Az év utolsó (n)lapja

Fehér lap van előttem. Akár papír, akár bejegyzés-oldal a számítógépben, mindenképpen fehér és üres. Üres volt, mielőtt írni kezdtem volna rá. Ezelőtt 366 nappal is egy ilyen üres lap bámult rám és rátok. Arra várt, hogy minden egyes múló nappal újabb napló- és életbejegyzések kerüljenek fel rá. Reméltük, hogy a 365-366. oldal táján gyönyörűen kikerekedett történet (vagy éppenséggel regény!) végén olvassuk a heppiendet. Most itt tartok - én is - az utolsó oldalnál.Olvasgatnám vissza a könyvet, vagy legalább néhány fejezetét. Olyan izgalmas újra és újra feleleveníteni a jó dolgokat és a szépet. S most rá kell döbbenni, hogy merő hiábavalóság visszalapozgatni. Talán csak néhány sort találnék, amit örömmel olvasnék újra. Helyenként szeretnék a sorok közt olvasni. A többit inkább újraírnám. A "2008-as esztendő" című könyvemből már nem lesz bestseller. Nem dicsekszem vele, de nem is rejtegethetem. Mások előtt nyitott oldalai vajon nyújtottak-e valami jót? Hoztak-e örömet vagy enyhülést legalább néhány percre a ti életetekbe? Félek én a választól... Ha nagyon akarjátok, csak halkan suttogjátok. Év eleje volt, és sokat gondolkoztam egy nagy kérdőjel miatt. Valaki ezzel bátorított: "Ami tőled telik, légy becsületes, még akkor is, ha nem veszik észre. Az életben visszakaphatod másvalakitõl.És ne feledd: 'amilyen mértékkel mértek, olyannal mérnek néktek'." Köszönöm az érett tanácsot és biztatást. Aztán úgy éreztem, hogy okkal és teljesen joggal napokon át kesereghetek amiatt, hogy valami nem úgy alakult, ahogy szerettem volna. Valaki mellém állt és meghallgatott, és szíve szerint támogatott. Jól esett. Köszönöm neki, hogy megtalálta a megfelelő szavakat. Tengersok munka közepette megremegtem, és úgy éreztem magam, mint Ady, amikor "a lelkem roskadozva vittem". A teljes kiaszalódás folyamatában viszont került megint Valaki, aki rámkérdezett: - Mivel segítsek? Milyen munkát végezhetnék el helyetted? Huh, nem is egy, hanem kettő volt! És éjszakáztak, hogy nekem késleltessék valamicskét a hajnalt. Naponta megkérdezték, ha még bírom-e, és tettek azért, hogy érezzem: érdemes kibírni! Nekik mondok hálás köszönetet. Amit pénzzel nem lehet megfizetni, pótolja ki a Fennvaló nekik! Ha elfeledkeztem az étkezésről, majdnem naponta került Valaki, hogy rámkérdezzen: - Ettél-e már ma? Eszembe juttatták, hogy bizony kenyérrel is él az ember. Köszönöm nekik, hogy emlékeztettek: élek! Hivatalos helyen hivatalos ügyeket kellett intéznem. Néha több utánajárást igényelt volna, mint azt elképzeltem. Valaki legtöbbször került, aki a kötelező feladatán kívül magára vállalta az ügyek kissé gubancos szálainak kisimítását. Csak úgy. Nekik, e számomra idegenek embereknek - de akik közel férkőztek jóindulatukkal - szívemből kívánom, Isten áldja meg őket! Sokszor kellett a testi-lelki-szellemi erő, a felrázás és a jó szó. Száz és ezer kilométerek távolságából is megéreztem és éreztették velem, hogy a fényévek hosszúságát is pillanat alatt áthidaló imádság csodákra képes. Magamban egy hálás köszönetet mondok, és gondolatban átölelem mindazokat, akik megajándékoztak e tapasztalattal. Akár öröm, akár bánat szállt be és a Múzsát arra kényszerítette, hogy nekem írnivalót adjon, mindig került Valaki, aki tudatosította bennem: a leírt szó már nem az én vagyonom. Közjóvá válik, ha más is magára talál benne. E sok embernek most csak egy szót tudok ajándékozni, de azt egész lényemmel: köszönöm! ... Utolsó lap az idéni könyvben. Ó, nincs mit visszaolvasni? Ha a mások által teleírt oldalakra gondolok, bizony, elismerem, van mire emlékezni. Emberi gyarlóságom csak ilyen oldalak közt szeret lapozgatni, és sosem mondaná, hogy elég. Még többet, még többet akarna, mert függőségben szenved. Már csak néhány óra, aztán ezt az utolsó oldalt is aljáig megtöltik az elmúlóban levő év utolsó gondolatai. Ezek között hadd legyen a Valakiknek és mindenkinek szánt jókívánságom piruló rebegése: bocsássatok meg, ha sokszor nem én voltam számotokra Valaki, aki jó szót mondjon, imádságot küldjön, bátorítást vigyen, tanács mellé kalácsot is nyújtson, fáradtakat erősítsen, pislogó életkedvet lángra lobbantson, szeretetet csak mindig adjon, és soha ne igényeljen; ha lapítottam a tömegben, várva, hogy bárki más végezze el, amit nekem kellett volna, és juttassák nekem azt, ami mást illetett volna. Bezárul egy könyv, és többé nem írhatok bele. Előttem fekszik egy vadonatúj, fehér lapú és üres irka. Előttetek szintén. Valakik és bárki és mindenki: írjunk bele szépen a 2009-es esztendőben!