2009. március 8., vasárnap

A legértékesebb ajándék

Valami nagyon szépet akarnék most írni. Ha tőlem függne, azonnal egy hadseregnyi múzsát rendelnék magam köré, hogy egymást túllicitálva, szebbnél szebb szavakba öntsék a gondolatokat, amik itt keringnek körülöttem és bennem, várva, hogy összeforrjanak ékes, jól egybeszerkesztett mondandóvá. De úgy tűnik, a múzsák is elfáradnak időnként, vagy éppen hűtlenkedve, másnak a tollforgatását könnyítik meg, mert véletlenül se botlok bele bár a legsoványkábbnak az árnyékába. Lehet, hogy a nagy igazságokhoz nem is kellenek nagy szavak?! Fáradtan és csüggedten zuhantam be a szobámba egyik munkásnap estéjén. Tíz óra múlt, legtöbb helyen ilyentájban már a pizsamát osztogatják. Nem úgy nálunk! Amikor működésbe lép a munkahelyi alapszabályok első és második tétele – köztudottan az, hogy 1) a főnőknek mindig igaza van, 2) de ha mégsem, akkor ugyancsak az első tézis értelmében kell eljárni -, pillanatnyilag az egyetlen ésszerű megoldásra kell törekedni: arra, hogy ténylegesen is bizonyítsuk azt, aminek épp az ellenkezőjéről vagyunk megbizonyosodva. Elhaló hangon, jobban mondva, vontatott billentyűveréssel adtam tudtára húgomnak, hogy a sors keze lecsapni készül rám, és kevesebb, mint huszonnégy órán belül mélyzengésű harang kondulása fogja emlékeztetni hátramaradó szeretteimet néhai fordítói tevékenységemre. Ugyanis két feszített napi munkának kellett meglennie másnapig (hogy órát ne említsek!). Szerény számolási készségem dacára is arra az eredményre jutottam, hogy fentebb említett időponttól (ne feledjük, este tíz) másnap virradatig mindenképpen nyolc órai sötétség van kilátásban, amit a hozzám hasonló halandók csak alkalomadtán szoktak függőleges helyzetben és viszonylag éberen tölteni. Hajnalhasadástól pedig a munkahelyi kataklizma kirobbanásának esedékes időpontjáig nagyjából ugyanannyit zizzen majd a homokóra. Sirámaim nyitott fülekre találtak. Húgom azonnal felajánlotta, hogy besegít, és reggel igyekszik korábban kelni a szokásosnál, hogy egy-két-három oldal erejéig besegítsen a fordításba. Sutyorogva hozzátette, hogy "hehehe, gondoltam ám én arra, hogy nem bírod majd gőzzel, és előre lefordítottam néhány oldalt. Az utolsó lapoktól kezdtem visszafelé..." Tessék?? Lapított vele, mint a sima kövek Dávid parittyájában, várva a kellő időpontot a kilövéshez? Húgom "gondolta..." – és tarsolyában ott volt szükség idejére egy kis (be)pótlás. Akinek nincs húga, az vegyen, motyogtam magamban. Szusszantam kettőt, számoltam hármat, de még mindig nem ért a munkatakaró az idő-ágy végéig. Addig még nagyon kell ám cibálni. Hajnali négyre állítottam a vekkert, és hősiesen talpra álltam – hatkor. Csapkodtam a billentyűzetet, versenyre keltem a mulandóság örök ellenségével. Vagy legyőz, vagy legyőzettetik. Üzenetet hagytam a húgomnak: "Mielőtt nekilátsz fordítani, szólj be..." Teltek az órák, fogyogattak az oldalak, de életjel csak nem érkezett alkalmi besegítőmtől. No, mit rójjak fel neki? Azt, hogy helyettem is kialussza a nyolc órát? Vagy hogy nem rémül meg kellőképpen az engem fenyegető veszélytől? Az én munkám... Bő két óra volt délig. A dolgok állása szerint pedig estére fogytak volna el a lapok, vagy esetleg én, kicsit korábban. "Jó reggelt..." – ugrott be a vidám köszönés. Hm, reggel volt, amikor én keltem! – gondoltam magamban. Két perc konzultáció után – mennyivel lettem meg, és hogyan tovább – jött a melegzuhany (nem hideg!): csak feleannyi fordítás van, mint amennyivel én számoltam. Hogy-hogy? értetlenkedtem. "Hááát... az este fennmaradtam, és egy darabig fordítottam..." Kuncogás, rövid szünet, majd újabb közlemény: "Reggel ötkör keltem, és azóta fordítok..." ... Szó bennszakad, hang fennakad, lehellet megszegik... "Ez az én március 8-i ajándékom, nénne! (Pedig még februárt írtunk!) Fogadd szeretettel." Hirtelen valami nagyon csípni kezdte a szememet. Nem tudom miért, de elhomályosult a tekintetem, szemüveggel se láttam. És sürgősen szükségem lett zsebkendőre is, túl sok pára csapódott ki. Amikor végre helyrejött a látásom, megtáltosodott a kezem alatt a billentyűzet: szinte magától fordított, csak ömlöttek a szavak gyors egymásutánban. Tudtam, hogy több ezer kilométerre ugyanolyan vidám csattogás van egy másik asztalnál is. Áthatotta a levegőt valami kézzel nem fogható, csak szívvel érzékelhető fuvallat. Olyasmi, ami nem csak megérinti az embert, hanem beljebb hatol, mert végállomása a szív. Déli harangzúgáskor pedig kibékültem az Idővel: még egyszer bebizonyította, hogy feladja a küzdelmet és fejet hajt, amikor nála nagyobb erő száll ringbe a testvéri szálak szorosabbra fűzéséért. Mert égen és földön legnagyobb a Szeretet.

1 megjegyzés:

Emooooo írta...

Ez mar igy volt, utolso botuig... Hejj, hogy orultunk, emlekszel...