Hozzátok szólok, emberek!

Levelet kell írnom. Nem a postás viszi ki, de küldöm Mindenkinek, aki levelet vár. Valahonnan. Valakitől. Az elmúlt héten az idegsebészetre kerültem. Ne ijedjetek meg: nem fektettek be, nem én voltam a páciens. Csak a nyárról elmaradt szigorlatot kellett pótolnom. Csak tudtam volna előre, mit is választok gyakorlatozás végett! Ezerszer jobb lett volna ortopédián maradni, ám az embert hajtja az újabb és újabb ismeretlen terület felfedezésének a vágya. És megismerkedtem az intenzív terápiával. A világ minden pénzéért nem gyakorlatoznék ott még egy hetet; de semmiért sem adnám, hogy ott voltam két napig. A baloldali kórterem egyes ágyán idős bácsi feküdt (gyengébbekre való tekintettel, nem részletezem, hogyan). Előbb azt hittem, csak alszik. De tévedtem, kómában volt. Agyvérzés érte. "Kész, vége...", suttogta az ápolónő. A nővér odahajolt, és kitapogatta a bácsi nyaki erét. Még élt, csak ritkán lélegzett. Vele átellenben négy éves kislány sírt fel. Anyja őrizte az ágyát. Aznap reggel hozta be őket a mentő. Egy ló éppen arca közepén, orron rúgta a gyereket. Sose tudjátok meg, hogy néz ki egy ilyen kislány! Nemcsak az orra lett oda. Megingott a lábam, reszketett a kezem. Istenem, egész életére tönkre van téve e gyerek! Sose lesz már szép, üde kis tekintete! A jobb oldali teremben két férfi feküdt. Egyik ugyancsak önkívületben, a gépek éltették. A másik, fiatal férfi, munkabalesetet szenvedett; azzal hozta ki sodrából az ápolóját, hogy fejét ide-oda mozgatta a párnán, holott ráparancsoltak, maradjon abban a helyzetben, ahogy elhelyezték, ne lógassa a fejét, mert elmozdulnak a különféle csövek. Fügét mutatott a rákiabáló ápolónak, nem volt lehetősége többféle tiltakozás közül választani. Később még motyogott is, és azt firtatta, mikor jön a felesége és kétéves kisfia látogatóba. Látni akarja őket. Másnap reggel a baloldali szoba egyes ágyán már új beteg feküdt. A tegnapi: elköltözött. Oda, ahol már semmi sem fáj. A jobb oldali kórteremből egyik se hiányzott. Az idősebbiknél semmi változást nem észleltem: csendesen készült parttalan vizeken evezni. A fiatalabbik ágyánál viszont megrendülten álltam meg: a tegnap még mocorgó, bosszantó beteg mára csak egy darab öntudatlanul heverő testté vált, ami kétségbeesetten próbálta pumpálni a levegőt a renyhe tüdőkbe. Hasa szaggatottan emelkedett föl, s ereszkedett vissza, szinte vonaglott az életért vívott küzdelmében. Tegnap még kisfia után vágyakozott. Holnaptól már kisfia vágyakozik apja után... És volt egy harmadik kórterem is, ahova csak a második napon léptem be. Apa őrködött fia álma fölött. Régóta beköltözhettek, ezt mutatták a személyes tárgyak is (családi kép a kagyló fölött polcon, könyvek, stb). Motorbicikli-baleset. Skalpjának egynegyede hiányzott! Uram, ne hagyj el, csonkolt fejet sose láttam! S amikor apa vigyáz szerencsétlen fiára, kell-e nagyobb bánat? Látni ahogyan lassan száll ki az élet csemetédből, aki életedből lett? Odamerészkedtem az ágyhoz, mialatt a nővér a légutak leszívását végezte. A húszéves vézna test összerándult. Egyik oldalon a megtört apa, másik oldalon mi ketten a nővérrel. Megfogtam a mozdulatlanul heverő kezet. Hátha észlel egy kis együttérzést! Hátha megérzi, hogy életre kívánjuk, bár nem a mi hatalmunkban áll az élet. Szeme sarkában ott feküdt egy könnycsepp. Csak feküdt, akár a gazdája, nem gördült le, nem törölte le senki. Azóta őrzöm ezt a cseppet lelkem retináján. Feledni nem tudom, ezt felejteni hasztalan. Hozzátok szólok, emberek! Hozzátok, akik ma még éltek és lélegeztek, dolgoztok és mozogtok, vágyakoztok és szerettek! Embereket láttam meghalni, és semmit sem tehettem értük! Tehetetlenül álltam mellettük: összeszorított ajkakkal búcsúzni azoktól, kiket nem ismertem, és fohászkodni azokért, akik még vannak. Akik még megmaradnak. Ha csak egy jó szót mondhattam volna mielőtt útra kelnek! Ha csak biztathattam volna azzal, hogy hamarosan gyönyörködhetnek kisfiukban, ha bátoríthattam volna őket, hogy hamarosan maguk sétálnak ki e siralomházból! Nem volt kinek adnom egyetlen jó szót sem. Ugyan mit suttoghat a szájam, amikor a másiké már lezárult? Istenem, mennyire nem értékeljük azt, amink van! Járásunk, hallásunk, látásunk, mozgásunk. És mennyi mindenért rohan és izzad az ember, olyasmiért, amit nem visz magával, s ami nem segíti visszajönni haláltusájából. Nektek írok, magamnak írok. Ne vigyétek magatokkal azt a sok jót, amivel ma még megajándékozhattok másokat! Ne sajnáljátok baráttól és idegentől, családtól vagy akár koldustól is az élet javát. Adjatok, adjatok, adjatok. És ne várjatok érte semmit cserébe. Mert boldogabb az, aki az övéből adhat egy hajszálnyit is annak, aki most már hajszálba is kapaszkodna. Láttam meghalni embereket, és cövekként álltam mellettük. És megértettem, hogy nincs sok keresnivalóm köztük. Mert várnak rám az élők, akik még elfogadni tudnak. Egy csipetnyi szeretetet, egy mosolyt, a holnap reménykedő biztatását. Hozzátok szólok, emberek! Reátok is várnak valahol.