GYEREKNAPON

(A tavalyi gyereknapon írtam ezt. Aztán úgy elpakoltam, hogy idén csak 2 nap késéssel sikerült feltenni az oldalra. De így se múlta idejét :))

Istenem, gyereknap volt ma. Június elseje. A nap ugyanúgy kelt, mint máskor, és ontotta melegét, ahogy illendő júniusban. Eszembe se jutott, hogy kifutottunk májusból, hogy már az év közepébe lépünk bele.
Ugyanúgy köszöntem Neked reggel, mint máskor szoktam, szép jó reggelt kívántam gondolatban, s aztán gyorsan mellébiggyesztettem egy kérést: - Őrizd meg azt, aki elsőként jut eszembe. Szép legyen a napja, derűs a lelke, békés a szíve. Istenem, vigyázz rá!
Nem volt semmi sem különösebb, mint más napokon. Bár nem otthoni kenyeret rágcsáltam a reggelinél, de mégis a kenyér kenyér volt, s az ananász sem vált eperízűvé. De édes volt és finom.
Vonatok indultak, vonatok érkeztek. Az utasok – utasok voltak. Nem különböztek másnapi utasoktól. Ők is elindultak valahonnan, hogy megérkezzenek valahova. Vonatfütty, megérkezés, továbbindulás… minden a régi volt, a megszokott.
Tovatűnő tájakon siklott át a tekintetem. Hej, de zöld a fű, és szép a buja növényzet! És rend van a háztájakon. „Tiszta udvar, rendes ház” – ugye, megszokott kép immár? Derűs, de semmi különös.
Egyszer csak mocorgott egy rövidet a telefonom. Üzenet a húgomtól. Máskor is szokott üzengetni ezt-azt. A húgom ő! Rendjén való, hogy ír.
„Kellemes, szép gyereknapot, nénne. Én nem tudom, mikor van a névnapod, de úgy jött, hogy most köszöntselek azért is…”
„Nénne” – az unokahúgunk szótárából vettük át. Egymást közt a nagynénik egymásnak is „nénné”-vé léptek elő.
„Nénne… kellemes, szép gyereknapot…!”
Én Istenem, hiszen június van! És nekem eszembe se jutott még ma. Az én napom is vajon ma lenne?? Gyereknap… Petőfivel szólva, restellkedve mondanám: „a tél dere már megüté fejemet”. Lenne ez a júniuskezdet énnekem is gyereknap?
„Szép gyereknapot, nénne!” Elfogadom, hugi, a kívánságodat. Hogy lenne szép, hogy legyen kellemes. Hogy teljesülne a gyereknapi vágyam!
Kinek apja-anyja van, gyerek az mind. Valóban lenne ez az én napom is? Se ajándék, se fülhúzás, s mégiscsak június elseje van.
Elbújok kicsit önmagamba, félreteszek minden gyermeteg gondolatot, s egyet, csak egyetlenegyet fohászkodom felfelé: – Én Istenem, őrizd meg… őrizd meg… – aki elsőként jut eszembe? – … Őrizd meg a gondolataimat Tebenned!
Éjfél utánra jár az idő. Elmúlt volna az én napom? Én Istenem, jó Istenem, becsukódik már az szemem… De a Tied, nyitva, Atyám…. Nyitva, nyitva… Őrizd meg, ki lelkem nékem, gondolatban fényes-szépen, és ha szívem szomorodna, mert az életben marad minden a régi, és ha nincsen semmi új, mert kél és hanyatlik a nap, mint mindig, s ha semmi különös nem történik az ég alatt, testem-lelkem őrizd meg.
Fohászkodnék, hogy az est leszállott, s küszöbén az éjszakának elsuttogom imádságom:
- Istenem, gyereknap volt ma. Lehetne, hogy ismételjük, s kezdődjön egy újabb nap? Hátha lesz még különösebb! De békességben nyugszik lelkem. - Istenem, te maradj énnekem!