2009. január 26., hétfő

Emlékezés az apai házra...

(A tékozló fiú elhagyja otthonát) Gyermek voltam még, visszaemlékezem, apám cifra ruhát csináltatott nekem, szebbet, mint amilyet valaha is láttam, nem is volt párja széles héthatárban. Amikor már nagyobbacska lettem, S a vállamra terheket vehettem, a gazdálkodás titkaiba avatott volna be, hogy méltón léphessek majd örökébe. Ó, apám, minek nekem ez? - fakadtam ki, Lásd, a bátyám e munkát szereti. Jobb szeretnék én a magam lábára állni. S e poros kedvtelést egészen ráhagyni. Gondoltam egyet, apám, mondok egy nagyot, ha már gazdálkodásra terelted a szót; Maholnap az érett férfiak sorába lépek, Engedd meg, hogy végre a magam ura legyek. Nem kérek tőled mindennapi kenyeret, Ne töprengj annyit a sorsom felett. Adott Isten eszet, azt majd felhasználom, Csak add ki a jussom, holnapra várom. Ne gyötrődj énnekem még többet szerezni, Rövid az élet, ki kell azt használni. Amint kézbe veszem a fél örökséget, Elkezdem végre élvezni a szépet. Ígérem, nevedre szégyent nem hozok, inkább meg sem említem sehol a családot, új nevet veszek föl, ósdi ez a régi, vár egy új világ, tágasabb odaki'. Isten veled, öreg, légy jó egészségben, Üdvözlöm anyát, éljetek békében. Köszönöm, amit eddig adtatok, Egy napon majd' híremet halljátok. Szegény apám - visszaemlékezem - Csak állt a kapuban csöndesen, Utoljára átkarolta szorosan a vállam, És könnyezve nézett sokáig utánam. Nem fájt nekem semmi, várt az ismeretlen. Cifra ruhám helyett modernet viseltem; Mögöttem a múlt, mostantól élek majd a mának... S gazdagon magam mögött hagytam az apai házat. (kelt 2009. jan. 25-én / dr. Tokics Imre azonos témájú előadására)

2009. január 17., szombat

És mi van, ha...?

Ha egy ágat letörsz az erdőben, mit fáj az erdőnek? Marad benne még elég. Ha letörsz egy embert, mit fáj a világnak? Él még benne elég. S ha rád süt a nap, nem fázol a reszketők miatt. Kályhádban vígan pattog a tűz, és egyszer majd a nap is odatűz, ahol most árnyék van. Ha odadobsz egy meggondolatlan szót, nem sért füleket, Mert vonatrobogás se süketít örökké, és távolba futnak a sínek. És hogy éle van a megrágott szónak? Hisz' másnak az esze vág, mégse halt bele, s ami nem öl meg - állítják -, csak erősebb leszel vele. Miért lennél éhes, ha másnak a gyomra korog? A tied tele van, s esznek még milliók. S ha kerül is az álom sok gyötrödőt, a gond az övé, te puhára vetetted az ágyad. És mi van, ha kavicsot dobsz sima tó tükrére? Nagyobbakat hullámzik a tenger, mégsem sír, hogy habzó hullámai összecsapnak a parton vagy a fejed felett. Ha letépsz egy levelet, tán másat növeszt helyette a fa, És a fű, min átmentél, se marad örökké letaposva. Fáj-e az égboltnak, hogy csillagot veszített? Csak hulló volt - mondod -, csak sorsát érte meg. Ha kettétört a gyufa, mielőtt lángra lobbant, doboza se gyullad meg fájdalmában: - Rövid gyufaélet, motyogja magában. Serceg a másik szál; kinek fáj? Senki se siratja a besározott havat, mert várja az újat, ami szállingózni fog; és ha jégvirágot olvaszt el az ablakon, nem gondolja, hogy egyedi volt. ... ... .... Ha egy ágat letörsz az erdőben, mit fáj az erdőnek? Maradt benne elég. Ha letörsz egy embert, mit fáj a világnak...?!

2009. január 8., csütörtök

Radírozni nem lehet!

Csak néhány napja írtam, hogy új, fehér lappal indulhatunk, amit ebben az évben - szívünk vágya szerint - szépen írhatunk tele. Reméltem, hogy az idei első bejegyzés valami nagyon szépről és nemesről fog hírt adni. Így illik év elején, abban a reményben, hogy a folytatás is hasonló lesz. Szó se róla, jól indult az év. Tettem egy-két fogadalmat, aminek hősiesen igyekszem is naponta eleget tenni. Ezenkívül minden napra jutott valami szép, aminek örülhettem. Például a januári napsütés, a banki átutalásokat végző tisztviselőnő kedvessége, a gyógyszerész előzékenysége (nem küldött vissza a rosszul kitöltött recepttel az orvoshoz, hanem saját kezűleg kijavította úgy, hogy kiváltható legyen), a felettesemtől kapott jó hír, no, meg apróbb hétköznapi örömök, amikben nem szűkölködtem. Szeretném folytatni a sort, de a szépírásba hiba csúszott. A füzetből lapot kitépni nem lehet, kitörölni pedig lehetetlenség. Nézem - és bánkódom. Már sohasem hozhatom helyre a tévedést. Azt a tévedést, amit a múló idő tesz hibává, nem önmagában a tény. Az idei első havat sepregetve sokat betegeskedő szomszédasszonyunk telke előtt is megsétálta magát a seprű. Ekkor derült ki, hogy Teréz néni nincs is otthon, hanem kórházban fekszik. Évek óta már hozzászoktunk ahhoz, hogy néhány havonta bekerül az elfekvőbe. Hozzátartozói nincsenek, mellette lakó sogórnőjét senki - Teréz sem - sorolta rokonai közé. No, gondoltam magamban, felkeresem szegényt, ne legyen annyira egyedül a sivár kórházi szobában. Nincs messze tőlünk, csak annyi fáradságot kell vennem, hogy meleg ruhába bújjak - mert hideg van ám -, s egy óra alatt bőségesen letudom a látogatást. Hat napja határoztam el, s tegnapelőtt is eszembe jutott, amikor bevásárlásaimat intéztem. Huh, nem most, hazamegyek, lepakolok, majd veszek magamhoz valami finomságot, és úgy keresem fel, nyugtattam meg magam. Szeretném visszapörgetni az időt. Csak 24 órával, csak egy nappal, nem többel. Hogy Teréz érezze: jó szomszédai vannak, és nincs egyedül szenvedésében. Teréz néni már nem szenved a reggel óta... Csendes. De szenvedek én... Mennyit ér egy perc? Mennyit ér egy nap? Az a nap, amikor még tehetünk valamit... Életet ér!