2008. augusztus 31., vasárnap

Nyárutói számolgatás

Augusztus is eltelt. Nem sok idő volt írásra. Most sincs sokkal több, de érzem, hogy muszáj egy kicsit kivetni a gondolataimból, amik nem épp szertelenek, de rendszerezetteknek sem mondhatnám. S az izgalmasságukat növelendő, ékezethiányos a technika birtokomban levő vívmánya. Egyenként kell kimásolnom egy már meglevő szövegből a magánhangzókat, és utólag behelyettesíteni a megfelelő helyekre. Ciki, de mit tegyek! (Ha nem lennék ennyire lusta, amennyire per pillanat vagyok, szépen áttelepdnék a másik fotelba, amiben ülve kultúráltabb formába önthetném az írományomat, hiszen a "nagy gépen" magyar billentyűzet is található. De na! Ennyire már nem futja az ambiciómból. Húsz másodpercnyi plusz mozdulat helyett inkább rádolgozom - egyhelyben ülve - fél órát... Ismeretlenek kedvééert: ez is én vagyok!). Augusztusban sok minden történt; nem mintha máskor nem történne, viszont eléggé mozgalmas volt, jött-ment, lótott-futott, utazott es megérkezett rendre a család mindegyik tagja valahonnan valahova, de leginkább haza. Én például Londonból repültem meg autóztam Erdélyországomba. Na de hagyján az utazások! Voltak ám más jellegű események is. Sorolom: Tibi tesóm szülinapja, aztán Csillával (azaz első es egyetlen feleségével) való házassagkötésének 10. évfordulója, következett még egy néhany ismerős szülinapja, s mindez augusztus végén zárult a húgom polgári esküvőjének 5. évfordulójával (az egyházi kesőbb volt). Szóval egyiknek a tizedik, a másiknak az ötödik házassági évfordulója. S most jön a vicces: anyukám addig töprengett, számolgatott, osztott-szorzott magaban, amig kisütötte, hogy ha csökkenő sorrendbe helyezzuk a már említett számneveket, vagyis igy: 10, 5, ... ezután már csak a 0 (azaz nulla) következik, és ha egy évvel előre utazunk a jövőbe, a számsornak természetszerűleg és logikusan igy kellene alakulnia: 11, 6, 1... Értitek, ugye? Az az árva 1 (egyes) jelezne a harmadik, bekötött fejű gyerekenek azt a bizonyos évfordulóját. S ki az a harmadik? Hát én! Ezen a nagyon bölcsnek - és ismétlem, matematikailag nagyon logikusnak - tünő okfejtésen kicsit elmerengett a család összes nőnemű tagja. Én meg gyorsan előszedtem mindkét kezem meglévő tíz ujját és kiszámoltam, hogy 0+1=1, vagyis ahhoz, hogy jövő ilyentájt már én is nosztalgiázva gondoljak vissza az idéni lagzimra, valahogy éppen idén ilyenkor kellene férjhez menni. Ettől az eredmenytől aztán megnyugodtam, mert bizony nem szeretem összecsapni a dolgokat, s a vásár mindig kettőn múlik (így tartja a népi bölcsesség), tehát ilyesfajta hirtelen veszély nem fenyegethet, még mindig szabadon oszthatom be a kevéske szabadidőmet, utazhatom el a kispórolt pénzemet és alhatom reggel 8 után is, ha nem várnak rám eget rengető és sürgős feladatok. Juppi, ettől széles jó kedvem lett. Mondanom se kell, ugyanezek az okok cseppet se derítették jó kedvre mutterkámat, inkább sóhajtott rá egy sort. Nem tudom, mit sajnált jobban, azt hogy nem jött be a számítása, vagy netán a további lehetősegemet a nem-korai kelésre, de tény, hogy az 1 biztosan nem a 6-ra es 11-re fog következni. Hihiiiiiiiii, ne csípkedjétek magatokat, nem sietek. (Jaj, ezt inkább a szomszédnéniknek kéne valahogy beadni, nyugodjanak le). Most kéne valami nagy okosat irni, de ez már nem jön össze. Ha Pitágorász vagy Bolyai lett volna a nagybácsikam, lehet, kiügyeskedtek volna egy olyan egyenletet, ami tökéletesen illeszkedjék a képbe, és csakis az én esetemre legyen alkalmazható. De erről lekéstem. Ha változik valami a családi egyenletünkben, majd idejében szólok, jó? Addig fogadjatok meg egy jótanácsot (inkább szingliknek szól!): sose logika alapján számolgassátok a (leendő) fontos évfordulókat. Elég a megfontolás, aztán mindent bele! Üzeni ezt alulirott xy, alias Judit, aki már csak biztosra tudja, hogy nulla meg nulla mindig nulla, rosszabbik esetben pedig mínusz egy! :)

2008. augusztus 1., péntek

Új barátom

Nem igaz, hogy július is eltelt! Reméltem, hogy e hónapban többet sikerül majd írni, de úgy látszik, nagyon elkerültük egymást a múzsával. Most itt van július utolsó estéje, á, mit beszélek! - éjjele, amikor már csak 6 perc választ el éjféltől. Az a fránya óra, ami olyan kéretlenül alátapasztja pecsétjét minden írásom címe alá (magyarázzam javára: megállítja az időt, amíg az oldalra felrakom gondolataim gyermekét) kegyetlenül siet, és emberileg szerintem nehéz beleférni ebbe a hat percbe. Előresietni akar a pillanat, nem tudom hova, pedig ma - mondom, MA!! - jó néhányszor megállítottam volna az idő kerekét. Ez volt az én jó napom. Ahogy mondani szokták, ha nem jól megy valakinek a sora: "Várj türelemmel, egyszer majd a te utcádon is felragyog a nap!" Komolyan mondom, számomra ma jött el az egyik ilyen napragyogós nap. Pedig nem fényeskedett jobban a Napocska odafönt, mint máskor szokott, viszont sokkal tobb lélekzugba sütött be, mint ahogy átlagos napokon szoktam venni észre. Kéretlenül beférkőzött ismeretlenjeim és ismerőseim szívébe, gyújtott nagy meleget a lelkükben, annyira, hogy már egyedül el se bírták. És elkezdtek adni belőle. Kaptam jó szót, kaptam dicséretet, kaptam méltatást, kaptam kedvességet. Szuper! O, nem is így kellett volna fogalmazni. Adtak jó szót, adtak dicséretet, adtak méltatást, adtak kedvességet. Adtak. Adtak. És én elfogadtam. Szeretem magam annyira, hogy a jó dolgokat ne utasitsam el. Már ebéd táján kimondtam, hogy jé, ez az én jó napom, aztán már csak halkan mormogtam magamnak, hogy vigyázz, fiam, el ne kiabáld, nyugtával dicsérd a napot. Nem kopogtam le fába, nem is lett volna szükség rá. Bevésődött tüzes betűkkel a szívembe. Melengettek, szeretgettek, átöleltek a szavak. És melengetnek, szeretgetnek, átölelnek e friss emlékek. Mennyit adtak, mennyit kaptam, helyes volt-e az arány? - nem számoltam. Csak üldögélek egymagamban, ám nem magányosan: jó volt ma nem csak létezni, hanem élni. Hallani simogató szavakat, érezni lágy ölelésüket, őrizni szépségüket. A napsugár, tudjátok, az a huncut napsugár művelte az egészet. Amelyik a nyitott szívekben lakik. Ami annyira fürge, hogy seperc alatt - de mit is mondok! a fény sebességével, igen, így a helyes - végigszáguld tíz, húsz, száz szívben is, és otthagyja a nyomát. Ma nem ellenségem az idő. Most nem haragszom az órára. Foroghatnak a mánusok, tudom, hogy csak a múló időt mutatják. Azt, ami feledteti a rosszat, színesíti a jót. Ma barátom az idő. Mert minden rohanása mellett, küszöböm nem látható szurokjaban benne hagyta a kedvesség cipellőit.