2009. március 4., szerda

Eső-emlék

Sokféle emlék létezik. Vannak emlékek, amikre nem gondolunk szívesen vissza. Vannak emlékek, amiktől szárnyra kapunk, ha csak felvillannak bennünk. És vannak emlékek, amik már történésük időpontjában emlékké válnak. Furcsa paradoxonnak tűnhet, hogy a múlttá még nem vált élmény - amit rövidsége ellenére is alig dolgozhatott fel az agy -, egy szökkenéssel az agykéreg entorhinalis mezejébe ivódjon. Ez a mély benyomás került ismét (és sokadszorra) felszínre, miután végignéztem a ma kapott pépétét (magyarázatát lásd egy bejegyzéssel lejjebb). A bemutató a még életben levő két híres tenor, Carreras és Domingo barátságának megszületését ismerteti. Miután az előbbi elköltötte vagyonát a betegsége elleni küzdelemben, egy madridi jótékonysági szervezet kezdte el támogatni, hál'Istennek, nem hiába. Némi nyomozás után Carreras megtudta, hogy emberileg vetélytársának, Domingónak köszönheti életben maradását. Ő volt az intézmény neve mögött rejtőzködő jótévő. Hálája kifejezéseként Carreras térden mondott köszönetet annak, akinek együttérzése érezhető és látható módon nyilvánult meg iránta. Amikor elolvastam ezt a sztorit, amint már említettem, elemi erővel tört fel bennem a két éves emlék. Látványossága ugyan senkit nem serkentett volna tapsra, de Domingo összes pénze sem lenne elegendő megfizetéséhez. Enyhén szólva, közönséges este volt egy nem közönséges héten. De ha őszinte akarok lenni, azt mondom: egy nagyon-nagyon fájó est volt. Világbánatom annyira ólmosan telepedett rám, hogy ordítani tudtam volna. A kartonvékonyságú falak pedig nem kedveztek az ösztönnek. Mindenféle hangos, felszabadító és enyhítő megoldást el kellett vetni, ami pedig nem robbanhat kifelé, földrengést okoz befelé. "Ha csak egy ember lenne, akinek elmondhatnám!" Fojtottam boldogtalanságomat amibe lehetett. Hová kergessem a valóságot? Minél magasabbra nőtt a száraz kétségbeesés szintjelzője, annál inkább kívántam, hogy könnyek folyjanak. - Egy szónyi vigaszt se mondjon senki, csak sírjon velem! - sóvárogtam egyre erőssebben. Csak sírjon, sírjon... Odakint zuhogott az eső. A halálra ítéltek végső elszántságával kiténferegtem. A kavicsos udvaron pattogva csókolták a talajt a messziről érkező esőcseppek. Nem bántam volna, ha bőrig ázok. Legalább ne legyen aránytalanul nagy különbség kül- és belvilág között! Arcomat annyira felemeltem, amennyire csak engedte a lekonyulásra hajlandóbb nyak. Essen az eső, zuhogjon, ömöljön! Ázzon a föld, és én is vele! Mosson, ha tud, bánatot és múltat, és sárba taposson minden fájdalmat! Perceken át andalogtam az esőben, ami sehogyse akart szűnni. Csak zuhogott és zuhogott, és folydogált le ég felé tartott arcomról. Sötét volt a mennybolt fölöttem, és körülöttem sem volt kisebb a homály, mégis egyszeriből világosság támadt -- bennem: az esőcseppek, az esőcseppek, amik az arcomra ömlenek... hiszen ezek nem közönséges cseppek! Ennyi tűnődő botorkálás után az égi zuhany alatt még alig nedvesült meg helyenként a kabátom! Valaki vállaimra dobta óriási palástját, átkarolt és ott lépdelt halkan mellettem. Az Ő könnyei csorogtak patakban az arcomon! Az Isten sírt velem!

3 megjegyzés:

Unknown írta...

ez sose enged bekotyogni, meg probaltam. Te, en akkor hol voltam??!

T. Kovács Judit írta...

Hm.. nagy valószínűséggel a Föld nevű bolygó egy másik felhője alatt...

Névtelen írta...

"...ne hidd, míg száll sóhajod.
Hogy Teremtőd nincs ott,
És ne hidd, ha könnyezel,
Hogy Teremtőd nincs közel.

Belénk oltja örömét:
Hogy bajunkat Ő zúzza szét,
És míg meg nem enyhülünk,
Mellénk ül és sír velünk."
(William Blake)
Üdvözlettel: Manyi és Miki