2008. június 11., szerda

AMIKOR MEGSZÜLETTEM



[Nem az idén írtam. De az idén is érvényes.]



Amikor megszülettem, nem kiabáltam. Nem csaptam zajt, nem követelőztem. Nem kértem, hogy körülugráljanak és legyek én a középpont. Nem tudtam, hogy vagyok és nem gondoltam, hogy leszek. Nem kérdeztem senkit, honnan jövök és miért érkeztem. Nem tudakoltam, ki az a fehérköpenyes alak mellettem, és mivégett helyez óvatosan egy fáradt-gyenge nő karjaiba. Azt sem feszegettem, minek az a bura, ami alá behelyeztek. Mitől védtek, minek őriztek? Semmit sem kérdeztem.
Amikor megszülettem, nem kértem. Ennem adtak, tisztába tettek, óvtak és féltettek. Ölben hordoztak, melengettek, mostak reám, szeretgettek. Ha sírtam, gügyögtek nekem, pátyolgattak, csítitottak, csak jól legyek. Rámnevettek, magukhoz öleltek. Köszönetként elhallgattam. Nem kiabáltam, nem követelőztem.
Amikor megszülettem, semmit sem tudtam. Nem kértek számon, nem vizsgáztattak. Nem toltak le, nem szidtak. Nem kellett küzdenem a létért, nem kellett terveket készítenem. Nem fájt a fejem a holnap miatt és nem aggasztott a múlt. Nem vártak nagy dolgokat tőlem és nem kicsinyelték tetteimet. Nem mondták, hogy ilyen meg amolyan vagyok, nem ragasztottak rám címkét, nem tartottak furcsának. Jó voltam, ahogy voltam.
Amikor megszülettem, nem aggódtam. Eszembe sem jutott, hogy léteznek bajok. Senki nem mondta, hogy lesznek gondok. Megvolt az ételem, volt hajlékom, és két pár kar ölelt át naponta. Ismeretlen nyelven gagyogtam, mégis megértettek. Nem féltem a másnaptól, örültem a percnek. Hadonásztam kézzel-lábbal, de nem irányítottam a jövőt. Nem féltem, hogy félreértenek vagy hogy letorkoll a főnök. Nem tépelődtem, ki mit gondol rólam. A sötét sem rémített, barátságos-álmosan körém telepedett. Nem hozott ilyesztő álmokat, nem űzött tova repeső szárnyú reményeket. Nem ijesztettek szörnyű sejtések, kudarcról mit sem tudtam. Csecsemő voltam.
Amikor megszülettem, nem tudtam, mi a szeretet. Csak úgy magától jött minden a magamba szívott táplálékkal, a frissen vasalt pelenkákkal, anya ágyamnál átvirrasztott éjszakáival, a szomszédok mosolyával, a kezembe nyomott cukorkákkal és ezeregyféle aprósággal.
Amikor megszülettem, nem gondoltam, hogy felnövök majd. És akkor nem tudtam, hogy a születéssel elkezdődött az élet meghalása…
....

Ez kicsit melankolikusan hat, ugyebár, és ráadásul igaz is. De ettől függetlenül a mai nap nagyon "heppi". Azaz én vagyok ilyen. Szépet kértem, szépet kaptam. Huszonnégy óra üdvözlete... huszonnégy óra derűje, huszonnégy óra melege, huszonnégy óra jókívánsága, huszonnégy óra szeretete... Soroljam még?
Úszom a jóban, a napfényben. Örülök annak, ami van. Örülök azoknak, akik vannak. S azoknak, akik MOST és NEKEM vannak.
S ha lejár a nap, s ismét 1-től kezdem a számolást, tova 365-ig, még egy rövidke kéréssel pótolom meg esti imádságom: hadd legyen minden egyes napunk egy-egy szülinap! Nem hinném, hogy megártana...

Nincsenek megjegyzések: