokonok elszántan esnek neki lapátnak, téglának. És épül a ház. Már nincsenek nyugodt, csendes esték. Két gyerek kacaját egy harmadik jövevény nyöszörgése, sírdogálása és gőgicsélése pótolja ki. Meg egy fáradt apa és egy sokat éjszakázó anya képe. Évek jöttek, évek múltak. Felnőtt a három gyerek. Ki erre, ki arra vette az irányt. És mire ismét csendes lett a ház, egy újabb otthon falai közé költözik be a gyereksírás, majd a gőgicsélés, aztán az önfeledt nevetés. Pici lányok, növekvő unokák. Most hallgat a ház. Majdnem üres. A kemencemeleg maradt, a többi nosztalgia. Csak a negyven, az igen, az valóság. Több száz kilométerre, egy másik házban, talán kuncogva, talán elmerengve, kora téli szürkületben, fehér hajjal, megfáradt karral, de emlékezve, két ember üldögél. A szüleim. Negyven éve... igen, negyven éve indultak el együtt. Negyven éve együtt. Nekik küldöm üdvözletem, a távolból, a csendes házunkból. Éljetek boldogan! Éljetek örömben! A végtelenségig. Szeretettel, az elsőszülött.

2008. december 17., szerda

Egy nap a sok közül?

Volt egyszer, hol nem volt... volt egyszer... Húúú, most mindenkinek kegyetlenül beindul a fantáziája, és a pontokra már odagondol(t) tündéreket, Óperenciás-tengert, vasorrú bábát (is?), kacsalábon forgó palotát. Kezdjük elölről... Volt egyszer, hol nem volt, volt egy szerdai nap. Ugyanúgy kezdődött mint a többi, közönséges, hétközepi színtelen szerda. Én a szerdához a kék színt társítanám, de ez kissé színtelen volt már csak azért is, mert a múlt héten, azaz december tizedikén volt ez a bizonyos szerda. És decemberben - köztudott -, a fű sem zöld, hanem sápadt-akármilyen-seszínű. Egy gyűszűnyi hó sem volt rajta, hogy bár kissé élénkítse az ólomszínű világot. Még csak annyi fehérség se volt ebben a szerda délelőttben, amennyi kivillan a postaládából ahhoz, hogy az ember odaballagjon, és megnézze, mi van benne. Pedig megnéztem én reggel 11 körül a postát, láttam - illetve dehogyis! - hogy nem érkezett semmi, még egy rosszindulatú számla se. Nem mintha megszokott lenne, hogy (bár) hetente legyen valami levélféleség a postaládában, á, nem azért néztem meg. Csak megszokásból. Mert úgy kell. Esni se esik mindennap az eső, mégis megnézzük, ha kell-e esernyő, vagy sem. Szóval üres volt a rőtvörösre mázolt postaládánk. Senkinek sem kellett válaszolni, készülhettem a déli vonathoz. Már rajtam volt a kabát, házkulcs a kezemben, amikor a pillantásom ismét ráesett a postaládára. Fehérlett valami! Ez azért volt csudamódra furcsa, mert a postás legkésőbb tíz óráig végigrohan az utcán, és ugye, tizenegykor már néztem azt a bizonyos skatulyát. Kinyitottam, és egy leragasztatlan borítékot vettem ki. A vonatban olvastam el. Kék szélű, drappos alapon zöld adventi koszorú, színes gyertyákkal, belül pedig ez állt: "... ojan legyen neved napja, mint az élet gyöngyharmatja. Neved napod alkalmával szívből kívánok egéséget, sok örömet és minden vágyad teljesüjön. Agya a jo Isten hogy még nagyon sok név napot érjél el. Aszt kívánja néked Berta néni". Nevem napja volt! És közönséges szerdának indult. De színt hozott bele egy egyszerű karácsonyi üdvözlőlap, aminek vonalzóval meghúzott soraira reszkető, öreg kéz írta rá szívből fakadó jókívánságát. A szomszédnéni keze. Akinek eszébe jutott aznap, hogy nevem napja van - ami tulajdonképpen csak egy nap a sok közül -, amit senki nálunk meg nem ünnepel. De ünnep lett a szerdából. Mert "gyöngyharmatos" volt a szív, amely személyemre szabta az átlagos hétköznapot, és érezhetően névnappá varázsolta. She made my day - mondaná az angol. Köszönöm, Berta néni! ((Ui. Előző este már felköszöntött Margit néni, a volt oszim, és így eszembe jutott, hogy hoppá, némelyek még naptárba is néznek. Néha helyettem is. Csak másnapra megfeledkeztem... Köszönet Margit néninek is!))

2008. december 8., hétfő

Levél a Mikuláshoz

Kedves Mikulás, december 4-én valaki megpróbált szörnyen rámijeszteni. Azt üzente, hogy rossz híre van, eddig félretájékoztattak, de ideje megtudnom az igazságot: Mikulás nem létezik! Ne várjam, humbukk az egész, felejtsem el. Nem mondanám, hogy nagyon felkavart a „hír”, inkább sajnálni kezdtem azokat, akik tényleg bevették ezt a mesét. Vagyis azt, hogy nem létezel. Én igazán nem hittem el, mert már sokszor találkoztam Veled, még ha időnként más-más arcvonásokkal is tűntél fel. De hát emiatt nem csodálkozom. Telik az idő mindenki fölött... Eljött a Mikulás-nap, és reméltem, hogy a sok lótás-futásban nem feledkezel meg rólam, valamit csúsztatsz az én csizmámba is. És tényleg úgy lett. Lejárt az idei mikulásjárás, és eldöntöttem, hogy nagyon-nagyon idejében megírom neked a jövő évre szóló kéréslistámat. Ha elsők közt érkezik be, lehet, jobban odafigyelsz rá és vastag betűkkel jegyzed fel a naptáradba. Kérlek, jövőre NE még hozz semmit. Semmilyen ajándékot. Ne költsd rám a pénzed, van elég éhező a világon, de az eszkimóknak is vihetsz egy kicsivel többet abból, amit nekem hoznál. Rád bízom, kinek adod a nekem szánt csomagot, bízom benne, hogy jó helyre viszed. Én csak azt kérem tőled, ne hozz az én csizmámba semmilyen ajándékot. Ugye, nem nehéz kérés? Még nem fejeztem be. Van még egy kis kérésem. Lehetne-e hozni a trópusokról egy kis meleget? Igaz, hogy a globális felmelegedés itt van a nyakunkon, de ezt nem a mi méretünkre szabták. Kéne valami viselhetőbb. Mondjuk, olyasmi, hogy szégyen nélkül lehessen egy tányérnyi szeretetet adni és kapni. Időnként kapunk egy-egy kiskanálnyit belőle, épp annyit, hogy az emésztés beinduljon, de nem elég a jóllakáshoz. Emiatt sokszor korgó gyomorral kell a munkát végezni, róni az utakat, rendezni a rendezendőket. Nincs meg a napi energiaszükséglet, s az eredmény pedig – amit várható – ennek megfelelően alakul. Alacsony vércukorszint, remegő térdek, reszkető lábak... – brrr, ugye, már fázol, Mikulás? Tudod, nem is nagyon számítottam arra, hogy nekem az idén ajándékot hozol. Gondoltam, inkább besegítek Neked, teszek én is a puttonyodba, vigyed másoknak. Szerettem volna tisztesebb adagot nyújtani a kóstolóból. Abból, amit legtöbbször csak desszertnek adnak. Körítettem volna jó szóval, mosollyal. Sokan nem kértek belőle. Mondd, Mikulás, lehet, hogy rosszul címeztem a csomagjaidat? Egyik rám rivall ok nélkül, a másik a mondatom közepén köszön el, a harmadik már nem is köszön... Inkább nem sorolom tovább. Mikulás, te ilyenkor mit teszel? Lehet, hogy még nem jártad meg, de hidd el nekem, te is már csak vánszorogva mennél tovább. Jövőre igazán nem várok tőled semmilyen ajándékot, ne foglalkozz a csizmámmal. Miután kiosztottad mindenkinek az ajándékaidat, s érzed, hogy már nagyon elfáradtál, kopogtass be hozzám. Zúzmarás mikulásruhádat hagyd a küszöbön, és hétköznapi ruhádban gyere be. Megosztom veled azt a tányérnyi meleget, amit tőled kértem jövőre. A kemence szélén megmelegítem, ha útközben langyosra hűlt, én becsülettel megfelezem veled. Elüldögélünk szépen a csendben, és közben el-elmosolyodunk, amint magunk elé képzeljük a sok-sok boldog arcot, aki elégedett az ajándékaiddal. Nem kértem tőled sokat, ugye, nem kértem sokat? Csak egy tányérnyit, ne csak kóstolót. Mély tányérba tedd, hogy tisztes adag legyen, s ha útközben itt-ott kicsöppen belőle, maradjon nekem is.

2008. november 28., péntek

Már csak egy név...

Még mindig Mindenszentek hava... Már megint Mindenszentek emlékezete. Azoké a kicsiké, a névteleneké, az egyszerűeké, akik csak éltek. Akik csak voltak. Akikről nem írtak az újságok, nem forgott nevüket lépten-nyomon közszájon, akiket nem hoztak kapcsolatba jeles tettekkel; akiknek a véleményét se kérték ki nagyon gyakran, s inkább csak voltak, mint tudtuk, hogy élnek. Még mindig Mindenszentek hava van. És még mindig csak emlékeznünk kell. És már megint emlékeznünk kell. És már megint temetni kell. Temetni vágyakat, temetni reményeket, temetni terveket, temetni csírázó gondolatokat. Elhantolni velük keserveket, el szenvedéseket, földbe tenni fájdalmakat, elrejteni verejtéket, borítni mindezekre szemfödelet. Gondolni a múltra, felidézni az emlékeket, keresni a szépet, csüggeni utolsó szavakon, felejteni sanyarúságot, négyzetre emelni kedves perceket, megkettőzni a vágyat, elrejtőzni két tenyér mögé, s hagyni folyni a könnyeket. Még mindig Mindenszentek hónapja van. S még nem értek véget a földön a szenvedések. Még élnek kicsik és névtelenek, egyszerű emberek - akik csak élnek. Akik csak vannak. És akikről nem tud a nagyvilág. Akik tudják, vagy nem tudják, hogy eggyel kevesebben vannak. És eggyel kevesebbnek köszönnek. Eggyel kevesebbtől nem kérdik meg, hogy van. Nem fognak találkozni vele a piacon, és nem látják az állomásban, amint nagy köteg portékája mellett áll, hogy elszállítsa a rendelést, vagy csak egyszerűen eladni próbálja keze munkáját. Nem fognak türelmetlenkedni, várva, hogy befejezze Mózes-nyelvvel elkezdett mondatát. Nem, senki sem fogja bántani. Senki sem szól már hozzá rosszallóan, és már nem is fog fájni neki semmi. Eggyel kevesebb azoknak a száma, akik tegnap még betegek voltak, s nem gyógyultak meg, de ma már nem szenvednek. Tegnap még csak egy szám volt a kórteremben, holnapra már név lesz a temetőben. Mert ez az egyetlen esélyük a hozzá hasonlóknak, hogy kikerüljenek a névtelenségből. Azoknak, akik csendesen, szinte észrevétlenül, alázatosan és egyszerűen csak éltek. Csak voltak. A mostanig nem közismertek ezután már név lesznek. Vagy CSAK egy név? Még tart Mindenszentek hava. Még tart e világ bánata. Azoké, akik már csak egy névre emlékeznek. Aki csak volt. Aki már nincs. De aki egyszer - reményünk szerint - ismét lesz. És nem lesz már kicsi, nem lesz szürke eminenciás, és új nevet fog kapni. Olyan nevet, amelynek szépsége elfelejteti e földi ködös emlékeket. Talán már nem sokat kell várni rá. Addig őrizzük emlékezetünkben nevét. Azét, aki élt, aki volt, és most jövünk rá, hogy már nincs. Albert bácsi...

2008. november 4., kedd

Mindenszentek

Csak száz hosszabbacska lépés mihozzánk a temető. Ott terül el srégen a házunkkal szemben, a domboldalon. Gyerekkorunkban, amikor a tél még igazi tél volt hóhullással és legalább tízcentis állandó hótakaróval a hideg hónapokban, oda jártunk ki szánkózni. A temető szélén kapaszkodó ösvény kellően széles volt ahhoz, hogy jelentősebb kockázatok nélkül csúszkálhassunk lefelé. Nem is tudom, mikor szoktunk le róla és költöztünk át más lesikló pályákra. Amik ugyan nem voltak nevesebbek, sem remekebbek, csak éppen nem a temető ölelte körül őket. Pedig ez a tény cseppet se zavarta meg gyerekeszünket, a babonák és temetős kalandok félelme nem ért fel szürkeállományunkig. A temetőket körülövező rejtélyes hangulat és világ legtöbbször csak a felnőttek agyában születik meg. Mi pedig nem akartunk akkoriban még felnőttek lenni. (Ha belegondolok, mindmáig nem szántam rá magam a temetőkkel szembeni "felnőttes" viselkedésre. Mert nem az a hely, ahol fehérleples, testetlen lények ingadoznak éjszakánként a sírok között, hanem csendes elmélkedésre alkalmas háttért jelent(het)az élőknek. Itt minden lakó egyenlő, köztük már csak a temetőlátogatók lehetnek "elsőbbek az elsőknél". A fejfákra vésett feliratok alapos tanulmány tárgyát képezhetik a világból még el nem kívánkozó, de a mulandóság szelétől megérintett élőknek. Sokszor és sok temetőben olvasgattam érdeklődéssel a fejfákat. Született, élt, meghalt... Két évszámot összeköt egy vonalka. Egy rövid vonalka. Ami állítólag az élet - volt. Hol tömörebb, hol kissé bővebb - kőbe vésett - információk gyújtanak fényt agyamban arra vonatkozóan, ki is volt a sírhant tulajdonosa. Vagy hogyan élt. "Élt 12 évet - olvastam egy kisfiúról -, de élt eleget". Nem élettartamát ítélték elegendőnek a szülei, hanem minőségére utaltak e kijelentéssel. Rövidke életének fénye beragyogta környezetét. A sírok közt andalogva, keresem e rövid prédikációkat. Aztán olyan jól el lehet itt csendesedni. Nincs az a nagyváros és zajos tartozékai meg egyedei, amelyben ne lehetne "síri csöndet" találni, még ha főút mentén is terül el a temetőkert. Lehet benne hallgatni és hallgatózni. Megérteni suttogó hangját, amely mindenkinek ugyanazt mondja, talán csak más szavakba öltöztetve. London egyik temetőjében egy kislány sírján olvastam: "It broke our hearts to lose you, but you did not go alone, for part of us went with you the day God called you home" [Elvesztésed megtörte szívünket, de nem egyedül mentél el; mert belőlünk egy rész veled ment azon a napon, amikor hazahívott Isten]. Nem lévén más jegyzetelési lehetőségem, a maréktelefonomba pötyögtettem be a szavakat. "Nem egyedül mentél el..." Ha szeretteink megelevenednének, csak ők mondhatnák meg, hogy mennyire egyedül mentek el. Persze, mindenki arról vall, amit személyesen átél. Egyik az elköltözés magányos beállását, a másik a magárahagyatottság el nem múló sivárságát. Mindenképpen mindegyiknek igaza van.) Kissé elkalandoztam a gyerekkori szánkóúttól. De a temető nem költözött el. Időnként - és egyre sűrűbben - sokan látogatják. De Mindenszentekkor egészen megelevenedett. Halottak napja. Hogyis mondják inkább? Legtöbben az utóbbi néven tisztelik. Szombat este elsétáltam a temető előtt. Lentről az utcából a koromsötét dombot ezernyi kis gyertya ragyogta be. Ez igazán szép a komor hangzású és általában ugyancsak komor hangulatú novemberben. Ez a sok kis sziporka, csillogó kis fény. Egy gyertya se világítná be lobogásával a sötétet, de sok világító mécses csodálatos látványt nyújt. Jó ez a nap. Nem a halottak miatt, sem nem a világítani indulók miatt, hiszen aki odalent fekszik, semmit sem tud a fölötte égő világosságról, lelkét sem egyengeti biztosabb ösvényeken. Csak mert kigyúlnak a fények. Az emlékezés, emlékeztetés és figyelmeztetés fényei. Halott lehet bárki, szentté válhat mindenki. Az a mindenki, aki hallja, hogy "God called you home" - Isten hazahív. Nem porágyba feküdni, hanem örökké élni. Nem sötétben lakni, hanem mindig világítani. Nem leckét tanulni, hanem gyümölcseivel élni. Nem "szentté" válni, hanem szentként élni. Sok-sok fény között örökre, mindig, múlhatatlanul ragyogni. Itt és most, ott és végtelenül.

2008. október 27., hétfő

Mozart mindenkinek

Tévedés ne essék, nem a Mozart-kuglira gondolok, bár kétségtelen, hogy az édesszájúak többsége nem bánná, ha naponta Mozart-csokigolyók záporoznának fejük fölött. Ez úttal, ha Mozart, gondoljunk pontosan arra, amit e név igazándiból takar: a Mozart-zenére. Hogy sokan vagyunk és sokfélék, köztudott. Amint az a tény is, hogy ki-ki ízlésének megfelelő zenét hallgat. Ám a hatások is különbözőek. Nem mindegy, hogy népzenét, rockot, vagy klasszikust hallgatunk-e. Mindegyik zenét másként fogadja az agy, másként dolgozza fel, másként reagál rá és más-más eredményeket hoz ki belőle. Van a zenének egy ága, amit némelyek "intelligens" zeneként emlegetnek. Erre szeretnék most példát említeni, de előbb hadd meséljek el egy rövid sztorit. Köztudott, ugye, hogy Einstein gyerekként nem igazán remekelt iskolai eredményeivel. Még véletlenül se ágaskodott benne a zseniségnek bár egy soványka áruló jele. Nehezen beszélt, és enyhén szólva butának tartották, emiatt tanítója azt tanácsolta Einstein-apukának, vegye ki a fiát az iskolából és taníttassa valamilyen mesterségre. Paulin Einstein erre fel mit tett? Hegedűt vásárolt a fiának! S amint a kicsi Einstein fejlődni kezdett a zenében és Mozart szonátáit hegedülgette, úgy kezdett el fejlődni értelmi képessége. Felnőttként félig komolyan, félig tréfálva mondogatta: "Ha okos lettem, az a hegedűnek köszönhető!" A Mozart-effektust 199o-ben fedezte fel egy francia orvos, név szerint Alfred Tomatis. Megfigyelte, hogy bizonyos harmonikus hangok olyan frekvenciákat tartalmaznak, amelyek "feltöltik" az agysejtek magjait, amelyek apró elemekhez hasonlóan működnek. Tomatis felfedezte, hogy a szürkeállományt regeneráló zene az, amely 5000-8000 Hz-es frekvenciának felel meg. Nos, Mozart zenéje éppen ezt a skálát fedi le! (A maradak éneke, a klasszikus és a barokk zene is). Tomatis óta tudjuk, hogy Mozart zenéjének hallgatása lényegesen javítja az értelmi képességeket. A pozitív hatás ezzel még korántsem ér véget. A harmonikus zene (maradjunk Mozartnál) növeli az endorfin (boldogsághormon) szintjét és egy olyan ellentest fejlődését, amely felgyorsítja a gyógyulási folyamatot, s csökkenti a fertőzésveszélyt a szervezetben. Tíz percnyi Mozart-zene hallgatása után az elemi iskolások IQ-hányadosa 8-9 ponttal nőtt az absztrakt gondolkodást mérő tesztekben. A példákat sorolhatnánk, de befejezésként csupán még egyet: a matematika és egzakt tudományok terén a legragyogóbb eredményeket elérő japán diákok kötelező módon a gimnázium első évének végéig intenzív zeneoktatásban részesülnek. Van eldobni való idegsejtetek? Ha nincs, akkor ajánlom szeretettel: Mozartot mindenkinek!

2008. október 5., vasárnap

Hozzátok szólok, emberek!

Levelet kell írnom. Nem a postás viszi ki, de küldöm Mindenkinek, aki levelet vár. Valahonnan. Valakitől. Az elmúlt héten az idegsebészetre kerültem. Ne ijedjetek meg: nem fektettek be, nem én voltam a páciens. Csak a nyárról elmaradt szigorlatot kellett pótolnom. Csak tudtam volna előre, mit is választok gyakorlatozás végett! Ezerszer jobb lett volna ortopédián maradni, ám az embert hajtja az újabb és újabb ismeretlen terület felfedezésének a vágya. És megismerkedtem az intenzív terápiával. A világ minden pénzéért nem gyakorlatoznék ott még egy hetet; de semmiért sem adnám, hogy ott voltam két napig. A baloldali kórterem egyes ágyán idős bácsi feküdt (gyengébbekre való tekintettel, nem részletezem, hogyan). Előbb azt hittem, csak alszik. De tévedtem, kómában volt. Agyvérzés érte. "Kész, vége...", suttogta az ápolónő. A nővér odahajolt, és kitapogatta a bácsi nyaki erét. Még élt, csak ritkán lélegzett. Vele átellenben négy éves kislány sírt fel. Anyja őrizte az ágyát. Aznap reggel hozta be őket a mentő. Egy ló éppen arca közepén, orron rúgta a gyereket. Sose tudjátok meg, hogy néz ki egy ilyen kislány! Nemcsak az orra lett oda. Megingott a lábam, reszketett a kezem. Istenem, egész életére tönkre van téve e gyerek! Sose lesz már szép, üde kis tekintete! A jobb oldali teremben két férfi feküdt. Egyik ugyancsak önkívületben, a gépek éltették. A másik, fiatal férfi, munkabalesetet szenvedett; azzal hozta ki sodrából az ápolóját, hogy fejét ide-oda mozgatta a párnán, holott ráparancsoltak, maradjon abban a helyzetben, ahogy elhelyezték, ne lógassa a fejét, mert elmozdulnak a különféle csövek. Fügét mutatott a rákiabáló ápolónak, nem volt lehetősége többféle tiltakozás közül választani. Később még motyogott is, és azt firtatta, mikor jön a felesége és kétéves kisfia látogatóba. Látni akarja őket. Másnap reggel a baloldali szoba egyes ágyán már új beteg feküdt. A tegnapi: elköltözött. Oda, ahol már semmi sem fáj. A jobb oldali kórteremből egyik se hiányzott. Az idősebbiknél semmi változást nem észleltem: csendesen készült parttalan vizeken evezni. A fiatalabbik ágyánál viszont megrendülten álltam meg: a tegnap még mocorgó, bosszantó beteg mára csak egy darab öntudatlanul heverő testté vált, ami kétségbeesetten próbálta pumpálni a levegőt a renyhe tüdőkbe. Hasa szaggatottan emelkedett föl, s ereszkedett vissza, szinte vonaglott az életért vívott küzdelmében. Tegnap még kisfia után vágyakozott. Holnaptól már kisfia vágyakozik apja után... És volt egy harmadik kórterem is, ahova csak a második napon léptem be. Apa őrködött fia álma fölött. Régóta beköltözhettek, ezt mutatták a személyes tárgyak is (családi kép a kagyló fölött polcon, könyvek, stb). Motorbicikli-baleset. Skalpjának egynegyede hiányzott! Uram, ne hagyj el, csonkolt fejet sose láttam! S amikor apa vigyáz szerencsétlen fiára, kell-e nagyobb bánat? Látni ahogyan lassan száll ki az élet csemetédből, aki életedből lett? Odamerészkedtem az ágyhoz, mialatt a nővér a légutak leszívását végezte. A húszéves vézna test összerándult. Egyik oldalon a megtört apa, másik oldalon mi ketten a nővérrel. Megfogtam a mozdulatlanul heverő kezet. Hátha észlel egy kis együttérzést! Hátha megérzi, hogy életre kívánjuk, bár nem a mi hatalmunkban áll az élet. Szeme sarkában ott feküdt egy könnycsepp. Csak feküdt, akár a gazdája, nem gördült le, nem törölte le senki. Azóta őrzöm ezt a cseppet lelkem retináján. Feledni nem tudom, ezt felejteni hasztalan. Hozzátok szólok, emberek! Hozzátok, akik ma még éltek és lélegeztek, dolgoztok és mozogtok, vágyakoztok és szerettek! Embereket láttam meghalni, és semmit sem tehettem értük! Tehetetlenül álltam mellettük: összeszorított ajkakkal búcsúzni azoktól, kiket nem ismertem, és fohászkodni azokért, akik még vannak. Akik még megmaradnak. Ha csak egy jó szót mondhattam volna mielőtt útra kelnek! Ha csak biztathattam volna azzal, hogy hamarosan gyönyörködhetnek kisfiukban, ha bátoríthattam volna őket, hogy hamarosan maguk sétálnak ki e siralomházból! Nem volt kinek adnom egyetlen jó szót sem. Ugyan mit suttoghat a szájam, amikor a másiké már lezárult? Istenem, mennyire nem értékeljük azt, amink van! Járásunk, hallásunk, látásunk, mozgásunk. És mennyi mindenért rohan és izzad az ember, olyasmiért, amit nem visz magával, s ami nem segíti visszajönni haláltusájából. Nektek írok, magamnak írok. Ne vigyétek magatokkal azt a sok jót, amivel ma még megajándékozhattok másokat! Ne sajnáljátok baráttól és idegentől, családtól vagy akár koldustól is az élet javát. Adjatok, adjatok, adjatok. És ne várjatok érte semmit cserébe. Mert boldogabb az, aki az övéből adhat egy hajszálnyit is annak, aki most már hajszálba is kapaszkodna. Láttam meghalni embereket, és cövekként álltam mellettük. És megértettem, hogy nincs sok keresnivalóm köztük. Mert várnak rám az élők, akik még elfogadni tudnak. Egy csipetnyi szeretetet, egy mosolyt, a holnap reménykedő biztatását. Hozzátok szólok, emberek! Reátok is várnak valahol.

2008. szeptember 29., hétfő

SZEPTEMBER VÉGÉN

Ha szeptemberi vers, akkor Petőfi. Akár hó eleje, akár vége, mindkettő rögtön Petőfit juttatja eszembe. Jobban mondva a verseit. Ha tévedek, igazítsatok ki. Csak kimondom, hogy "szeptember végén" vagyunk, máris Petőfit idézem. Munka, tanulás, elvégzetlen feladatok, rámváró kötelezettségek, árral szembeni úszás - csupa prózai kifejezések. Ez lenne a szeptember vége. Jó lenne, ha nem pontot, hanem kérdőjelet tehetnék a mondat után. Bizony, egy hullámhosszon vagyunk nagy költőnkkel: Elhull a virág, eliramlik az élet... Egy teljes nap választ el szeptember abszolút végétől. Hátra van még a holnap. Hátra van még 24 óra, aminek minden perce feloldhatja még a kegyetlen pontot. Azt a kis, gombostűfejnyi parányiságot, aminek nyelvi hatalmában áll sorsokat (el)dönteni, terveket lezárni, tetteket meg nem másíthatóvá tenni, elcsépelt terminussá lefokozni a "stresszt". Ámde ez az egyetlen nap még megtörheti erejét. Mert az idő néha nagyobb úr, és a pontot alárendelheti egy föléje rajzolt kérdőjelnek. Nem hasztalan a bizakodás. Így tekintve előre a következő napnak, kicsit Petőfi szemével látom én is a világot. Azt a kis világot, ami nem körülöttem forog, de benne forgok én. És meglátom azt, hogy nemcsak munka és stressz, fáradtság és nyűg, teher és feladat létezik, hanem "szeptember végén": Még nyílnak a völgyben a kerti virágok, Még zöldel a nyárfa az ablak előtt, (...) Még ifjú szívemben a lángsugarú nyár S még benne virít az egész kikelet. Igaz ugyan, hogy "sötét hajam őszbe vegyül már, / A tél dere már megüté fejemet, de ezt a fajta ifjúságot, a szívbe zárt lángsugarú nyarat magammal akarom vinni. Át - októberbe. S ha netán a "tél dere" akarná kiszorítani, szolidarizáljatok velem: gondoljunk gyakrabban arra, hogy egyszer majd elhull a virág, eliramlik az élet... , ennélfogva addig örüljünk a lángsugarú nyárnak, amíg csak lehet. Mert még nyílnak a kertben a virágok. (UI: Gratula az ezredik blogolvasómnak, aki szeptember 3o-án, hajnali 1 óra körül kerekítette ki az olvasók számát. Ígért jutalom nem marad el!)

2008. szeptember 21., vasárnap

Csak megjegyzés, semmi más

Úgy tűnik, eddig csak magammal beszélgettem a blogszobámban. Amikor először nyitottam ki ajtaját, kitűztem a táblát: ha valamit megkedvelsz itt, elviheted magaddal, csak hagyj helyette egy rövidke megjegyzést. Eddig kaptam talán hármat vagy négyet. Nem sok. De sokatmondó lehet, ha arra gondolok, hogy: 1) a látogatóm nem sok érdemlegeset talál itt. Ezért, akár a hajó a vízen, nyomtalanul elsiklik (az olvasottak fölött). Tehát - egyedül szövegeltem. Szomorú... 2) Talál itt egyet-mást, amiről úgy érzi, neki (is) való. Csak épp nem hagy helyébe semmit. Még egy kurta megjegyzést sem, mégha örül is a vinnivalónak. Ebben az esetben, mégha kedvezőbb is rám nézve, mint az 1) pont, szintén csak monologizálok. És motyogom magamban: "... megloptak." Mert nem hagytak egy árva megjegyzést sem. (Tetszett? Nem tetszett? Hiábavaló az egész?) Pedig ingyen lenne. Kopogtatás nélkül léphettek be ezen az ajtón továbbra is. De ha lábtörlőjén hagytátok az út porát, búcsúzáskor - ha nem esik terhetekre - hagyjátok a kilincsen kezetek nyomát (is). Alássan köszönöm, s minden tiszteletem!

2008. szeptember 14., vasárnap

Vigasztalni kéne

Vigasztalni kéne. Jó szót mondani kéne, helyénvalót, biztatót, szépet és vidámítót. Erősíteni kéne, lelkesíteni és bátorítani, jobb jövőt láttatni, reménykeltőt és életre érdemeset. Kellenének a szavak, maguktól sorba rendeződjenek, jöjjenek a melléknevek, ékesítsék a főnevet, tündököljenek az igék, illeszkedjenek az őket megillető alanyokhoz és tárgyakhoz. Kellene a vigasz. Másnak és másoknak. Tőlem nekik. Kellene egy ígéret, kellene, kellene. Csak épp nem találom a jó szót, nem találom az ígéretet, mert nem lehet. Nem ígérhetek más nevében, más helyett. Nem vagyok próféta, hogy megjövendöljem: igenis, minden jóra változik. Nem tudok biztosítást sem kötni - semmire. Vigasztalni kéne, szavakat sorjázni, gyengéket erősíteni, beteg szíveket bekötözni, fájó sebeket enyhíteni. De csak keresem a szavakat, és szavakba ütközöm. Elcsépelt, közönséges, általános, bölcselkedő, hivalkodó szavak állják az utam. Akármit is mondok, csak szavak köntösébe öltöztetett viaszbábu. Élettelen, segítségre képtelen. Vigasztalni kéne!!! És nem tudok. Jó szóra volna szükség? Szépre, nemesre? Á, dehogy! Csak melegre, egy kis lélegmelegre. Meleg kabátot kéne borítani a didergőre, szeretetből szőttet, együttérzéssel kivarrottat. S ha nincsen ilyen kabátom, magamhoz vonlak és átkarollak. Félkézzel letörlöm a könnyeidet, mialatt a szemem sarkában lappang egy árulkodó könnycsepp. És ránk telepedik a szótlan csend. A vigasz?

2008. szeptember 1., hétfő

ITT VAN AZ ŐSZ, ITT VAN ÚJRA

- Petőfi Sándor - Itt van az ősz, itt van ujra, S szép, mint mindig, énnekem. Tudja isten, hogy mi okból Szeretem? de szeretem. Kiülök a dombtetőre, Innen nézek szerteszét, S hallgatom a fák lehulló Levelének lágy neszét. Mosolyogva néz a földre A szelíd nap sugara, Mint elalvó gyermekére Néz a szerető anya. És valóban ősszel a föld Csak elalszik, nem hal meg; Szeméből is látszik, hogy csak Álmos ő, de nem beteg. Levetette szép ruháit, Csendesen levetkezett; Majd felöltözik, ha virrad Reggele, a kikelet. Aludjál hát, szép természet, Csak aludjál reggelig, S álmodj olyakat, amikben Legnagyobb kedved telik. (Erdőd, 1848. november 17–30.) (Annak idején, az általános iskolában az utolsó 3 szakasz nem szerepelt a tankönyvben. Hát én sem szerepeltetem. Akit érdekel - mert szépnek bizony szép! - olvassa el az interneten. Nekem is újdonság volt végigolvasni a teljes verset.)

2008. augusztus 31., vasárnap

Nyárutói számolgatás

Augusztus is eltelt. Nem sok idő volt írásra. Most sincs sokkal több, de érzem, hogy muszáj egy kicsit kivetni a gondolataimból, amik nem épp szertelenek, de rendszerezetteknek sem mondhatnám. S az izgalmasságukat növelendő, ékezethiányos a technika birtokomban levő vívmánya. Egyenként kell kimásolnom egy már meglevő szövegből a magánhangzókat, és utólag behelyettesíteni a megfelelő helyekre. Ciki, de mit tegyek! (Ha nem lennék ennyire lusta, amennyire per pillanat vagyok, szépen áttelepdnék a másik fotelba, amiben ülve kultúráltabb formába önthetném az írományomat, hiszen a "nagy gépen" magyar billentyűzet is található. De na! Ennyire már nem futja az ambiciómból. Húsz másodpercnyi plusz mozdulat helyett inkább rádolgozom - egyhelyben ülve - fél órát... Ismeretlenek kedvééert: ez is én vagyok!). Augusztusban sok minden történt; nem mintha máskor nem történne, viszont eléggé mozgalmas volt, jött-ment, lótott-futott, utazott es megérkezett rendre a család mindegyik tagja valahonnan valahova, de leginkább haza. Én például Londonból repültem meg autóztam Erdélyországomba. Na de hagyján az utazások! Voltak ám más jellegű események is. Sorolom: Tibi tesóm szülinapja, aztán Csillával (azaz első es egyetlen feleségével) való házassagkötésének 10. évfordulója, következett még egy néhany ismerős szülinapja, s mindez augusztus végén zárult a húgom polgári esküvőjének 5. évfordulójával (az egyházi kesőbb volt). Szóval egyiknek a tizedik, a másiknak az ötödik házassági évfordulója. S most jön a vicces: anyukám addig töprengett, számolgatott, osztott-szorzott magaban, amig kisütötte, hogy ha csökkenő sorrendbe helyezzuk a már említett számneveket, vagyis igy: 10, 5, ... ezután már csak a 0 (azaz nulla) következik, és ha egy évvel előre utazunk a jövőbe, a számsornak természetszerűleg és logikusan igy kellene alakulnia: 11, 6, 1... Értitek, ugye? Az az árva 1 (egyes) jelezne a harmadik, bekötött fejű gyerekenek azt a bizonyos évfordulóját. S ki az a harmadik? Hát én! Ezen a nagyon bölcsnek - és ismétlem, matematikailag nagyon logikusnak - tünő okfejtésen kicsit elmerengett a család összes nőnemű tagja. Én meg gyorsan előszedtem mindkét kezem meglévő tíz ujját és kiszámoltam, hogy 0+1=1, vagyis ahhoz, hogy jövő ilyentájt már én is nosztalgiázva gondoljak vissza az idéni lagzimra, valahogy éppen idén ilyenkor kellene férjhez menni. Ettől az eredmenytől aztán megnyugodtam, mert bizony nem szeretem összecsapni a dolgokat, s a vásár mindig kettőn múlik (így tartja a népi bölcsesség), tehát ilyesfajta hirtelen veszély nem fenyegethet, még mindig szabadon oszthatom be a kevéske szabadidőmet, utazhatom el a kispórolt pénzemet és alhatom reggel 8 után is, ha nem várnak rám eget rengető és sürgős feladatok. Juppi, ettől széles jó kedvem lett. Mondanom se kell, ugyanezek az okok cseppet se derítették jó kedvre mutterkámat, inkább sóhajtott rá egy sort. Nem tudom, mit sajnált jobban, azt hogy nem jött be a számítása, vagy netán a további lehetősegemet a nem-korai kelésre, de tény, hogy az 1 biztosan nem a 6-ra es 11-re fog következni. Hihiiiiiiiii, ne csípkedjétek magatokat, nem sietek. (Jaj, ezt inkább a szomszédnéniknek kéne valahogy beadni, nyugodjanak le). Most kéne valami nagy okosat irni, de ez már nem jön össze. Ha Pitágorász vagy Bolyai lett volna a nagybácsikam, lehet, kiügyeskedtek volna egy olyan egyenletet, ami tökéletesen illeszkedjék a képbe, és csakis az én esetemre legyen alkalmazható. De erről lekéstem. Ha változik valami a családi egyenletünkben, majd idejében szólok, jó? Addig fogadjatok meg egy jótanácsot (inkább szingliknek szól!): sose logika alapján számolgassátok a (leendő) fontos évfordulókat. Elég a megfontolás, aztán mindent bele! Üzeni ezt alulirott xy, alias Judit, aki már csak biztosra tudja, hogy nulla meg nulla mindig nulla, rosszabbik esetben pedig mínusz egy! :)

2008. augusztus 1., péntek

Új barátom

Nem igaz, hogy július is eltelt! Reméltem, hogy e hónapban többet sikerül majd írni, de úgy látszik, nagyon elkerültük egymást a múzsával. Most itt van július utolsó estéje, á, mit beszélek! - éjjele, amikor már csak 6 perc választ el éjféltől. Az a fránya óra, ami olyan kéretlenül alátapasztja pecsétjét minden írásom címe alá (magyarázzam javára: megállítja az időt, amíg az oldalra felrakom gondolataim gyermekét) kegyetlenül siet, és emberileg szerintem nehéz beleférni ebbe a hat percbe. Előresietni akar a pillanat, nem tudom hova, pedig ma - mondom, MA!! - jó néhányszor megállítottam volna az idő kerekét. Ez volt az én jó napom. Ahogy mondani szokták, ha nem jól megy valakinek a sora: "Várj türelemmel, egyszer majd a te utcádon is felragyog a nap!" Komolyan mondom, számomra ma jött el az egyik ilyen napragyogós nap. Pedig nem fényeskedett jobban a Napocska odafönt, mint máskor szokott, viszont sokkal tobb lélekzugba sütött be, mint ahogy átlagos napokon szoktam venni észre. Kéretlenül beférkőzött ismeretlenjeim és ismerőseim szívébe, gyújtott nagy meleget a lelkükben, annyira, hogy már egyedül el se bírták. És elkezdtek adni belőle. Kaptam jó szót, kaptam dicséretet, kaptam méltatást, kaptam kedvességet. Szuper! O, nem is így kellett volna fogalmazni. Adtak jó szót, adtak dicséretet, adtak méltatást, adtak kedvességet. Adtak. Adtak. És én elfogadtam. Szeretem magam annyira, hogy a jó dolgokat ne utasitsam el. Már ebéd táján kimondtam, hogy jé, ez az én jó napom, aztán már csak halkan mormogtam magamnak, hogy vigyázz, fiam, el ne kiabáld, nyugtával dicsérd a napot. Nem kopogtam le fába, nem is lett volna szükség rá. Bevésődött tüzes betűkkel a szívembe. Melengettek, szeretgettek, átöleltek a szavak. És melengetnek, szeretgetnek, átölelnek e friss emlékek. Mennyit adtak, mennyit kaptam, helyes volt-e az arány? - nem számoltam. Csak üldögélek egymagamban, ám nem magányosan: jó volt ma nem csak létezni, hanem élni. Hallani simogató szavakat, érezni lágy ölelésüket, őrizni szépségüket. A napsugár, tudjátok, az a huncut napsugár művelte az egészet. Amelyik a nyitott szívekben lakik. Ami annyira fürge, hogy seperc alatt - de mit is mondok! a fény sebességével, igen, így a helyes - végigszáguld tíz, húsz, száz szívben is, és otthagyja a nyomát. Ma nem ellenségem az idő. Most nem haragszom az órára. Foroghatnak a mánusok, tudom, hogy csak a múló időt mutatják. Azt, ami feledteti a rosszat, színesíti a jót. Ma barátom az idő. Mert minden rohanása mellett, küszöböm nem látható szurokjaban benne hagyta a kedvesség cipellőit.

2008. július 17., csütörtök

(Sztrájk után) VENI, VIDI...


Jelentem alássan, a sztrájkom lejárt. Persze, csak azok nem tudják, hogy életbölcselkedési aktivitásom szünetelt, akiknek éppen tudni illett volna. Ettől a jelentős visszahúzó tényezőtől eltekintve, minden oké. Visszaolvasom a munkaszünet agyszüleményét, és rájövök: csakis én írhattam. Bár ebben a webszobában - mert a blog elnevezés nekem csöppet sem csúszik - általában csak jó dolgok szoktak helyre kerülni, de a héten valahogy muszáj volt eltekinteni a bevett szabályomtól. Mert ki kellett ereszteni a szelepen át a gőzt (ismerőseimnél felrobbant a kuktafazék, mert túl sok pára gyűlt össze benne, aztán foghattak házat renoválni. Na ettől én megkíméltem magam.)
Amint már kiderült, szívből utálom, ha magukat gondolatolvasónak tartó egyedek jobban tudjak, mire gondoltam én, amikor mondtam valamit, vagy épp hallgattam. Na, mindegy, köteles vagyok nekik megbocsátani, pedig ejnye de szívesen lennék olykor csak “köteles”. Szerencsére, lejárt már az inkvizíció :)

Visszaemlékszem életem első munkalyére. Tőlem alig néhány évvel fiatalabb gyerkőcöket igyekeztem bevezetni a francia nyelv dallamos, ám számukra verklitekerős rejtelmeibe. Ötödik osztályosak lévén, eléggé érettnek tartotta egyik-másikuk magát arra, hogy ádáz ellenfélként küzdjön a nyelvtörő eszkötüpö...? ragozásai ellen. Nyugi, semmi baja nem támadt a franciának. Minden keserve énrajtam csattant. Mert hát kivel is lehetett volna bakalódni, ha nem a munkáját híven teljesíteni akaró tanerővel?
Miután már századszor bosszantott fel a tizenegyéves tacskó kölök, az idegszálaim tüntetően kezdtek zsibongani az emeleti tekervényeimben. Kész, megyek, jelentem az esetet a dirinek. Jöjjön, rakjon ő rendet, én ilyen szemtelen figurákkal nem fogom tönkretenni magam. Hogyisne, majd még közelharcra kerülne a sor, megnézhetik, milyen viadal tud lefolyni egy csitri tanárnő es egy lurkóbbnál lurkó között.
Kirohantam a tanteremből, berohantam a tanáriba. Az üres szoba kissé kijózanított. Mit is akarok én? Vesztesen bekullogni az igazgatónő mögött az osztályba,előre félve attól, mi lesz, ha majd ismét egyedül kell szembenéznem a nebulókkal? Na ne! Odaléptem a táskámhoz, kihalásztam belőle egy doboz bonbont. Reggel vásároltam a szülinapomra. Kibontottam, megszámoltam. Mintha csak erre az alkalomra csomagolták volna.
Nyugalmat erőltetve magamra mentem vissza az osztályba. Az első sor első padjánál kezdtem. A szokásos lárma kezdett elhalkulni. Diákjaim visszahőkölve bámultak rám. Diriért indultam, bonbonnal jövök? Vagy a tanárnő bomlott meg, vagy a doboz táján bűzlik valami. De bizony, rendben volt egyik is, másik is. Az első két-három diákot még noszogatni kezdett, de aztán rájöttek, hogy semmi cseltől, semmi behúzástól nem kell tartaniuk.
A második sor első padjához értem. Abban lapított sunyin vagy megszeppenve, de mindenképpen behúzott nyakkal a fő hangadó, lelkem fekete keserve. Eléje toltam a dobozt: vegyél. De ugyan várhattam hogy kinyújtsa a kezét. Latszólag zaklatottan ült a padban. Sokadik kérlelésre sem volt hajlandó venni a bonbonból. Fogtam hát egyet, és leraktam elé a padra.
Meséljem tovább? Síri csöndben zajlott le az utolsó franciaóránk. Sehol egy pisszenés, sehol egy szemtelen vigyor vagy ablakon ki-, beugrálás. Egy se bukott meg.
A tanítás utolsó utáni napján, a nyári szünet friss kezdetén, fullasztó melegben vártam a buszra, ami hazafelé vigyen. A poros úton szinte botorkálva közeledett egy aprócska legény. Ő volt. Az osztály réme. Még csak árnyék sem volt a közelben, ahova jelképesen elbújhassak. Aztán csak megállt mellettem. Jó napot kívánok! Hova tetszik utazni? – hallottam a tőle szokatlan hangvételű és nem várt szavakat. Miután ugyanolyan csendesen szolgáltam a szükséges tájékoztatással, s viszontag megkérdeztem, hogyan telik a vakáció, újabb fordulattal lepett meg:
Tanárnő, ugye visszajön és ősztől ismét önnel tanulunk? Kérem szépen, ha lehet, legyen a mi osztályfőnökünk!
“Szó bennszakad, hang fennakad, lehellet megszegik...”. Mukkanni se bírtam néhány másodpercig. Én? Oszijuk? És ki kér meg rá? Aki a legtöbbet zongorázott az idegeimen? Nem küld a Szaharába, nem csúfolkodik. Én nem ismerem ezt a gyereket! Ez nem az, akinek a neve benne van az 5A naplójában! Álmélkodva néztem körül. Bekerültünk egymás szeretetének hatókörébe.
És rádöbbentem, hogy nem vagyok bukott tanár. Vivát! Éljen a szeretet!

2008. július 14., hétfő

Túl az év derekán

Valami meg kell, hogy törje a júliusi csendet. Júniusban élvezem a még hosszabbodó nappalokat, érzem, hogy a java (az évnek, a nyárnak, a várakozásnak) hátra van. Amikor pedig belecsöppenek ebbe a nagy "javába" az akárminémű várakozásnak - konstatálom, hogy kezd csappanni a kedvem. Hál' Istennek, nem az életkedvem, csupán a várakozási kedvem, mert hát aminek a felén túl vagyunk, az már csak kevesbedik, a jónak a kevesebb része pedig sosem hat rám túlságosan felemelően. Pedig kiskanálnyi méz is édesíthet meg sokkalta jobban csészényi teát, mint csészényi cukor vödörnyi esővizet. Jah, lehet, hogy sántít a hasonlat, de az álmossággal párosult vidámságlohasztó lapos - mai - életérzésemnek a tőle telhető legmagasabb eszmefuttatásábol ennél mélyebb filozofálásra nem telik. Ha körülményes megérteni, magatokra vessetek, a megértéséért felelősseget nem vállalok! Elég nekem az, ha mások veszik maguknak azt a merész (hogy ne mondjam piszokul szemtelen) elhatarozást, hogy eldöntsék: mire is gondoltam, amikor ezt vagy amazt írtam. Mert ugye ha nekem csak négy kerekem forog a homloklebenyem fölötti részben, az előbbi illetékeseket már egy golyóbissal többel áldotta vagy átkozta meg - no, nem az Ég - saját bölcsködésük. Innentől fogva én mar plusz egynek számítok saját magam gondolatvilágában, hiszen van aki már eldönti, mit is gondoltam, amikor egy szót kiejtettem, mi forgott az agyam ködös zugaiban, amikor három mondatot leírtam, sőt mitöbb milyen is vagyok, amikor még csak meg se szólalok, csak pusztán létezem. Ezen oknál fogva a mai, rám próbálva irdatlanul bő napon teljes sztrájkot hirdetek. Még nem döntöttem el, hogyan és miben fog megnyilvanulni a sztrájkom, tény, hogy már bejelentettem. ITT. Mert bolond az, aki akkor is leizzasztja magát a munkával, ha a fizetését hazaszállítja a postás, mégha napestig csak lógatta is a lábát. Meglehet, valami agytornáztató tevékenység beszüntetését fogom megcélozni, utóvégre onnan indultam el, hogy lapos nap és laposabb életbölcsesség... Lassan elkezdem a sztrájkom, még mielőtt lejárna e nevezetes dátum. Addig is üzenem mindazoknak, akik ötödik kereküket nem mások hiányait pótlandó használják, hanem tulajdon IQ-juk meredek csúcsait igyekeznek nulla egész nullákkal magasítani - hagyjanak békén! Jól elvagyok én a saját gondolatvilágomban, nem igénylem azt a fáradságot, amivel interpretálni próbálják ki nem mondott, meg se gondolt elmélkedéseimet. Bányásszon mindenki a saját bányájában, ne robbantsa fel a szomszédét! Aki pedig saját gondolatait annyira nem tudja ráncba szedni, kordában tartani, hogy legalabb illedelmes kritikaval hűtse le a másik felmelegedő hangulatát, váltson repülőjegyet Alaszkába. Csak odafelé. És ne magyarázza az én bizonyítványomat, mert aki tudni véli, mire gondoltam, amikor még csak meg se szólaltam, annak bizony Arany János is azt vetné oda: "Gondolta a fene!" Akkor hát mindenjót! Találkozunk sztrájk után. Addig magamban motyogok: "még nem múlt el az év második fele..."

2008. június 29., vasárnap

JÚNIUS VÉGE


A június a kedvenc hónapom. Nem is tudom pontosan, hogy miért. De ha nagyon kell, jónéhány okot fel tudok sorolni. Kezdjem azzal, hogy júniust a gyereknap nyitja meg. Az olyan remek! Kicsik élvezik, nagyok meg várják, hiszen vannak örök gyerekek, akik 40, sőt 60 után se nőnek ki a gyerekkorból, maximum a gyerekcipőből.
Aztán kezdődik a szülinapok sora. Másodikán volt tanáromnak a lánya, harmadikán volt évfolyamtársamé, tizedikén egyszerre három ismerősnek van, tizenkettedikén kettőnek, s a kettő közt meg az enyém! Na, ugye milyen nyomós ok arra, hogy örüljek a júniusnak? Az idén kb. harminc ember köszöntött fel, egész nap ingáztam a számítógép és a telefon között, kaptam 3 csokor rózsát, egy balkont (amit mellesleg nem a kezembe nyomtak, félreértés ne legyen! hanem kemény munkával pont szülinapomra fejezte be szülém, s ugyanaznap estéjére egy asztalkát és négy széket is varázsolt hozzá egy asztalos-ismerősével együtt. Fel is avattam rögvest a két munkásommal, a volt oszimmal és a szomszédasszonnyal - egy díszes epertorta révén. Lásd az előző bejegyzés képét).
No, ott tartottam, hogy van miért szeretnem júniust. Hát hogyne! Ugyanez a hónap szolgáltatja évről évre a ballagási napokat, anno 19... én is egy június 10-i napon ballagtam. "Június van, s nagyon magam vagyok..." - szavalom el minden év június első dekádjában nagy pátosszal csak úgy a magam nosztalgiáztatására az Ady-verset, amit én nagyon-nagyon kedvelek, annak ellenére, hogy nem minden kijelentése fedi a jelen valóságot. De júniusról szól, és ez a lényeg!
Június 14, 17, 19, 21, 22, 24, 26, 28 - mind olyan napok, amikor barátaim, ismerőseim ünneplik mulandóságuk egy újabb állomását. Júniusi vagyok, ugye nem csoda, hogy legtöbb ismerősöm júniusi születésű? Összeköt minket valami megnevezhetetlen, láthatlan szál, amiről legtöbben ténylegesen tudomást sem vesznek, ám ha jól belenézünk gondolataink mélyébe, észrevehetjük ezt a cinkosan megbúvó húrt, amely csak a júniusiakat képes ikerhangulatú, egyszeriből kicsattanó jókedvre hangolni. Jázminillattal, cseresznyekoszorúval.
Gyereknaptól a hónap végéig tanúja vagyok a nagy csodának, amint a zöld, majd fehéres ribiszkebogyók mélyvörösre váltanak. Reggelente meghitt közelségbe kerülök egy-egy bokor-őkelmével, amely kihívóan incselkedik érett gyümölcseivel. Hamm-hamm, csap alá sem kell vinni őket, annyit zuhogott már rájuk az eső.
Június már maga mögött tudja a tavaszt, de még nem fogadja az észbontóan forró és hetekig tartó, perzselő nyári napokat. Kitörő lelkesedéssel fogadom a végre rövidujjúra vetkőztető melegét, s a naplementével beköszöntő kellemes langyosságot. Ami - elkerülhetetlenül - andalgásra csábít.
Június, június... Ha lehetne, lecserélném a januárt, februárt, novembert erre a hónapra. Lenne négy hónapnyi június, négy hónapnyi kellemes meleg, amikor még-már nem kellene kesztyűbe bújtatott kézzel járni latyakos hó idején meg undokul szürke esős napokban. Négy hónapra hosszabbodna ez az áldott meleg (így szoktam én becézni a júniusi napsugarat). Áááááá, ilyen csak a mesékben létezik, de még ott sem olvastam, annyira nagy mese lenne ez.
Még egy nap, és itthagy az idei JÚNIUS. Nem próbálom marasztalni, nagyon benne van már saját ritmusában. Búcsúzok tőle, megköszönöm a sok jót, amivel elhalmozott, a kedves napsugarakat, amelyek délelőttönként a ház küszöbére csalogattak hosszú, önfeledt percekre; köszönöm a terített kertet, s az év leghosszabb nappalait. Kérlelném, feledje a rosszat, s feledtesse menetelével volt keserveimet is.
KÖSZÖNÖM, JÚNIUS, JÓ VOLTÁL! JÖVŐRE IS VÁRLAK.

2008. június 11., szerda

AMIKOR MEGSZÜLETTEM



[Nem az idén írtam. De az idén is érvényes.]



Amikor megszülettem, nem kiabáltam. Nem csaptam zajt, nem követelőztem. Nem kértem, hogy körülugráljanak és legyek én a középpont. Nem tudtam, hogy vagyok és nem gondoltam, hogy leszek. Nem kérdeztem senkit, honnan jövök és miért érkeztem. Nem tudakoltam, ki az a fehérköpenyes alak mellettem, és mivégett helyez óvatosan egy fáradt-gyenge nő karjaiba. Azt sem feszegettem, minek az a bura, ami alá behelyeztek. Mitől védtek, minek őriztek? Semmit sem kérdeztem.
Amikor megszülettem, nem kértem. Ennem adtak, tisztába tettek, óvtak és féltettek. Ölben hordoztak, melengettek, mostak reám, szeretgettek. Ha sírtam, gügyögtek nekem, pátyolgattak, csítitottak, csak jól legyek. Rámnevettek, magukhoz öleltek. Köszönetként elhallgattam. Nem kiabáltam, nem követelőztem.
Amikor megszülettem, semmit sem tudtam. Nem kértek számon, nem vizsgáztattak. Nem toltak le, nem szidtak. Nem kellett küzdenem a létért, nem kellett terveket készítenem. Nem fájt a fejem a holnap miatt és nem aggasztott a múlt. Nem vártak nagy dolgokat tőlem és nem kicsinyelték tetteimet. Nem mondták, hogy ilyen meg amolyan vagyok, nem ragasztottak rám címkét, nem tartottak furcsának. Jó voltam, ahogy voltam.
Amikor megszülettem, nem aggódtam. Eszembe sem jutott, hogy léteznek bajok. Senki nem mondta, hogy lesznek gondok. Megvolt az ételem, volt hajlékom, és két pár kar ölelt át naponta. Ismeretlen nyelven gagyogtam, mégis megértettek. Nem féltem a másnaptól, örültem a percnek. Hadonásztam kézzel-lábbal, de nem irányítottam a jövőt. Nem féltem, hogy félreértenek vagy hogy letorkoll a főnök. Nem tépelődtem, ki mit gondol rólam. A sötét sem rémített, barátságos-álmosan körém telepedett. Nem hozott ilyesztő álmokat, nem űzött tova repeső szárnyú reményeket. Nem ijesztettek szörnyű sejtések, kudarcról mit sem tudtam. Csecsemő voltam.
Amikor megszülettem, nem tudtam, mi a szeretet. Csak úgy magától jött minden a magamba szívott táplálékkal, a frissen vasalt pelenkákkal, anya ágyamnál átvirrasztott éjszakáival, a szomszédok mosolyával, a kezembe nyomott cukorkákkal és ezeregyféle aprósággal.
Amikor megszülettem, nem gondoltam, hogy felnövök majd. És akkor nem tudtam, hogy a születéssel elkezdődött az élet meghalása…
....

Ez kicsit melankolikusan hat, ugyebár, és ráadásul igaz is. De ettől függetlenül a mai nap nagyon "heppi". Azaz én vagyok ilyen. Szépet kértem, szépet kaptam. Huszonnégy óra üdvözlete... huszonnégy óra derűje, huszonnégy óra melege, huszonnégy óra jókívánsága, huszonnégy óra szeretete... Soroljam még?
Úszom a jóban, a napfényben. Örülök annak, ami van. Örülök azoknak, akik vannak. S azoknak, akik MOST és NEKEM vannak.
S ha lejár a nap, s ismét 1-től kezdem a számolást, tova 365-ig, még egy rövidke kéréssel pótolom meg esti imádságom: hadd legyen minden egyes napunk egy-egy szülinap! Nem hinném, hogy megártana...

2008. június 3., kedd

GYEREKNAPON

(A tavalyi gyereknapon írtam ezt. Aztán úgy elpakoltam, hogy idén csak 2 nap késéssel sikerült feltenni az oldalra. De így se múlta idejét :))

Istenem, gyereknap volt ma. Június elseje. A nap ugyanúgy kelt, mint máskor, és ontotta melegét, ahogy illendő júniusban. Eszembe se jutott, hogy kifutottunk májusból, hogy már az év közepébe lépünk bele.
Ugyanúgy köszöntem Neked reggel, mint máskor szoktam, szép jó reggelt kívántam gondolatban, s aztán gyorsan mellébiggyesztettem egy kérést: - Őrizd meg azt, aki elsőként jut eszembe. Szép legyen a napja, derűs a lelke, békés a szíve. Istenem, vigyázz rá!
Nem volt semmi sem különösebb, mint más napokon. Bár nem otthoni kenyeret rágcsáltam a reggelinél, de mégis a kenyér kenyér volt, s az ananász sem vált eperízűvé. De édes volt és finom.
Vonatok indultak, vonatok érkeztek. Az utasok – utasok voltak. Nem különböztek másnapi utasoktól. Ők is elindultak valahonnan, hogy megérkezzenek valahova. Vonatfütty, megérkezés, továbbindulás… minden a régi volt, a megszokott.
Tovatűnő tájakon siklott át a tekintetem. Hej, de zöld a fű, és szép a buja növényzet! És rend van a háztájakon. „Tiszta udvar, rendes ház” – ugye, megszokott kép immár? Derűs, de semmi különös.
Egyszer csak mocorgott egy rövidet a telefonom. Üzenet a húgomtól. Máskor is szokott üzengetni ezt-azt. A húgom ő! Rendjén való, hogy ír.
„Kellemes, szép gyereknapot, nénne. Én nem tudom, mikor van a névnapod, de úgy jött, hogy most köszöntselek azért is…”
„Nénne” – az unokahúgunk szótárából vettük át. Egymást közt a nagynénik egymásnak is „nénné”-vé léptek elő.
„Nénne… kellemes, szép gyereknapot…!”
Én Istenem, hiszen június van! És nekem eszembe se jutott még ma. Az én napom is vajon ma lenne?? Gyereknap… Petőfivel szólva, restellkedve mondanám: „a tél dere már megüté fejemet”. Lenne ez a júniuskezdet énnekem is gyereknap?
„Szép gyereknapot, nénne!” Elfogadom, hugi, a kívánságodat. Hogy lenne szép, hogy legyen kellemes. Hogy teljesülne a gyereknapi vágyam!
Kinek apja-anyja van, gyerek az mind. Valóban lenne ez az én napom is? Se ajándék, se fülhúzás, s mégiscsak június elseje van.
Elbújok kicsit önmagamba, félreteszek minden gyermeteg gondolatot, s egyet, csak egyetlenegyet fohászkodom felfelé: – Én Istenem, őrizd meg… őrizd meg… – aki elsőként jut eszembe? – … Őrizd meg a gondolataimat Tebenned!
Éjfél utánra jár az idő. Elmúlt volna az én napom? Én Istenem, jó Istenem, becsukódik már az szemem… De a Tied, nyitva, Atyám…. Nyitva, nyitva… Őrizd meg, ki lelkem nékem, gondolatban fényes-szépen, és ha szívem szomorodna, mert az életben marad minden a régi, és ha nincsen semmi új, mert kél és hanyatlik a nap, mint mindig, s ha semmi különös nem történik az ég alatt, testem-lelkem őrizd meg.
Fohászkodnék, hogy az est leszállott, s küszöbén az éjszakának elsuttogom imádságom:
- Istenem, gyereknap volt ma. Lehetne, hogy ismételjük, s kezdődjön egy újabb nap? Hátha lesz még különösebb! De békességben nyugszik lelkem. - Istenem, te maradj énnekem!

2008. május 11., vasárnap

Gyöngyvirágillatú Lacrimosa


Május tizenkettedike van. És emlékezem. Egy éve és öt napja csendben jövögettünk le a kerekdombi temetőből. Kolléganőm édesanyját temettük el. Odamenet két csokor gyöngyvirágot vásároltam. De csak egyet tettem a sírra. A földszagú, friss hantnak talán annyi is elég volt. Úgyse hajolt le már föléje senki, hogy megszagolja. Elgondolkodva baktattam lefele. Ma egyik, holnap másik - ki tudja, ki lesz a következő. Eszembe jutott Árpád bátyám, édesanyám középső bátyja. Pár nappal korábban látogattam meg, nagybetegen feküdt a besötétített szobában. Jó lenne ismét meglátogatni, gondoltam. Talán majd holnap, vagy egy másik napon. Vagy inkább ma? Nem holnap? Legyőzve lanyhaságomat, a házuk felé vettem utam. Halkan léptem be a szobájába. A beteg lassan felém fordult az ágyból, s halkan köszönt. - Árpád bátya, nézze mit hoztam! - mutattam oda a megmaradt gyöngyvirág-csokrot. - Szagolja csak meg, mennyire jó illatú! S óvatosan feléje nyújtottam a virágokat. Valamit halkam mormolt, véltem, hogy egyetértett velem. Szenvedni látszott. Megindulásomat palástolandó, mesélni kezdtem erről-arról. Keménynek kell lenni. Nem sírhatok. Nem a beteg mellett. Aztán mégiscsak ránk telepedett az élet mulandóságának nyilvánvaló érzése, s halkan másfelé tereltem a figyelmét. Isten tudja, kinek mit és miért enged meg. Életünk ideje hetven esztendő, vagy ha feljebb, nyolcvan esztendő, Árpád bátya. Érhet a baj engem, a fiatalt, hamarabb, mint az időset. Előbb vagy utóbb számot kell adnunk. És nem az évek számítanak, hanem a "hogyan". Ugye, bátyám, szépen tud majd válaszolni a jó Istennek, amikor számadásra szólítja? Nem tudott balra fordulni, hogy értsem a válaszát. Felkuporodtam az ágyára, s miután egy énekhez beleegyezését kértem, énekelni kezdtem: "Az Úr csodásan működik, de útja rejtve van. Tenger takarja lábnyomát, szelek szárnyán suhan. Mint titkos bánya mélyiben, Formálja terveit, De biztos kézzel hozza föl, Mi most még rejtve itt..." Az énekszóra Erzsi néném, a felesége is bemerészkedett. Úgy, úgy, szép ének ez - bátorított fennhangon. Majd gyorsan elfordult, hogy kicsorduló könnyeit párja ne vegye észre. - Fiam, suttogta felém, ma kaptunk meghívót a templomból, hogy mához egy hét, ha tudunk, legyünk ott. A májusi születésűeket köszöntik majd. És neki pont mához egy hét van a születése napja. Május 13.-án.
Az ének és kevéske kompótlé után bátyám álomba szenderült. Halkan jöttem ki tőle. Az ajtóból még visszafordultam, még egyszer megnéztem. Aludt szépen.
Május 12.-e van. Ma egy éve - öt nappal a látogatásom után - Árpád bátya nagyon mélyen elaludt. Olyan mélyen, hogy már énekszó sem ébreszthette föl, sem sírás. Gyöngyvirág-illattal búcsúztam tőle. Még érezhette az illatot, az élet illatát! A sárga, agyagos sírgödörhöz üres kézzel mentem. Nem kellett pótolnom elszalasztott alkalmat.
Nyílnak a gyöngyvirágok. Boldog születésnapot nem kívánhatok. Marad a Lacrimosa. Gyöngyvirág-illattal. Emlékezéssel.



http://www.youtube.com/watch?v=gqPz5B-TA1w

2008. május 4., vasárnap

Ma!


Nem szeretem a heppiend nélküli sztorikat. De legalább elgondolkodtatnak. Giccsesnek vagy olcsónak tűnik az alábbi? Vagy elszomorítónak? Vagy bosszantónak? Döntsétek el. Csak egyet ne tegyetek: hogy ne szívleljétek meg. Ezzel tartozunk magunknak és a többieknek. Akinek inge, magára veheti!

Tizenhét éves volt, és születése óta súlyosan beteg. Tudta, hogy nem sokáig fog élni. Amikor már megunta a folytonos otthon ücsörgést, megkérte anyját, engedje meg, sétálhasson a környéken.
Bámulta a házakat, az üzletek kirakatait. Elhaladt egy zenebolt előtt, s ahogy bepillantott, vele egykorú lányt vett észre a pult mögött. Szerelem első látásra…
Belépett az ajtón, folytonosan a lányt bámulva. Lassan-lassan a pult elé ért. A lány rápillantott és mosolyogva kérdezte meg: “Segíthetek valamivel”?
Ebben a pillanatban a fiú arra gondolt, hogy ez volt a legszebb mosoly, amit valaha is látott. Dadogva nyögte ki: i-i-gen, eeegy….hmm… vagyis.. egy…igen, egy cédét kérek”. Gondolkodás nélkül megfogta a keze ügyébe eső első cédét. “Becsomagoljam?” – kérdezte ismét mosolyogva a lány. I-i-igen, válaszolta.
A lány lassan a bolt végébe ment, majd visszatért a kis csomaggal és odaadta a fiúnak. Emez kifizette, majd lassan elhagyta a boltot.
Attól a naptól fogva, mindennap vásárolt egy cédét. A lány minden alkalommal becsomagolta, a fiú pedig mindennap kibontatlanul süllyesztette el a cédéket a fiókjába. Túlságosan félénk volt ahhoz, hogy meghívja egy sétára. Sokszor feltette magában, hogy legközelebb meghívja a lányt, járjanak egyet a városban, ám sose sikerült elmondania szándékát. Anyja biztatta, merjen szólni.
A következő napon ismét a boltba ment. Úgy mint eddig, most is vásárolt egy cédét, a lány pedig most is becsomagolta. A fiú zsebre vágta a cédét, majd ahogy egy pillantásra elfordult a lány, gyorsan egy cédulát biggyesztett a pénztárgépre saját telefonszámával, majd villámgyorsan kirohant.
Eltelt egy-két nap, s a lány hiába várta a fiút. Fogta a cetlit, és felcsörgette a megadott számot. A fiú anyja válaszolt. „Halló....” „A fiam...?” „Nem tudod?! Meghalt tegnap”, válaszolta összetörve az anya. Hosszas szünet következett, amit csak az anya sírása szakított meg. Később, amikor fia dolgait rendezgette a szobában, sorra húzta ki a fiókokat. Nagy meglepetésére, egy rakás cédét talált az egyikben. Egyetlenegy sem volt kibontva.
Kíváncsian bontogatni kezdte az egyiket. Ahogy a csomagolást letépte, egy cetli esett ki belőle: „Kedvellek. Szeretnél-e sétálni egyet velem? Szeretlek. Zsófi”.
Meghatottan kezdte kibontani a többi cédét is. Mindegyikből egy-egy cetli került ki. És mindegyiken ugyanazt írta.
De most már késő volt...

2008. április 19., szombat

Tartozás

(az alábbi sztori nem sajátom, én is csak olvastam. De tapasztaltam is!) A kisfiú kiment a konyhába, ahol édesanyja épp vacsorát főzött és átnyújtott neki egy teleírt papírlapot. Az anya megtörölte a kezét a kötényében, kezébe vette a papírt, és a következőket olvasta: ”Fűnyírás 5 dollár. A szobám kitakarítása ezen a héten 1 dollár. Bevásárlás anya helyett 5 dollár. Vigyázás az öcsémre, amíg anya bevásárolt 2 dollár. Szemétkihordás 1 dollár. Jeles félévi bizonyítvány 5 dollár. Szemétszedés és gereblyézés a kertben 2 dollár. Összes tartozás: 21 dollár.” Az anya lenézett gyermekére, aki várakozásteljesen állt előtte, egy kicsit kutatott emlékezetében, majd tollat ragadott, megfordította a papírlapot, és ezt írta a hátoldalára: ”Kilenc hónapig méhemben hordoztalak - ingyen. Éjszakákon át virrasztottam melletted, ápoltalak, imádkoztam érted, - ingyen. Melletted álltam a megpróbáltatások idején és nem egyszer megrikattál - ingyen. Mindent egybevetve, ingyen és bérmentve szeretlek. Álmatlanul hánykolódtam, szorongtam, hogy mi vár még rád - ingyen. Játékokat, ennivalót, ruhát kapsz, sőt még az orrodat is megtörlöm - ingyen. Ha mindezt összeadjuk, a szeretetem teljes költsége: 0 dollár.” Amikor a fiú elolvasta amit az anyja írt,hatalmas könnycsepp gördült le az arcán, egyenesen az anyja szemébe nézett, és így szólt: - Nagyon szeretlek, anyukám! Aztán fogta a tollat, és jókora betükkel számlájára írta: "FIZETVE".

2008. március 24., hétfő

Utazás és egy lecke

Az úgy volt..., hogy tavaly óta készültem rándulni egyet a szomszédoknál. No, nem épp tőszomszédoknál, hanem eggyel tovább. Aztán a Tavaly legyártotta terveimnek kissé másított kivitelezését, ami nem feltétlenül jelenti azt, hogy ennyivel le is mondtam az eredeti tervről. Vagy inkább célról. Az Idén pedig meghozta azt, amit mulasztott a Tavaly. Tehát elindultam a szomszédba. Mondtam, ugye, nem a tőszomszédba. Kellett hozzá gépkocsi, kellett vonat, busz meg egyéb, négy keréknél sokkal többen guruló utazó alkalmatosság. Murphy törvénye szerint, ha valami elromolhat, az el is romlik. Vagyis a szomszédban töltendő időre vonatkozó ütemtervem. Jááá, javítsak, lehet úgy is mondani, kissé módosult. Tetszetősebben hangzik, mint az “elromlik”. Szóval, módosult. Lényeg a lényeg, mondaná Kati, a pesti barátnőm, attól még csak bejött a kirándulás. Három fő Bé-betűs országuraló város porát tapothattam (szerencsére, kevesebb volt bennük a por, mint saját fővárosunkban). Budapest, Bratislava (magyarul ugye, Pozsony) és Bécs. Kisebb megállóhelyek, de számomra nagyon kedvesek: Bécsújhely (gyengébbekért: Wiener Neustadt), Púchov és Komárom (utóbbi kettő Szlovákiában). Az időjárás jóvoltából, sikerült alaposan “ráfáznom” utazgatásaimra meg fotós szenvedélyemre, hiszen szobában ülve nem lehet eljutni vágyott helyekre, kesztyűs kézzel meg nem lehet a kamera gombját kezelni. Szóval, “ráfázott” a kezem a gépre (hihi, szuper ez a mi drága anyanyelvünk! Remekül lehet játszani vele). Bécsről ne is szóljak! Ott már fázásnál többre jutottam, fagyásközelbe értem. Kegyetlen szelek fújtak; s mire a Schönbrunn tavaszra készülő kertjeit akartam újracsodálni, odafajult a szél, hogy már-már eltérít városnézői körutam utolsó szakaszától, s bemenekülök egy kis védettebb helyre. Végül is szembeszálltam a hideggel és dacosan, csakazértis! – róttam az utakat. Az emlékért, megérte! A sok szép hely, vár, kert, park, történelmi emlékmű meg a kedves emberek – ismerősök és addig ismeretlenek – alaposan felpumpálták szerotonin-szintemet. Akadt egy-két alkalom, amikor az adrenalin is érezhetően megugrotta magát, de hát kérem, csak a halottak nem reklamálnak már semmi ellen. Megcsodáltam a szlovák külnegyedek kedves hangulatát, az osztrák telkek rendezettségét, elkönyveltem a még jobb sorsra vágyó lélek sóvárgásait, plánolni kezdtem egy-két eshetőséget, megvalósíthatónak vélt célkitűzéseket, örültem a látogatásoknak, elraktároztam jó emlékeket, számolgattam máris a napokat egy esedékes következő kiruccanásig... De amikor beszálltam a Pestről hazafelé vivő buszba, kurjantani lett volna kedvem. S amikor átszállás után, a vonatablakból megpillantottam városkánk reggeli csendbe burkolódzó körvonalait, egyszerre csak hevesebben kezdett verni a szívem. Nagyon kalimpált, mint első randikor szokott. A talpam megérintette a peron kövét, jó mélyre szívtam az édes levegőt, s szinte futva húztam magam után a bőröndöm: OTTHON, ÉDES OTTHON!

2008. március 9., vasárnap

Nem mondhatom el senkinek, elmondom hát mindenkinek

- Azt, hogy március van - ami nem szenzációs, ti is tudjátok, hogy március -, de nem látszik. Vettétek-e észre? - hogy ilyenkor már rügyezni kezdenek a fák, ám az idén az évszakra jellemző nagyobb meleg ellenére, nem fakadtak még rügyek. - hogy "tavaszi szél vizet áraszt". Nagyon is látható módon. De eddig csak énekből tudtuk ezt. Az idén vettétek-e észre, hogy tényleg igaz? - hogy március 8-án a legtöbb köszöntést - "Boldog Nőnapot!" - nőktől kapták a nők. - hogy nem tudom elfogadni a Nőnap fontosságát. Egy nap az évben... És a többi? Március 8-nak a böjtje? - hogy "a lopott víz édes, a titkon való étel gyönyörűséges" (Péld 9:17). Azért van annyi szomjas és éhes ember. - hogy nem minden szomjas ember olthatja szomját vízzel. Valakinek ecetet is adtak. - hogy az éhes ember nem elégszik meg jótanáccsal. A kalács jobb. - hogy nem mindenki barát, aki annak vallja magát. Mondják, hogy az igazi belép az ajtón, amikor a többi pont lelép. - hogy "nem elég útra lelni, az úton menni kell! Egyedül is! – Elsőnek, elől indulni el!" - és "nem elég a jóra vágyni, a jót akarni kell! És nem elég akarni, de tenni, tenni kell!" - hogy sokszor akarjuk a jót rosszul, mert a meglátnivaló rosszat nem is látjuk. - és a szikra se melegít senkit, ha nem a gázrózsa, hanem a benzines tartály mellett sül el. Nem mondhatom el senkinek, de elmondom mindenkinek, hogy "Nem elég fellobogni, De mindig égni kell! És nem elég csak égni: Fagyot is bírni kell, Ki acél akar lenni, Suhogni élivel."

2008. február 25., hétfő

Örömóda - rekviem helyett

Még jól benne voltunk a télben, amikor apró kis lándzsahegyek kezdtek kifele kandikálni a fagyos földből. Évről-évre meg nem szűnő bámulattal adózom a természet eme csodája láttán. E parányi fejecskék küzdenek hóval, jéggal, faggyal - hogy végül győztesen kerüljenek ki: február elejére tisztességesen felnőtt hóvirágokká növik ki magukat. Sorjáznak a kerítés mentén az árnyékban, s hogy a napocska sose fordul arra, nem róják fel neki. Ők csak nőnek, csendesen és nem sok teketóriával. A fagyos cúg viszont szemtelenül váratlanul rohant vissza február második dekádjában. Annyira pimaszul tört ránk, hogy másodnapján már csak rekviemet lehetett énekelni a fehér fejű csöppségek fölött. Szelíden és fagyottan feküdtek jobbra-balra dőlve a dermedt földön. A selymes, zöld fű nem lengedezett körülöttük, magába roskasztotta őt is a kegyetlen Fagy. Cinkék sem röpdöstek vidáman a kertecske táján, s a látvány inkább Mindenszentek ünnepére illő lelkiállapotra állított be, hogysem télmenesztő örömre. A rémesen vacogós három napot aztán felváltotta a napsütés. Tudjátok, az az igazán fényes, jó kedvre hangoló napsütés. Amikor az ember arra (is) gondol, hogy ha ez a drága idő tartotta volna magát korábban is, nem kéne búsulni a fagy ártalma miatt. Mert plántáimat nem kerülte el a végzet szele. Ám végzet ide, sors oda, a napsütés mégiscsak áldott jó idő. Olyannyira jó, hogy merészkedek egy pillantást vetni a szépségeim temetőjére. És lássatok csodát! Gyengélkedve ugyan, de már lábadozófélben, egyenesednek ki elhalt virágaink! Jó néhány már derekasan kihúzta magát, a többi pedig még küzd a csúzzal. Láss csodát és ne higgyed! Visszatértek egyirányúnak hitt útjukból. Bár kopogósra fagytak, s pirinyó fejüknek párna lett a talaj, nem búcsúztak el végképp e világtól. Erősen küzdöttek. Megérte! Azóta is nőttek. Hogy mennyire erősödtek, s még egy fagyot hogy bírnának el, Isten tudja. De hogy most szépek, fehérek, érettebbek, az "holtbiztos"! Meglehet, nem idegen nekik Tóth Árpád: Isten oltó-kése Pénzt, egészséget és sikert Másoknak, Uram, többet adtál, Nem kezdek érte mégse pert, És nem mondom, hogy adósom maradtál. Nem én vagyok az első mostohád; Bordáim közt próbáid éles kését Megáldom, s mosolygom az ostobák Dühödt jaját és hiú mellverését. Tudom és érzem, hogy szeretsz: Próbáid áldott oltó-kése bennem Téged szolgál, mert míg szívembe metsz, Új szépséget teremni sebez engem. Összeszorítom ajkam, ha nehéz A kín, mert tudom, tiéd az én harcom, És győztes távolba néz Könnyekkel szépült, orcád-fényű arcom. ..... Szépek és vidítók vagytok, hóvirágok!

2008. február 9., szombat

A helyben topogás ára

Kevés elszomorítóbb dolog van az életben, mint a veszteglés, a helyben topogás. Az az állapot, amikor némelyek (vagy sokan?) úgy érzik, megfeneklett életük csónakja, sekélyes vízre került, kiszállni kellemetlen belőle, de mély vízre sem tudnak már beevezni vele. Munkakedv lelohadva, tervek - "á, lejártak azok az idők!", a házasság üdesége megkopva, világfelfedezői, udvarlási, tanulási vágy a süllyesztőben, értelmes és hasznos, egyszersmind időigényes programok csak múlt idejű igealakokkal említendők, a vidám kiruccanások helyét elfoglalja a tévé előtti tespedés, ó-ó-ó-ó-ó-ó-ó, azt a szürke életét! A megvalósítatlan tettek, beteljesületlen vágyak mögött ott van az a gondolat: az egyén önmaga nem azt az életet éli, amelyet élnie kellene. Életunttá válik, keresi az olcsó feltöltődési lehetőségeket, értéktelen szórakozásokat, könnyű olvasmányokat, izgalmas adásokat, hogy valamivel úgyszólván „feldobja” megszokott életvitelét. Nevezhetnénk ezt az állapotot a lélek megfázásának. Mik az eredmények? Bűnös viselkedések, amiket sosem elemeznek, sem nem cserélnek le, Képességek és talentumok, amelyeket nem ápolnak, nem fejlesztenek, Míg a hetek hónapokká nyúlnak, A hónapok évekké torlódnak, S egy napon visszatekintesz életedre, amelyből A mély, bensőséges és tisztességes beszélgetéseid hiányoztak, Bátor imáid el nem hangoztak, Rendkívüli kockázatokat nem vállaltál, Áldozatkész ajándékokat nem adtál, Életeket meg nem érintettél, Karszékedben csak tespedtél aszalódott lélekkel és elfelejtett álmokkal. Ráeszmélsz arra, hogy nem hallottad meg, amikor e világ kiáltott, és Gyötrő szükségeiben téged keresett. Rádöbbensz arra, hogy a hatalmas Isten hívott, légy része valaminek, ami önnönmagadnál nagyobb. Most, megkésve, látod, ki lehettél volna, de nem lettél, Mit valósíthattál volna meg, de pihentél. Nem válaszoltál a hívásra, foglalt voltál, Elhaladt mellett az élet, és te élve meghaltál. Mered felvállalni ezt a fajta életet? Startból kudarcra van ítélve. A senkik élete, akik VALAKIK lehettek volna. A valakiké, akik senkivé hagyták gyúrni magukat az akadályok által, amelyeket legyőzhettek volna, ha fantáziájuk óriásira nem dagasztotta volna őket; a kicsiké, akik látták magukat nagyokká érve, ha "majd", ha "egyszer" minden tökéletesen fog működni. A csecsemőké, akik sohse szoktak rá az önálló táplálkozásra, még akkor sem, miután kinőttek a bébikorból. Nem RÓLAD van szó. TE mered vállalni az életet, és teszel érte. TE rádöbbentél már arra, hogy része kell, hogy legyél valaminek, ami önmagadnál nagyobb. TE még nagy dolgokat valósíthatsz meg. Csak figyelj a hívásra.

2008. január 17., csütörtök

Hitetlenül hívő vallomás

Eltelt egy hónap, amióta utoljára hagytam bejegyzést itt. S ha azt mondom, hogy egy év telt el azóta, akkor sem hibázok. A 2007 tökéletes 7-esét felcseréltük a fejére állított végtelenre. Elkezdődik a visszaszámlálás? Nem hiszek jobb évben, mint a tavalyi. Nem hiszek több örömben, mint a tavaly. Nem számítok több szerencsére, kívánságok beteljesedésére, mint a tavaly. És nem hiszek jobban az embereknek sem. Nem hiszem, hogy az idén jobb barátaim lesznek, mint tavaly, s többet törődnének velem, mint eddig tették. És nem hiszem azt, hogy hitetlentamás volnék. Ne bélyegezzetek annak! Nem vagyok hitetlen. De realista, igen! Mert: hiszem, hogy jobb lehet az évünk, ha én jobb leszek; ha te jobb leszel. Ha mi jobbak leszünk. Hiszem, hogy lesz bőven örömem, nem azért, mert megsokasodik a tavalyihoz képest, hanem mert nagyobbra kerekítem a szemem, hogy jobban észrevegyem a mindennapok "szitáló örömeit", amelyek fölött tavaly csak úgy elsiklott a tekintetem. És lesz elég "szerencse", ha nem szortírozom a szerencsétlenségekhez minden apró-cseprő, vagy nagyobb bajomat - aminél ugyan vannak még nagyobbak, csak nem nekem kell hordozni azokat. S ha nem változnak a barátaim, jobbak lehetnek, ha a jóság és szeretet szemüvegén keresztül fogom szemlélni őket. És tán megpróbálok többet adni, mint amennyit eddig tettem. Mert énrám is számítanak mások - barátként. Hiszek! Mégha hitetlenül is. Mert jobb - igen, jobb! - lesz az idéni év, ha jobb leszek én. ÉN! Aki írom. ÉN=TE, aki olvasod.