Már csak egy név...

Még mindig Mindenszentek hava... Már megint Mindenszentek emlékezete. Azoké a kicsiké, a névteleneké, az egyszerűeké, akik csak éltek. Akik csak voltak. Akikről nem írtak az újságok, nem forgott nevüket lépten-nyomon közszájon, akiket nem hoztak kapcsolatba jeles tettekkel; akiknek a véleményét se kérték ki nagyon gyakran, s inkább csak voltak, mint tudtuk, hogy élnek. Még mindig Mindenszentek hava van. És még mindig csak emlékeznünk kell. És már megint emlékeznünk kell. És már megint temetni kell. Temetni vágyakat, temetni reményeket, temetni terveket, temetni csírázó gondolatokat. Elhantolni velük keserveket, el szenvedéseket, földbe tenni fájdalmakat, elrejteni verejtéket, borítni mindezekre szemfödelet. Gondolni a múltra, felidézni az emlékeket, keresni a szépet, csüggeni utolsó szavakon, felejteni sanyarúságot, négyzetre emelni kedves perceket, megkettőzni a vágyat, elrejtőzni két tenyér mögé, s hagyni folyni a könnyeket. Még mindig Mindenszentek hónapja van. S még nem értek véget a földön a szenvedések. Még élnek kicsik és névtelenek, egyszerű emberek - akik csak élnek. Akik csak vannak. És akikről nem tud a nagyvilág. Akik tudják, vagy nem tudják, hogy eggyel kevesebben vannak. És eggyel kevesebbnek köszönnek. Eggyel kevesebbtől nem kérdik meg, hogy van. Nem fognak találkozni vele a piacon, és nem látják az állomásban, amint nagy köteg portékája mellett áll, hogy elszállítsa a rendelést, vagy csak egyszerűen eladni próbálja keze munkáját. Nem fognak türelmetlenkedni, várva, hogy befejezze Mózes-nyelvvel elkezdett mondatát. Nem, senki sem fogja bántani. Senki sem szól már hozzá rosszallóan, és már nem is fog fájni neki semmi. Eggyel kevesebb azoknak a száma, akik tegnap még betegek voltak, s nem gyógyultak meg, de ma már nem szenvednek. Tegnap még csak egy szám volt a kórteremben, holnapra már név lesz a temetőben. Mert ez az egyetlen esélyük a hozzá hasonlóknak, hogy kikerüljenek a névtelenségből. Azoknak, akik csendesen, szinte észrevétlenül, alázatosan és egyszerűen csak éltek. Csak voltak. A mostanig nem közismertek ezután már név lesznek. Vagy CSAK egy név? Még tart Mindenszentek hava. Még tart e világ bánata. Azoké, akik már csak egy névre emlékeznek. Aki csak volt. Aki már nincs. De aki egyszer - reményünk szerint - ismét lesz. És nem lesz már kicsi, nem lesz szürke eminenciás, és új nevet fog kapni. Olyan nevet, amelynek szépsége elfelejteti e földi ködös emlékeket. Talán már nem sokat kell várni rá. Addig őrizzük emlékezetünkben nevét. Azét, aki élt, aki volt, és most jövünk rá, hogy már nincs. Albert bácsi...

Mindenszentek

Csak száz hosszabbacska lépés mihozzánk a temető. Ott terül el srégen a házunkkal szemben, a domboldalon. Gyerekkorunkban, amikor a tél még igazi tél volt hóhullással és legalább tízcentis állandó hótakaróval a hideg hónapokban, oda jártunk ki szánkózni. A temető szélén kapaszkodó ösvény kellően széles volt ahhoz, hogy jelentősebb kockázatok nélkül csúszkálhassunk lefelé. Nem is tudom, mikor szoktunk le róla és költöztünk át más lesikló pályákra. Amik ugyan nem voltak nevesebbek, sem remekebbek, csak éppen nem a temető ölelte körül őket. Pedig ez a tény cseppet se zavarta meg gyerekeszünket, a babonák és temetős kalandok félelme nem ért fel szürkeállományunkig. A temetőket körülövező rejtélyes hangulat és világ legtöbbször csak a felnőttek agyában születik meg. Mi pedig nem akartunk akkoriban még felnőttek lenni. (Ha belegondolok, mindmáig nem szántam rá magam a temetőkkel szembeni "felnőttes" viselkedésre. Mert nem az a hely, ahol fehérleples, testetlen lények ingadoznak éjszakánként a sírok között, hanem csendes elmélkedésre alkalmas háttért jelent(het)az élőknek. Itt minden lakó egyenlő, köztük már csak a temetőlátogatók lehetnek "elsőbbek az elsőknél". A fejfákra vésett feliratok alapos tanulmány tárgyát képezhetik a világból még el nem kívánkozó, de a mulandóság szelétől megérintett élőknek. Sokszor és sok temetőben olvasgattam érdeklődéssel a fejfákat. Született, élt, meghalt... Két évszámot összeköt egy vonalka. Egy rövid vonalka. Ami állítólag az élet - volt. Hol tömörebb, hol kissé bővebb - kőbe vésett - információk gyújtanak fényt agyamban arra vonatkozóan, ki is volt a sírhant tulajdonosa. Vagy hogyan élt. "Élt 12 évet - olvastam egy kisfiúról -, de élt eleget". Nem élettartamát ítélték elegendőnek a szülei, hanem minőségére utaltak e kijelentéssel. Rövidke életének fénye beragyogta környezetét. A sírok közt andalogva, keresem e rövid prédikációkat. Aztán olyan jól el lehet itt csendesedni. Nincs az a nagyváros és zajos tartozékai meg egyedei, amelyben ne lehetne "síri csöndet" találni, még ha főút mentén is terül el a temetőkert. Lehet benne hallgatni és hallgatózni. Megérteni suttogó hangját, amely mindenkinek ugyanazt mondja, talán csak más szavakba öltöztetve. London egyik temetőjében egy kislány sírján olvastam: "It broke our hearts to lose you, but you did not go alone, for part of us went with you the day God called you home" [Elvesztésed megtörte szívünket, de nem egyedül mentél el; mert belőlünk egy rész veled ment azon a napon, amikor hazahívott Isten]. Nem lévén más jegyzetelési lehetőségem, a maréktelefonomba pötyögtettem be a szavakat. "Nem egyedül mentél el..." Ha szeretteink megelevenednének, csak ők mondhatnák meg, hogy mennyire egyedül mentek el. Persze, mindenki arról vall, amit személyesen átél. Egyik az elköltözés magányos beállását, a másik a magárahagyatottság el nem múló sivárságát. Mindenképpen mindegyiknek igaza van.) Kissé elkalandoztam a gyerekkori szánkóúttól. De a temető nem költözött el. Időnként - és egyre sűrűbben - sokan látogatják. De Mindenszentekkor egészen megelevenedett. Halottak napja. Hogyis mondják inkább? Legtöbben az utóbbi néven tisztelik. Szombat este elsétáltam a temető előtt. Lentről az utcából a koromsötét dombot ezernyi kis gyertya ragyogta be. Ez igazán szép a komor hangzású és általában ugyancsak komor hangulatú novemberben. Ez a sok kis sziporka, csillogó kis fény. Egy gyertya se világítná be lobogásával a sötétet, de sok világító mécses csodálatos látványt nyújt. Jó ez a nap. Nem a halottak miatt, sem nem a világítani indulók miatt, hiszen aki odalent fekszik, semmit sem tud a fölötte égő világosságról, lelkét sem egyengeti biztosabb ösvényeken. Csak mert kigyúlnak a fények. Az emlékezés, emlékeztetés és figyelmeztetés fényei. Halott lehet bárki, szentté válhat mindenki. Az a mindenki, aki hallja, hogy "God called you home" - Isten hazahív. Nem porágyba feküdni, hanem örökké élni. Nem sötétben lakni, hanem mindig világítani. Nem leckét tanulni, hanem gyümölcseivel élni. Nem "szentté" válni, hanem szentként élni. Sok-sok fény között örökre, mindig, múlhatatlanul ragyogni. Itt és most, ott és végtelenül.