2009. március 16., hétfő

Feltáruló világ

Van valami rejtélyes és megfoghatatlanul szép az írott szóban. Bárki megnyithatja egy könyv lapjait, de nem mindenki előtt nyílik meg a könyv világa. Látjuk magunk előtt a betűket, a szavak határát, a szóközöket és írásjeleket, mindazt, amit egy szóval úgy fejezünk ki, hogy „írás”, és mégis a közeli üzenet egyszerre lehet végtelenül távoli. Hiszen ha anyanyelvünkön írnak, tekintetünk gyorsan tudja követni a szavak kígyózását, de ha a kecsua indiánok latin betűs írása terülne a szemünk elé, egészen bizonyosan meghökkenve merednénk az értelmetlennek tűnő szavakra. A földgolyó legszebb és legboldogítóbb, nekünk címzett üzenete is zagyvaságnak tűnne. Annak, aki sokdioptriás szemüveget használ, az sem sokkal jobb helyzet, ha az általa beszélt nyelv ékes betűi sorjáznak előtte pompás szavakban, ám szemüvege nincs a keze ügyében. Az előtte levő, reá váró olvasnivaló oly közel van hozzá, és mégis annyira távol! Mit ér a szó, ha megfejtetlen marad?! Akárcsak annak az írástudatlan bácsinak az esetében, akinek a fia levelet küldött haza a háború idején a katonaságból. Forgatta kezében a borítékot, de nem sokra ment vele. Szomszéd, olvassa már el, mit ír a fiam, szólította meg sietős földijét. Emez a dolga miatt kutyafuttában hadarta el: „Apám, tudatom, hogy elfogyott a pénzem..., néha csak üres kenyeret eszek. Nem érzem magam túl jól... Küldjenek egy kis utánpótlást...” – Micsoda, horkant fel az öreg! Hálátlan fiú! Egykettőre nyakára hágott a pénznek, s nem átall ismét kérni!... Szemtelen fiú, merészel parancsolgatni nekünk! Csak lesse, hogy valamit is küldjünk – dohogott magában. Később fia barátnője járt arra. – Lányom, nézd már meg, mit írt a fiam, olvasd csak el hangosan. „Apám, kezdte halkan a lány... tudatom, hogy elfogyott a pénzem...” – s itt már szipogósra fordult a hangja. „...néha csak üres kenyeret eszek” – olvasta tovább könnyhullatva. „Nem érzem magam túl jól” – záporoztak a tintabetűkre egyre sűrűbben a könnyek. „Küldjenek...” – csuklott el a hangja. Mit mondtál, lelkem? Mit ír? Méghogy éhezik? Elfogyott a pénze? Nincs jól? Beteg? Jaj, keserves katonasors, ismerem én...! Óóó, ó, szegény fiam... Anyjuk, azonnal készítsd a csomagot, szegény fiunk éhezik. Mennyire közel tud jönni a szívhez az imént még távoli betű! Mennyire élővé tud válni a korábban dermedtségbe burkolózott ákombákomhalmaz. Amikor felkerül a mindent tisztán olvashatóvá tevő szemüveg, tudjátok ti, a szereteté, s amikor a szerzőt ismerő olvasó dallamos hangja szólaltatja meg a sorokat, egyszeriből élni és mozogni kezd minden betű. Új értelmet nyer az írás, és tüzes betűkkel írja be magát a címzettek szívébe: „Boldog aki olvassa, és akik hallgatják... beszédeit, és megtartják azokat, amelyek megírattak abban.”
Már csak rajtad múlik, hogy kitárul-e szélesebbre előtted az eddig láthatatlan világ.

2 megjegyzés:

Unknown írta...

Szép ez a történet... nemrég még a vizsgán is belefoglaltam az irományomba, annyi eltéréssel, hogy én a faragatlan kováccsal meg a gyengédlelkű tiszteletessel olvastattam föl (a folklórnak köszönhetően hozzám így érkezett...).
A lényegen ez amúgy sem változtat. Ezért most az is fontos, hogy ezt a pár soromat hogy olvasod... a történet szerint nem csak azt olvashatod ki belőle amit írtam, hanem azt is, ami benned van. :)

Névtelen írta...

SZep... S meg szebb, amikor kezded megerteni a sajat tapasztalatod alapjan. S meg szebb, amikor faj es ostoroz a betu, ugye? Emoo