Emlékezés az apai házra...

(A tékozló fiú elhagyja otthonát) Gyermek voltam még, visszaemlékezem, apám cifra ruhát csináltatott nekem, szebbet, mint amilyet valaha is láttam, nem is volt párja széles héthatárban. Amikor már nagyobbacska lettem, S a vállamra terheket vehettem, a gazdálkodás titkaiba avatott volna be, hogy méltón léphessek majd örökébe. Ó, apám, minek nekem ez? - fakadtam ki, Lásd, a bátyám e munkát szereti. Jobb szeretnék én a magam lábára állni. S e poros kedvtelést egészen ráhagyni. Gondoltam egyet, apám, mondok egy nagyot, ha már gazdálkodásra terelted a szót; Maholnap az érett férfiak sorába lépek, Engedd meg, hogy végre a magam ura legyek. Nem kérek tőled mindennapi kenyeret, Ne töprengj annyit a sorsom felett. Adott Isten eszet, azt majd felhasználom, Csak add ki a jussom, holnapra várom. Ne gyötrődj énnekem még többet szerezni, Rövid az élet, ki kell azt használni. Amint kézbe veszem a fél örökséget, Elkezdem végre élvezni a szépet. Ígérem, nevedre szégyent nem hozok, inkább meg sem említem sehol a családot, új nevet veszek föl, ósdi ez a régi, vár egy új világ, tágasabb odaki'. Isten veled, öreg, légy jó egészségben, Üdvözlöm anyát, éljetek békében. Köszönöm, amit eddig adtatok, Egy napon majd' híremet halljátok. Szegény apám - visszaemlékezem - Csak állt a kapuban csöndesen, Utoljára átkarolta szorosan a vállam, És könnyezve nézett sokáig utánam. Nem fájt nekem semmi, várt az ismeretlen. Cifra ruhám helyett modernet viseltem; Mögöttem a múlt, mostantól élek majd a mának... S gazdagon magam mögött hagytam az apai házat. (kelt 2009. jan. 25-én / dr. Tokics Imre azonos témájú előadására)