Volt tanárom (aki egyben lelkész is) írt egy nagyon jó cikket (nem magyarul), amiben megható sztori is található. Lefordítottam a cikket és megsirattam a sztorit, amit most közreadok. Ha néhány könnycseppet kicsalogat a szemekből, lehet, nem hiába: jobban észben tartjuk a mondandót, s könnyebben gyakorlatba ültetjük. REMÉLEM!
Néhány évvel ezelőtt egy reggelen ajtónknál egy férfi kopogtatott. Kora reggel volt. Körülbelül akkor szokott lenni a hajnalhasadás. Amikor az ajtót megnyitottam, előttem egy összetört lelkű, rettegő ember állt. Miután valahogy elmondta mondanivalóját, olyasmit értettem meg, ami sok ideig mély benyomást hagyott bennem. Az illető férfinak volt egy utolsó fázisban levő rákbeteg fia. A gyerek tizenkét éves volt. Alig egy nappal korábban utalták ki a kórházból. Azon az éjszakán a gyermeknek nagy fájdalmai voltak, és olyasmit kért szüleitől, ami drámai helyzetet teremtett. Azt kérte, imádkozzanak érte, hogy szűnjenek fájdalmai.
Elmesélte, hogy a kórházban, a mellette levő ágyban egy hívő beteg gyerek feküdt. Amikor a fiúcskának nagy fájdalmai voltak, a hívő gyerek odavonszolta magát ágya mellé, kezeit kezeire helyezte, imádkozott érte, és ekkor alábbhagytak a fájdalmak. Aztán a hívő gyerek ismét visszavánszorgott ágyába.
Otthon nem volt aki imádkozzék az elsőért. A megtört apa sírva állt előttem és azt mondta:
,,Lelkész úr, nem tudok imádkozni, sosem próbáltam... A reggel elmentem a kórházba a kis hívő gyerekért, de az éjszaka folyamán meghalt. Nem tudom, mit tegyek... Mutasson egy kis reményt! Megteheti-e a fiamért azt, amit a hívő gyerek tett?”Az a hívő és névtelen fiúcska, ott a betegágyon se tudta visszatartani a reményt csak önmaga számára. Imával, vigasztalással és tettel reményt nyújtott másnak úgy ahogy tudott.
...és Te?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése