2008. június 29., vasárnap

JÚNIUS VÉGE


A június a kedvenc hónapom. Nem is tudom pontosan, hogy miért. De ha nagyon kell, jónéhány okot fel tudok sorolni. Kezdjem azzal, hogy júniust a gyereknap nyitja meg. Az olyan remek! Kicsik élvezik, nagyok meg várják, hiszen vannak örök gyerekek, akik 40, sőt 60 után se nőnek ki a gyerekkorból, maximum a gyerekcipőből.
Aztán kezdődik a szülinapok sora. Másodikán volt tanáromnak a lánya, harmadikán volt évfolyamtársamé, tizedikén egyszerre három ismerősnek van, tizenkettedikén kettőnek, s a kettő közt meg az enyém! Na, ugye milyen nyomós ok arra, hogy örüljek a júniusnak? Az idén kb. harminc ember köszöntött fel, egész nap ingáztam a számítógép és a telefon között, kaptam 3 csokor rózsát, egy balkont (amit mellesleg nem a kezembe nyomtak, félreértés ne legyen! hanem kemény munkával pont szülinapomra fejezte be szülém, s ugyanaznap estéjére egy asztalkát és négy széket is varázsolt hozzá egy asztalos-ismerősével együtt. Fel is avattam rögvest a két munkásommal, a volt oszimmal és a szomszédasszonnyal - egy díszes epertorta révén. Lásd az előző bejegyzés képét).
No, ott tartottam, hogy van miért szeretnem júniust. Hát hogyne! Ugyanez a hónap szolgáltatja évről évre a ballagási napokat, anno 19... én is egy június 10-i napon ballagtam. "Június van, s nagyon magam vagyok..." - szavalom el minden év június első dekádjában nagy pátosszal csak úgy a magam nosztalgiáztatására az Ady-verset, amit én nagyon-nagyon kedvelek, annak ellenére, hogy nem minden kijelentése fedi a jelen valóságot. De júniusról szól, és ez a lényeg!
Június 14, 17, 19, 21, 22, 24, 26, 28 - mind olyan napok, amikor barátaim, ismerőseim ünneplik mulandóságuk egy újabb állomását. Júniusi vagyok, ugye nem csoda, hogy legtöbb ismerősöm júniusi születésű? Összeköt minket valami megnevezhetetlen, láthatlan szál, amiről legtöbben ténylegesen tudomást sem vesznek, ám ha jól belenézünk gondolataink mélyébe, észrevehetjük ezt a cinkosan megbúvó húrt, amely csak a júniusiakat képes ikerhangulatú, egyszeriből kicsattanó jókedvre hangolni. Jázminillattal, cseresznyekoszorúval.
Gyereknaptól a hónap végéig tanúja vagyok a nagy csodának, amint a zöld, majd fehéres ribiszkebogyók mélyvörösre váltanak. Reggelente meghitt közelségbe kerülök egy-egy bokor-őkelmével, amely kihívóan incselkedik érett gyümölcseivel. Hamm-hamm, csap alá sem kell vinni őket, annyit zuhogott már rájuk az eső.
Június már maga mögött tudja a tavaszt, de még nem fogadja az észbontóan forró és hetekig tartó, perzselő nyári napokat. Kitörő lelkesedéssel fogadom a végre rövidujjúra vetkőztető melegét, s a naplementével beköszöntő kellemes langyosságot. Ami - elkerülhetetlenül - andalgásra csábít.
Június, június... Ha lehetne, lecserélném a januárt, februárt, novembert erre a hónapra. Lenne négy hónapnyi június, négy hónapnyi kellemes meleg, amikor még-már nem kellene kesztyűbe bújtatott kézzel járni latyakos hó idején meg undokul szürke esős napokban. Négy hónapra hosszabbodna ez az áldott meleg (így szoktam én becézni a júniusi napsugarat). Áááááá, ilyen csak a mesékben létezik, de még ott sem olvastam, annyira nagy mese lenne ez.
Még egy nap, és itthagy az idei JÚNIUS. Nem próbálom marasztalni, nagyon benne van már saját ritmusában. Búcsúzok tőle, megköszönöm a sok jót, amivel elhalmozott, a kedves napsugarakat, amelyek délelőttönként a ház küszöbére csalogattak hosszú, önfeledt percekre; köszönöm a terített kertet, s az év leghosszabb nappalait. Kérlelném, feledje a rosszat, s feledtesse menetelével volt keserveimet is.
KÖSZÖNÖM, JÚNIUS, JÓ VOLTÁL! JÖVŐRE IS VÁRLAK.

2008. június 11., szerda

AMIKOR MEGSZÜLETTEM



[Nem az idén írtam. De az idén is érvényes.]



Amikor megszülettem, nem kiabáltam. Nem csaptam zajt, nem követelőztem. Nem kértem, hogy körülugráljanak és legyek én a középpont. Nem tudtam, hogy vagyok és nem gondoltam, hogy leszek. Nem kérdeztem senkit, honnan jövök és miért érkeztem. Nem tudakoltam, ki az a fehérköpenyes alak mellettem, és mivégett helyez óvatosan egy fáradt-gyenge nő karjaiba. Azt sem feszegettem, minek az a bura, ami alá behelyeztek. Mitől védtek, minek őriztek? Semmit sem kérdeztem.
Amikor megszülettem, nem kértem. Ennem adtak, tisztába tettek, óvtak és féltettek. Ölben hordoztak, melengettek, mostak reám, szeretgettek. Ha sírtam, gügyögtek nekem, pátyolgattak, csítitottak, csak jól legyek. Rámnevettek, magukhoz öleltek. Köszönetként elhallgattam. Nem kiabáltam, nem követelőztem.
Amikor megszülettem, semmit sem tudtam. Nem kértek számon, nem vizsgáztattak. Nem toltak le, nem szidtak. Nem kellett küzdenem a létért, nem kellett terveket készítenem. Nem fájt a fejem a holnap miatt és nem aggasztott a múlt. Nem vártak nagy dolgokat tőlem és nem kicsinyelték tetteimet. Nem mondták, hogy ilyen meg amolyan vagyok, nem ragasztottak rám címkét, nem tartottak furcsának. Jó voltam, ahogy voltam.
Amikor megszülettem, nem aggódtam. Eszembe sem jutott, hogy léteznek bajok. Senki nem mondta, hogy lesznek gondok. Megvolt az ételem, volt hajlékom, és két pár kar ölelt át naponta. Ismeretlen nyelven gagyogtam, mégis megértettek. Nem féltem a másnaptól, örültem a percnek. Hadonásztam kézzel-lábbal, de nem irányítottam a jövőt. Nem féltem, hogy félreértenek vagy hogy letorkoll a főnök. Nem tépelődtem, ki mit gondol rólam. A sötét sem rémített, barátságos-álmosan körém telepedett. Nem hozott ilyesztő álmokat, nem űzött tova repeső szárnyú reményeket. Nem ijesztettek szörnyű sejtések, kudarcról mit sem tudtam. Csecsemő voltam.
Amikor megszülettem, nem tudtam, mi a szeretet. Csak úgy magától jött minden a magamba szívott táplálékkal, a frissen vasalt pelenkákkal, anya ágyamnál átvirrasztott éjszakáival, a szomszédok mosolyával, a kezembe nyomott cukorkákkal és ezeregyféle aprósággal.
Amikor megszülettem, nem gondoltam, hogy felnövök majd. És akkor nem tudtam, hogy a születéssel elkezdődött az élet meghalása…
....

Ez kicsit melankolikusan hat, ugyebár, és ráadásul igaz is. De ettől függetlenül a mai nap nagyon "heppi". Azaz én vagyok ilyen. Szépet kértem, szépet kaptam. Huszonnégy óra üdvözlete... huszonnégy óra derűje, huszonnégy óra melege, huszonnégy óra jókívánsága, huszonnégy óra szeretete... Soroljam még?
Úszom a jóban, a napfényben. Örülök annak, ami van. Örülök azoknak, akik vannak. S azoknak, akik MOST és NEKEM vannak.
S ha lejár a nap, s ismét 1-től kezdem a számolást, tova 365-ig, még egy rövidke kéréssel pótolom meg esti imádságom: hadd legyen minden egyes napunk egy-egy szülinap! Nem hinném, hogy megártana...

2008. június 3., kedd

GYEREKNAPON

(A tavalyi gyereknapon írtam ezt. Aztán úgy elpakoltam, hogy idén csak 2 nap késéssel sikerült feltenni az oldalra. De így se múlta idejét :))

Istenem, gyereknap volt ma. Június elseje. A nap ugyanúgy kelt, mint máskor, és ontotta melegét, ahogy illendő júniusban. Eszembe se jutott, hogy kifutottunk májusból, hogy már az év közepébe lépünk bele.
Ugyanúgy köszöntem Neked reggel, mint máskor szoktam, szép jó reggelt kívántam gondolatban, s aztán gyorsan mellébiggyesztettem egy kérést: - Őrizd meg azt, aki elsőként jut eszembe. Szép legyen a napja, derűs a lelke, békés a szíve. Istenem, vigyázz rá!
Nem volt semmi sem különösebb, mint más napokon. Bár nem otthoni kenyeret rágcsáltam a reggelinél, de mégis a kenyér kenyér volt, s az ananász sem vált eperízűvé. De édes volt és finom.
Vonatok indultak, vonatok érkeztek. Az utasok – utasok voltak. Nem különböztek másnapi utasoktól. Ők is elindultak valahonnan, hogy megérkezzenek valahova. Vonatfütty, megérkezés, továbbindulás… minden a régi volt, a megszokott.
Tovatűnő tájakon siklott át a tekintetem. Hej, de zöld a fű, és szép a buja növényzet! És rend van a háztájakon. „Tiszta udvar, rendes ház” – ugye, megszokott kép immár? Derűs, de semmi különös.
Egyszer csak mocorgott egy rövidet a telefonom. Üzenet a húgomtól. Máskor is szokott üzengetni ezt-azt. A húgom ő! Rendjén való, hogy ír.
„Kellemes, szép gyereknapot, nénne. Én nem tudom, mikor van a névnapod, de úgy jött, hogy most köszöntselek azért is…”
„Nénne” – az unokahúgunk szótárából vettük át. Egymást közt a nagynénik egymásnak is „nénné”-vé léptek elő.
„Nénne… kellemes, szép gyereknapot…!”
Én Istenem, hiszen június van! És nekem eszembe se jutott még ma. Az én napom is vajon ma lenne?? Gyereknap… Petőfivel szólva, restellkedve mondanám: „a tél dere már megüté fejemet”. Lenne ez a júniuskezdet énnekem is gyereknap?
„Szép gyereknapot, nénne!” Elfogadom, hugi, a kívánságodat. Hogy lenne szép, hogy legyen kellemes. Hogy teljesülne a gyereknapi vágyam!
Kinek apja-anyja van, gyerek az mind. Valóban lenne ez az én napom is? Se ajándék, se fülhúzás, s mégiscsak június elseje van.
Elbújok kicsit önmagamba, félreteszek minden gyermeteg gondolatot, s egyet, csak egyetlenegyet fohászkodom felfelé: – Én Istenem, őrizd meg… őrizd meg… – aki elsőként jut eszembe? – … Őrizd meg a gondolataimat Tebenned!
Éjfél utánra jár az idő. Elmúlt volna az én napom? Én Istenem, jó Istenem, becsukódik már az szemem… De a Tied, nyitva, Atyám…. Nyitva, nyitva… Őrizd meg, ki lelkem nékem, gondolatban fényes-szépen, és ha szívem szomorodna, mert az életben marad minden a régi, és ha nincsen semmi új, mert kél és hanyatlik a nap, mint mindig, s ha semmi különös nem történik az ég alatt, testem-lelkem őrizd meg.
Fohászkodnék, hogy az est leszállott, s küszöbén az éjszakának elsuttogom imádságom:
- Istenem, gyereknap volt ma. Lehetne, hogy ismételjük, s kezdődjön egy újabb nap? Hátha lesz még különösebb! De békességben nyugszik lelkem. - Istenem, te maradj énnekem!