2009. március 29., vasárnap

Lejárt határidő...

Rámolgattam a szekrényben. Egy nejlonzacskóba burkoltan lapult a polcon óvodáskori képem, ami sose lett rámába helyezve és a falra akasztva. Időnként megnézegetem, nosztalgiázok, édesanyámnak eszébe jut a hároméves Juditkája, aki hejje-hajja, ó, drága szép idők, mindig nevetve ébredt... Ügyelve kihámoztam a képet a tasakból, s évtizedek távolságából kellő reverenciával szerettem volna ismét adózni neki. A tiszteletadásnak viszont egy váratlan fordulat vetett véget: a tabló védőrétege alól két darab bankjegy csúszott ki. Aj be jó, dicsértem az eszem, hogy ilyen takarékos vagyok; lám, olyan régen elrejtettem ezt a pénzt, hogy meg is feledkeztem róla. Szép, ropogós papírpénzek. Csak egy szépséghibájuk volt: négy nullával több szerepelt a címletükben, mint ahogy manapság használatosak. Gyorsan kikerestem az interneten, meddig lehet beváltani a korábban használt pénzt. Hm, hm, hm... 2007. júliusáig. Hja, forgandó a szerencse, ezek szerint csekély másfél évet késtem. Hát kérem, ez van, évtizedek múlva meglehet, hogy az utódok majd múzeumi tárgyként fogják mutogatni. Vigasztaló tudat rám nézve, aki már semmihez sem kezdhetek velük. Lejárt határidő, elveszített pénz, be nem váltható, (hajdani) érték. Ha én hamarabb felfedeztem volna; hogyha korábban lerámoltam volna a szekrény felső polcát; ha kissé hamarabb eszembe jutott volna belenézni a zacskóba; ha a korábbi takarításokkor is elnosztalgiáztam volna a régi kép fölött; ha alaposabban szemügyre vettem volna a szekrény tartalmát; ha... Ennyi maradt a valamikori értékpapírból: egy rövid, feltételes kötőszó. Ha... És egy befejezetlen mondat. Ha korábban kitörölnénk a port az emlékek szekrényéből, ha gyakrabban nézegetnénk kedvelt képeinket, ha idejében elmondanánk azt, amit mások (el)várnak tőlünk, ha sűrűbben rápillantanánk a megtartásra érdemesített tárgyakra / vágyakra / tervekre, ha nem feledkeznénk meg ígéreteinkről, ha csak úgy és egyszerűen, "ha és mert nélkül" lapozgatnánk az Élet című könyvben vagy átolvasnánk kedvenc fejezeteinket belőle, akkor idejében felfedezhetnénk szép dolgokat, amiknek még értéke van. Amiket kamatoztatni lehetne, mielőtt lejárna beváltási határidejük. És akkor ma nem landolna a kukában az, ami tegnap még érték volt. Mert lejárt futamidejű kötvényeket nem érdemes őrizgetni.

2009. március 16., hétfő

Feltáruló világ

Van valami rejtélyes és megfoghatatlanul szép az írott szóban. Bárki megnyithatja egy könyv lapjait, de nem mindenki előtt nyílik meg a könyv világa. Látjuk magunk előtt a betűket, a szavak határát, a szóközöket és írásjeleket, mindazt, amit egy szóval úgy fejezünk ki, hogy „írás”, és mégis a közeli üzenet egyszerre lehet végtelenül távoli. Hiszen ha anyanyelvünkön írnak, tekintetünk gyorsan tudja követni a szavak kígyózását, de ha a kecsua indiánok latin betűs írása terülne a szemünk elé, egészen bizonyosan meghökkenve merednénk az értelmetlennek tűnő szavakra. A földgolyó legszebb és legboldogítóbb, nekünk címzett üzenete is zagyvaságnak tűnne. Annak, aki sokdioptriás szemüveget használ, az sem sokkal jobb helyzet, ha az általa beszélt nyelv ékes betűi sorjáznak előtte pompás szavakban, ám szemüvege nincs a keze ügyében. Az előtte levő, reá váró olvasnivaló oly közel van hozzá, és mégis annyira távol! Mit ér a szó, ha megfejtetlen marad?! Akárcsak annak az írástudatlan bácsinak az esetében, akinek a fia levelet küldött haza a háború idején a katonaságból. Forgatta kezében a borítékot, de nem sokra ment vele. Szomszéd, olvassa már el, mit ír a fiam, szólította meg sietős földijét. Emez a dolga miatt kutyafuttában hadarta el: „Apám, tudatom, hogy elfogyott a pénzem..., néha csak üres kenyeret eszek. Nem érzem magam túl jól... Küldjenek egy kis utánpótlást...” – Micsoda, horkant fel az öreg! Hálátlan fiú! Egykettőre nyakára hágott a pénznek, s nem átall ismét kérni!... Szemtelen fiú, merészel parancsolgatni nekünk! Csak lesse, hogy valamit is küldjünk – dohogott magában. Később fia barátnője járt arra. – Lányom, nézd már meg, mit írt a fiam, olvasd csak el hangosan. „Apám, kezdte halkan a lány... tudatom, hogy elfogyott a pénzem...” – s itt már szipogósra fordult a hangja. „...néha csak üres kenyeret eszek” – olvasta tovább könnyhullatva. „Nem érzem magam túl jól” – záporoztak a tintabetűkre egyre sűrűbben a könnyek. „Küldjenek...” – csuklott el a hangja. Mit mondtál, lelkem? Mit ír? Méghogy éhezik? Elfogyott a pénze? Nincs jól? Beteg? Jaj, keserves katonasors, ismerem én...! Óóó, ó, szegény fiam... Anyjuk, azonnal készítsd a csomagot, szegény fiunk éhezik. Mennyire közel tud jönni a szívhez az imént még távoli betű! Mennyire élővé tud válni a korábban dermedtségbe burkolózott ákombákomhalmaz. Amikor felkerül a mindent tisztán olvashatóvá tevő szemüveg, tudjátok ti, a szereteté, s amikor a szerzőt ismerő olvasó dallamos hangja szólaltatja meg a sorokat, egyszeriből élni és mozogni kezd minden betű. Új értelmet nyer az írás, és tüzes betűkkel írja be magát a címzettek szívébe: „Boldog aki olvassa, és akik hallgatják... beszédeit, és megtartják azokat, amelyek megírattak abban.”
Már csak rajtad múlik, hogy kitárul-e szélesebbre előtted az eddig láthatatlan világ.

2009. március 8., vasárnap

A legértékesebb ajándék

Valami nagyon szépet akarnék most írni. Ha tőlem függne, azonnal egy hadseregnyi múzsát rendelnék magam köré, hogy egymást túllicitálva, szebbnél szebb szavakba öntsék a gondolatokat, amik itt keringnek körülöttem és bennem, várva, hogy összeforrjanak ékes, jól egybeszerkesztett mondandóvá. De úgy tűnik, a múzsák is elfáradnak időnként, vagy éppen hűtlenkedve, másnak a tollforgatását könnyítik meg, mert véletlenül se botlok bele bár a legsoványkábbnak az árnyékába. Lehet, hogy a nagy igazságokhoz nem is kellenek nagy szavak?! Fáradtan és csüggedten zuhantam be a szobámba egyik munkásnap estéjén. Tíz óra múlt, legtöbb helyen ilyentájban már a pizsamát osztogatják. Nem úgy nálunk! Amikor működésbe lép a munkahelyi alapszabályok első és második tétele – köztudottan az, hogy 1) a főnőknek mindig igaza van, 2) de ha mégsem, akkor ugyancsak az első tézis értelmében kell eljárni -, pillanatnyilag az egyetlen ésszerű megoldásra kell törekedni: arra, hogy ténylegesen is bizonyítsuk azt, aminek épp az ellenkezőjéről vagyunk megbizonyosodva. Elhaló hangon, jobban mondva, vontatott billentyűveréssel adtam tudtára húgomnak, hogy a sors keze lecsapni készül rám, és kevesebb, mint huszonnégy órán belül mélyzengésű harang kondulása fogja emlékeztetni hátramaradó szeretteimet néhai fordítói tevékenységemre. Ugyanis két feszített napi munkának kellett meglennie másnapig (hogy órát ne említsek!). Szerény számolási készségem dacára is arra az eredményre jutottam, hogy fentebb említett időponttól (ne feledjük, este tíz) másnap virradatig mindenképpen nyolc órai sötétség van kilátásban, amit a hozzám hasonló halandók csak alkalomadtán szoktak függőleges helyzetben és viszonylag éberen tölteni. Hajnalhasadástól pedig a munkahelyi kataklizma kirobbanásának esedékes időpontjáig nagyjából ugyanannyit zizzen majd a homokóra. Sirámaim nyitott fülekre találtak. Húgom azonnal felajánlotta, hogy besegít, és reggel igyekszik korábban kelni a szokásosnál, hogy egy-két-három oldal erejéig besegítsen a fordításba. Sutyorogva hozzátette, hogy "hehehe, gondoltam ám én arra, hogy nem bírod majd gőzzel, és előre lefordítottam néhány oldalt. Az utolsó lapoktól kezdtem visszafelé..." Tessék?? Lapított vele, mint a sima kövek Dávid parittyájában, várva a kellő időpontot a kilövéshez? Húgom "gondolta..." – és tarsolyában ott volt szükség idejére egy kis (be)pótlás. Akinek nincs húga, az vegyen, motyogtam magamban. Szusszantam kettőt, számoltam hármat, de még mindig nem ért a munkatakaró az idő-ágy végéig. Addig még nagyon kell ám cibálni. Hajnali négyre állítottam a vekkert, és hősiesen talpra álltam – hatkor. Csapkodtam a billentyűzetet, versenyre keltem a mulandóság örök ellenségével. Vagy legyőz, vagy legyőzettetik. Üzenetet hagytam a húgomnak: "Mielőtt nekilátsz fordítani, szólj be..." Teltek az órák, fogyogattak az oldalak, de életjel csak nem érkezett alkalmi besegítőmtől. No, mit rójjak fel neki? Azt, hogy helyettem is kialussza a nyolc órát? Vagy hogy nem rémül meg kellőképpen az engem fenyegető veszélytől? Az én munkám... Bő két óra volt délig. A dolgok állása szerint pedig estére fogytak volna el a lapok, vagy esetleg én, kicsit korábban. "Jó reggelt..." – ugrott be a vidám köszönés. Hm, reggel volt, amikor én keltem! – gondoltam magamban. Két perc konzultáció után – mennyivel lettem meg, és hogyan tovább – jött a melegzuhany (nem hideg!): csak feleannyi fordítás van, mint amennyivel én számoltam. Hogy-hogy? értetlenkedtem. "Hááát... az este fennmaradtam, és egy darabig fordítottam..." Kuncogás, rövid szünet, majd újabb közlemény: "Reggel ötkör keltem, és azóta fordítok..." ... Szó bennszakad, hang fennakad, lehellet megszegik... "Ez az én március 8-i ajándékom, nénne! (Pedig még februárt írtunk!) Fogadd szeretettel." Hirtelen valami nagyon csípni kezdte a szememet. Nem tudom miért, de elhomályosult a tekintetem, szemüveggel se láttam. És sürgősen szükségem lett zsebkendőre is, túl sok pára csapódott ki. Amikor végre helyrejött a látásom, megtáltosodott a kezem alatt a billentyűzet: szinte magától fordított, csak ömlöttek a szavak gyors egymásutánban. Tudtam, hogy több ezer kilométerre ugyanolyan vidám csattogás van egy másik asztalnál is. Áthatotta a levegőt valami kézzel nem fogható, csak szívvel érzékelhető fuvallat. Olyasmi, ami nem csak megérinti az embert, hanem beljebb hatol, mert végállomása a szív. Déli harangzúgáskor pedig kibékültem az Idővel: még egyszer bebizonyította, hogy feladja a küzdelmet és fejet hajt, amikor nála nagyobb erő száll ringbe a testvéri szálak szorosabbra fűzéséért. Mert égen és földön legnagyobb a Szeretet.

2009. március 4., szerda

Eső-emlék

Sokféle emlék létezik. Vannak emlékek, amikre nem gondolunk szívesen vissza. Vannak emlékek, amiktől szárnyra kapunk, ha csak felvillannak bennünk. És vannak emlékek, amik már történésük időpontjában emlékké válnak. Furcsa paradoxonnak tűnhet, hogy a múlttá még nem vált élmény - amit rövidsége ellenére is alig dolgozhatott fel az agy -, egy szökkenéssel az agykéreg entorhinalis mezejébe ivódjon. Ez a mély benyomás került ismét (és sokadszorra) felszínre, miután végignéztem a ma kapott pépétét (magyarázatát lásd egy bejegyzéssel lejjebb). A bemutató a még életben levő két híres tenor, Carreras és Domingo barátságának megszületését ismerteti. Miután az előbbi elköltötte vagyonát a betegsége elleni küzdelemben, egy madridi jótékonysági szervezet kezdte el támogatni, hál'Istennek, nem hiába. Némi nyomozás után Carreras megtudta, hogy emberileg vetélytársának, Domingónak köszönheti életben maradását. Ő volt az intézmény neve mögött rejtőzködő jótévő. Hálája kifejezéseként Carreras térden mondott köszönetet annak, akinek együttérzése érezhető és látható módon nyilvánult meg iránta. Amikor elolvastam ezt a sztorit, amint már említettem, elemi erővel tört fel bennem a két éves emlék. Látványossága ugyan senkit nem serkentett volna tapsra, de Domingo összes pénze sem lenne elegendő megfizetéséhez. Enyhén szólva, közönséges este volt egy nem közönséges héten. De ha őszinte akarok lenni, azt mondom: egy nagyon-nagyon fájó est volt. Világbánatom annyira ólmosan telepedett rám, hogy ordítani tudtam volna. A kartonvékonyságú falak pedig nem kedveztek az ösztönnek. Mindenféle hangos, felszabadító és enyhítő megoldást el kellett vetni, ami pedig nem robbanhat kifelé, földrengést okoz befelé. "Ha csak egy ember lenne, akinek elmondhatnám!" Fojtottam boldogtalanságomat amibe lehetett. Hová kergessem a valóságot? Minél magasabbra nőtt a száraz kétségbeesés szintjelzője, annál inkább kívántam, hogy könnyek folyjanak. - Egy szónyi vigaszt se mondjon senki, csak sírjon velem! - sóvárogtam egyre erőssebben. Csak sírjon, sírjon... Odakint zuhogott az eső. A halálra ítéltek végső elszántságával kiténferegtem. A kavicsos udvaron pattogva csókolták a talajt a messziről érkező esőcseppek. Nem bántam volna, ha bőrig ázok. Legalább ne legyen aránytalanul nagy különbség kül- és belvilág között! Arcomat annyira felemeltem, amennyire csak engedte a lekonyulásra hajlandóbb nyak. Essen az eső, zuhogjon, ömöljön! Ázzon a föld, és én is vele! Mosson, ha tud, bánatot és múltat, és sárba taposson minden fájdalmat! Perceken át andalogtam az esőben, ami sehogyse akart szűnni. Csak zuhogott és zuhogott, és folydogált le ég felé tartott arcomról. Sötét volt a mennybolt fölöttem, és körülöttem sem volt kisebb a homály, mégis egyszeriből világosság támadt -- bennem: az esőcseppek, az esőcseppek, amik az arcomra ömlenek... hiszen ezek nem közönséges cseppek! Ennyi tűnődő botorkálás után az égi zuhany alatt még alig nedvesült meg helyenként a kabátom! Valaki vállaimra dobta óriási palástját, átkarolt és ott lépdelt halkan mellettem. Az Ő könnyei csorogtak patakban az arcomon! Az Isten sírt velem!

Pépété és emlék között

Kedves ismerőstől kaptam ma egy "pépété"-t. Huha, lehet még nem találkoztatok ezzel a szóval. Megnyugtatásként: én sem. De szükségem volt egy gyorsan kimondható, rövidebb szóra, ami a "Power Point bemutató"-t helyettesítse. A PP-bemutatónak a kiterjesztése a ppt, s a három betű összeolvasásából keletkezett a "pépété". Ennek az információnak birtokában senki nem vádolhat azzal, hogy érthetetlen szavakat csempészek be a magyar értelmező szótár amúgy is bőséges készletébe. Nyelvújító nem vagyok, csak a saját dolgomat megkönnyítendő "alkotok" néha nyelvészek számára fülkapargató szavakat. Igaz, hasznát csak akkor veszem, ha legalább szűkebb környezetem elsajátítja értelmüket, hiszen magamnak nem kell elmondanom hangosan észleléseimet és a velem kapcsolatos eseményeket. Szerencsére, még nem! (És nagyon bízom abban, hogy sose lesz szükség önmagamnak általam történő, hangos győzködésére valós dolgokkal kapcsolatosan. Valótlanok szóba se jönnek. S ha valami mégis valószínűtlenül szépnek és hihetetlennek tűnik - egyedüli ok arra, hogy magamat megagitáljam -, nem a hangszálaimat hozom működésbe, hanem a fogaimat: ilyenkor a kézfejemen éktelenkedő kerek folt abszolút érvként hat. ) A nagyobbacska zárójel után visszatérek a szóalkotásokhoz. Bizony, akkor érnek valamit, ha másoknak is jelent valamit a jövevény. Ha kimondva-leírva, mindenki ugyanarra gondol, és a társítás a lehető legsimábban zajlik. Mint a mai pépété esetében. (Felületesek kedvéért: a Pepete, ékezetek nélkül, cipőmárka.) Ismétlés nincs, aki legközelebb nem érti, lapozzon. Eddig tartott a bevezető bevezetője. Mert egyáltalán nem nyelvi újdonságokról, utókorra készségesen ráhagyományozott betűlecsóról akartam írni, hanem arról az emlékről, amit eszembe juttatott a pépété. De ehhez már új oldalt kezdek. (Folytatása fentebb).