2009. április 15., szerda

Mese a békáról

Valamikor élt az erdő szélén egy béka. Nem tudni, miért pont az erdő szélén élt, azt sem, hogy miért épp egy béka, de ott élt az erdő szélén a béka. Egy óriási moha rejtekében lakott nagy megelégedésben. Ugrált nagyokat fától fáig, megcsodálta a fenyők elérhetetlen magasságát, bebújt galagonya- és vadrózsabokrok árnyékába, bekukkantott időnként egy-egy vakondfolyosó végébe. Tavasszal, amikor az idő kimelegedett, legyekre vadászott és nagy-nagy gyönyörűséggel vette alaposabban szem- és szájügyre őket. Időnként egyszemélyes békahangversenyt rendezett, ő kuruttyolt szólóban, és ugyancsak ő volt a karmester is. Ilyenkor a szarkák meghúzták magukat az ághegyeken, a tücskök is abbahagyták a ciripelést, a bogárseregek pedig laposakat pislogva várták a nótázás végét. Néha eltűnödtek, hogy került a magános béka az erdőbe, de már hozzászoktak jelenlétéhez. A kis béka pedig túlságosan belemerült az erdőszéli élet naponkénti szépségeinek szemlélésébe, semhogy azon rágódjék, miféle szél felejtette őt a lankás oldalon. Egy-egy eső után boldogan cuppogott a vizes fűben, s arról ábrándozott, hogy sok-sok kis békával ugrál ide-oda a vízben, és közben minden idők legnagyobb béka-koncertjét szervezik meg. De mivel a legkiterjedtebb víz, amit valaha is látott, csak araszban volt mérhető a zöld fűcsomók közt, és saján magán kívül egyetlen más békát se látott soha, ábrándozása is csak addig tartott, amíg felszáradt az eső. Egy napon azonban óriási villámok cikáztak, nagyokat dörgött az ég, majd dézsából kezdett el ömleni az eső. A béka mohája védelmébe menekült. Amikor végre elállt az égi zivatar, óvatosan kimerészkedett. És mit láss?! Az erdő mentén, a bokrok mellett hangosan hömpölygött alá egy frissen keletkezett hegyi patak. Apró kis békák kuruttyoltak vidámán, s vették birtokukba a tájat. A mi Békánk egy ideig meghökkenve bámulta őket, sehogy se értette, hogy kerültek oda, míg egyszer csak eszébe jutott az esős időbeli álma: sok-sok kis békával ugrál ide-oda a vízben, és közben minden idők legnagyobb béka-koncertjét szervezik meg. Nem teketóriázott tovább: nagyot cuppant a patakban, és vidáman kezdett kuruttyolni a többiekkel együtt. S ahogy ide-oda ugrándozott, békafején átvillant a gondolat: hiszen nincs is furcsa ebben az újdonságban; mióta a világ világ, ő a békák családjába tartozott, s igen jó, hogy most már nem egyedül kell a koncerteket levezetnie. Ez a világ rendje, s talán a tegnap és tegnapelőtt is így volt ez rendjén, csak éppen nem tudta, hogy ami neki ábránd, az tényleges és megszokott valóság máshol. És egyszeriből rájött arra, hogy ennek a félelmetesen nagy égiháborúnak mekkora jót köszönhet!

2009. április 8., szerda

A szív ajándéka

(Az alábbi történetet nem én írtam, csak lefordítottam. Azért teszem fel az oldalra, mert mély mondanivalója van.)
Amikor Sára alig 4 évesen elveszítette édesanyját, azt hitte, hogy most már megszűnt számára a mosoly, és a szépség rútsággá, az öröm pedig borúra változik. Remélte, hogy idővel megtelik a szívében keletkezett űr, ámde ez az üresség mintha egyre jobban mélyült volna. Az egyedüli, aki enyhíthette volna lelke fájdalmát, az édesapja volt. Sára mindennap várta, hogy szeretetének legalább egy csekély jelét nyilvánítsa ki. Látni akarta, hogy apja szereti és értékeli őt. De apja is ugyanannyira szenvedett, és ügyetlenebbé vált szeretetének kifejezésében. A napok szürkén peregtek, semmiben sem különbözött egyik a másiktól. Emiatt Sára még jobban elszomorodott. Szerette volna, hogy apja ne feledkezzen meg a születésnapjáról. Kívánta, hogy legalább ennyit mondjon: "Boldog születésnapot!" Ám apja észre se vette, hogy lánya még egy évet nőtt, és most már hat éves. Túlságosan lefoglalta munkája és a házi teendők. Délután csengett a telefon. Sárát akarta felköszönteni nagyapja, édesanyjának apja. - Élj sokáig, Sára! Örülök, hogy megnőttél! Ó, a te hangod annyira hasonlít édesanyád gyerekkori hangjára, hogy amikor válaszoltál, egy pillanatig azt hittem, hogy ő van ott. Örülök, hogy reá emlékeztetsz. Édesanyád nagyon szeretett téged, és azt akarta, hogy boldog és vidám légy! Mi nagyon szeretünk téged. Édesapád is szeret, még ha nem is jutott ma eszébe a születésnapod, ugye? - kérdezte nagyapja, kiérezve Sára elfojtott sóhajából, mi is történt. Sára sírni kezdett. - Azt hiszem, hogy apa nem szeret engem... Azt hiszem, hogy engem hibáztat mindazért, ami történt... - Ezt sose mondd többet! Édesapád szeret, csak hát kimeríti a sok felelősség és... és... neki is ugyanannyira hiányzik édesanyád. Van egy javaslatom. Mi lenne, ha elkezdenéd te kimutatni, mennyire szereted? Mit szólsz hozzá? Így is lett. A kislány örvendett nagyapja javaslatának. Végül is, miért várjon szeretet-bizonyítékokra, ha ő maga bebizonyíthatja szeretetét? Még ugyanazon nap estéjén Sára elhatározta, hogy meglepetést készít apjának. Talált egy üres cipősdobozt, beletett valamit, majd szépen becsomagolta az apja íróasztalán talált aranypapírral. - Apa, ez az ajándék neked szól... - Sára, ne mondd, hogy a csomagolópapírt az asztalomról vetted el! - De igen, apa, de.... - Hogyan tehettél ilyet, amikor tudod, mennyire pénzhiányban vagyunk? Ha tudnád, mennyire drága, és milyen szükségem volt rá! - De, apa, ma van a születésnapom, és gondoltam, hogy nem volt időd meglepetést készíteni nekem... Apja elszégyellte magát szélsőséges megnyilvánulása miatt, és letérdelt mellé: - Nagyon sajnálom, Sára, túlságosan lefoglalt a munkám, emiatt megfeledkeztem rólad. Kérlek, bocsáss meg. Majd elkezdte bontogatni a dobozt. Amikor kinyitotta, nem látott benne semmit. Ekkor dühe ismét feléledt: - Nem tudod, hogy ha valakinek ajándékot akarsz adni, tenni is kell valamit a dobozba? Mit jelentsen ez? Miért adtál egy üres dobozt?? Kislánya ráemelte a tekintetét, és könnyezve válaszolta: - De, apa, nem üres a doboz, beletettem a szívecskémet. Tulajdonképpen tele van irántad való szeretettel, és biztosra vettem, hogy már semmi nem fér be melléje. Azt gondoltam, hogy hozzám hasonlóan, neked is szükséged van rá... Apját letaglózták ezek a szavak. Karjaiba vette gyermekét, és ismét bocsánatot kért. Megcsókolta, és a világ legszebb hangsúlyával ezt mondta: "Szeretlek!" Majd vette a dobozt, és az íróasztalára állította. Valahányszor erőt vett rajta a csüggedés, kinyitotta a dobozt, és elképzelte, hogy kivesz belőle egy adag szeretetet; annyit, amennyi aznapra szükséges... A történetnek nincs vége. Nap mint nap írunk hozzá, te meg én, ti és mi, valamennyien. Mikor ajándékoztál utoljára egy teli dobozt, még ha úgy is érezted, hogy talán neked is kapnod kellene? Ha pedig valaki félénken feléd nyújtotta szerény dobozát, megláttad-e benne, ami a szemnek láthatatlan - "mert csak a szívével lát jól az ember?!"