Május tizenkettedike van. És emlékezem. Egy éve és öt napja csendben jövögettünk le a kerekdombi temetőből. Kolléganőm édesanyját temettük el. Odamenet két csokor gyöngyvirágot vásároltam. De csak egyet tettem a sírra. A földszagú, friss hantnak talán annyi is elég volt. Úgyse hajolt le már föléje senki, hogy megszagolja. Elgondolkodva baktattam lefele. Ma egyik, holnap másik - ki tudja, ki lesz a következő. Eszembe jutott Árpád bátyám, édesanyám középső bátyja. Pár nappal korábban látogattam meg, nagybetegen feküdt a besötétített szobában. Jó lenne ismét meglátogatni, gondoltam. Talán majd holnap, vagy egy másik napon. Vagy inkább ma? Nem holnap? Legyőzve lanyhaságomat, a házuk felé vettem utam. Halkan léptem be a szobájába. A beteg lassan felém fordult az ágyból, s halkan köszönt. - Árpád bátya, nézze mit hoztam! - mutattam oda a megmaradt gyöngyvirág-csokrot. - Szagolja csak meg, mennyire jó illatú! S óvatosan feléje nyújtottam a virágokat. Valamit halkam mormolt, véltem, hogy egyetértett velem. Szenvedni látszott. Megindulásomat palástolandó, mesélni kezdtem erről-arról. Keménynek kell lenni. Nem sírhatok. Nem a beteg mellett. Aztán mégiscsak ránk telepedett az élet mulandóságának nyilvánvaló érzése, s halkan másfelé tereltem a figyelmét. Isten tudja, kinek mit és miért enged meg. Életünk ideje hetven esztendő, vagy ha feljebb, nyolcvan esztendő, Árpád bátya. Érhet a baj engem, a fiatalt, hamarabb, mint az időset. Előbb vagy utóbb számot kell adnunk. És nem az évek számítanak, hanem a "hogyan". Ugye, bátyám, szépen tud majd válaszolni a jó Istennek, amikor számadásra szólítja? Nem tudott balra fordulni, hogy értsem a válaszát. Felkuporodtam az ágyára, s miután egy énekhez beleegyezését kértem, énekelni kezdtem: "Az Úr csodásan működik, de útja rejtve van. Tenger takarja lábnyomát, szelek szárnyán suhan. Mint titkos bánya mélyiben, Formálja terveit, De biztos kézzel hozza föl, Mi most még rejtve itt..." Az énekszóra Erzsi néném, a felesége is bemerészkedett. Úgy, úgy, szép ének ez - bátorított fennhangon. Majd gyorsan elfordult, hogy kicsorduló könnyeit párja ne vegye észre. - Fiam, suttogta felém, ma kaptunk meghívót a templomból, hogy mához egy hét, ha tudunk, legyünk ott. A májusi születésűeket köszöntik majd. És neki pont mához egy hét van a születése napja. Május 13.-án.
Az ének és kevéske kompótlé után bátyám álomba szenderült. Halkan jöttem ki tőle. Az ajtóból még visszafordultam, még egyszer megnéztem. Aludt szépen.
Május 12.-e van. Ma egy éve - öt nappal a látogatásom után - Árpád bátya nagyon mélyen elaludt. Olyan mélyen, hogy már énekszó sem ébreszthette föl, sem sírás. Gyöngyvirág-illattal búcsúztam tőle. Még érezhette az illatot, az élet illatát! A sárga, agyagos sírgödörhöz üres kézzel mentem. Nem kellett pótolnom elszalasztott alkalmat.
Nyílnak a gyöngyvirágok. Boldog születésnapot nem kívánhatok. Marad a Lacrimosa. Gyöngyvirág-illattal. Emlékezéssel.
http://www.youtube.com/watch?v=gqPz5B-TA1w
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése