Ne hagyjátok...!

Úgy tűnt, hogy az Úr 2009. évében a második félévkezdő július csakúgy érkezik, mint a megkésett hívek a templomba: csendben, lábujjhegyen és ha lehet feltűnésmentesen helyet foglalva a hátsó padban. Gondolatban már készítgettem a virtuális címkét, amivel napzártakor feliratozom a felezővonal utáni első napot, amely a látható - azaz a nem látható! - jelek szerint indítója a teljes uborkaszezonnak. Ha valami kevésbé megszokottat kellene említeni, talán az lehetne, hogy váratlanul meggazdagodtam egy szabadnappal (aminek munkaóráit hetekkel korábban lezavartam otthoni fordítással, nem tudva, hogy munkaszüneti nap van). Valaki jóindulatúan beszólt, hogy este orgonahangverseny lesz a főtéri "nagytemplomban". Hogy ki lesz a művész, nem tudta, de hát egy ilyen kisvárosban, mint a mienk, ahol talán csak évente egyszer plakátolnak hangverseny végett, ugyan kit foglalkoztat annyira a név! Úgyis kiderül néhány óra múlva... Áhítatosan üldögéltünk este a hátsó padok egyikében. Előttünk több tíz sornyi üres pad tátongott. Csak nagyon kevesen foglalták el a középső padokat. A többség hátul ült, közel az orgonához. És persze, a kijárathoz. Arccal az oltár felé, háttal a karzatnak és orgonának sokféle gondolat ütközhetett sokak elméjében. Most visszanézve megállapítom, hogy hol a múlt, hol a jövő képe sejlett föl kivetítetlenül retinámon. Percig se a jelen - csak ami volt, és aminek jönnie kell. A jó muzsika egyik letagadhatatlan vonása: a megláttatás, a meggondolkodtatás; amikor az ember magába száll, elmereng, befelé néz és elemez, gondolatokat vajúdik, és tán el is indítja szülésüket. (Elrejteném magamat bombabiztos menedékre, ha netán kőzápor fenyegetne..., mégis megkockáztatom: nincs is rossz muzsika, ami ne hagyjon gondolkozni; mert amitől gondolat nélküli - gond-atlan, csak ösztönlény - állapotba kerül a homo sapiens, az nem is muzsika.) Mi pedig nagyon is gondolkodtunk és mértük a múltat, szőttük a jövőt. Mintha álomból ócsudtunk volna fel, amikor elhangzott az utolsó akkord. Ha lehetett volna kimenekíteni néhány ütemnyi harmóniát a veszendőség szorításából, és jól összecsomagolni, belső zsebbe tenni vagy táskában hazavinni! Őrizni az elmúlt órát, megtartani erejét, hallgatni a zenéjét, vigyázni rá, mint ünnepélyes jótéteményre, amely összeköt, eggyé fűz, megelevenít és egy nagy családdá formál. Megilletődve lépdeltünk kifelé, de csak néhány métert. Kisebb-nagyobb csoportokba verődve álldogállt mindenki a templom előtt. Lopva visszatekintettem. Láttam, hogy mások is ugyanezt tették. Nem tudom, mit akartam nézni vagy mit akartam látni. Csak muszáj volt visszanézni. Mintha senki nem akart volna hazaindulni, mintha várt volna mindenki valamire, amit nem lehet megnevezni, körülírni, elmondani. Valamire, ami szabadságot ad, felszabadít arra, hogy ne érezzük magunkat külön szigetnek, össze nem tartozó, korlátolt szavatosságú, lecserélhető alkatrészeknek, hanem láthatatlan szállal összefűzött közösségnek. És ahogy lassan mégis csak ritkulni kezdtek a sorok, halkan elmorzsoltam magamnak, most pedig szétkiáltom mindenkinek: "Ne hagyjátok a templomot, A templomot s az iskolát!"