2009. december 24., csütörtök

Boldog karácsony

Ugyanolyan ez a csütörtök, mint a többi. És a december is december, a maga változó időjárásával, amely havat hoz karácsony előtt, s el is viszi karácsonyig. Szenteste van, mint minden évben ilyentájt, de mégis más. Minden ünnep - újabb ünnep, minden öröm - újabb öröm. És ettől más az idei karácsony. A szereplők ugyanazok, de változnak a díszletek és a fellépés. Jó volt együtt lenni ma a családdal, és egyszerűen csak karácsonyozni. Jó volt együtt énekelni a Csendes éjt az ajtó előtt, és jó volt elnyomni egy könnycseppet, mert az óhatatlanul is kibújik egy ilyen meghitt alkalomkor. Jó volt szépen megterített asztalhoz ülni és kedélyesen elbeszélgetni. Jó volt a félhomályban üldögélni és elvarázsoltatva lenni a színes kis fényektől. Jó volt nyolcszor végighallgatni a Csendes éjt, és még elbírtuk volna ugyanannyiszor, pedig nem csak anyanyelvünkön zengett. Jó volt megemlékezni távolban levő szeretteinkről, és jó volt elmerengeni. Jó volt telefonhívással meglepni azt, aki legkevésbé se számított erre. Jó ilyenkor egyszerűen csak nosztalgiázni, s arra gondolni, hogy jövőre már ez a karácsony is a nosztalgiát szerző emlékek közé fog tartozni. Jó együtt lenni. Jó békességben együtt lenni. Jó szeretetben együtt lenni. És jó megelégedve lenni.
De a legjobb az, hogy bár karácsony csak évente egyszer van, a testet öltött Szeretet örökre nekünk ajándékozta önmagát. És semmi mást nem vár érte cserébe, mint önmagunkat. Jól tudja, hogy nem Neki szól a megterített asztal, nem Neki lobognak a gyertyafények, és a boltban vásárolt ajándékokkal is szeretteink örömén keresztül magunknak szerzünk örömet. De az Ő nevére és emlékezetére szünetel rövid ideig a robotolás, az Ő nevében ülnek ünnepet, és Általa van együtt a család. Neki köszönhető, hogy ilyenkor kiemelten a szeretet kerül a középpontba.
Mert ilyen ez a karácsony. Mindig ugyanarról szól, mégis mindig más, és mindig megismételhetetlen. Nem tudjuk, hogy alakul jövőre, de jó lenne, ha meghosszabbíthatnánk az ünneplést. "Karácsonyi rege, ha valóra válna, igazi boldogság szállna e világra!" Ugye, de jó volna? Valamit tenni kéne érte, ne csak vágyakozni. Én tegyek érte, te tegyél érte, mi tegyünk érte. Ugye, hogy jó lesz így? Igazi boldogság száll majd a lelkünk világába. Mert a bennünk lakozó Szeretet és a belőlünk áradó szeretet áldott találkozását fogjuk ünnnepelni.

2009. december 13., vasárnap

Memento - Petrovics Jóska

December tizenharmadika. Amikor ma megnéztem a naptárban, az Úr 2009. évének hányadik napját értük meg, egy pillanatra arra gondoltam: tizenharmadika, és nem péntek! Biztosan örülnek a babonások, hogy valami baj elkerüli őket. De a baj bárhol jöhet, nem csak ott, ahol a fekete macskától félnek. A legelső hívás 11:07 perckor érkezett: Jóska az éjjel nagyon rosszult volt. Lehet, hogy az utolsó napja. - Istenem, bár egy jó szót, valami erősítőt mondhassak még neki! Segíts meg... - könyörögtem magamban, és a Bibliát a táskámba pakoltam. Már indulófélben voltam, amikor másodszor csörrent a telefon: Jóska... elaludt. Elmondatlanul maradtak az utolsó vigasztaló szavak, nem jutott el az utolsó bátorítás, mert Valaki onnan fentről a rövidítésen ment el a beteg házához. Megelőzött egy órával, és Ő ellene senki nem szólhat semmit. Az életprogram gombját Ő kezeli, nekünk csak egy-egy lépést mutat meg belőle. Éppen csak annyit, amennyi a mi részünk abban, hogy a program jól működjék. Sírni lehet, sírni szabad. A könnyeknek senki sem parancsol. Felette állnak bármilyen szervezésnek, és olyan utat nyitnak meg a belsőből, ami előtt nem lehet stoptáblát elhelyezni. Siratom magunkat. Azokat, akik együttérzünk másokkal, akiket a jó szándék vezérel, akik szeretnénk valamit tenni másokért. De nem abban a pillanatban és nem abban az órában, amikor az elhatározás megszületett. Csupán egy nappal később. Csak alig 24 órával később - amikor már tényleg késő. Magunkat siratom, az örök későket. "Ne sirassátok a halottat, és ne bánkódjatok érte..." - tanácsol Jeremiás (22:1o). Hiszen szenvedései megszűntek, fájdalmai elmúltak, csendességben alszik. Vár rá egy röpke pillanatnak tűnő alvás, amely után az első szó, amit meghall, Azé lesz, aki utoljára látogatta meg: Ébredj, ébredj! Isten hozott OTTHON! Mert mi találkozni fogunk! Megegyeztünk ebben! Amikor utoljára láttam Jóskát, a gyülekezet gardróbjában álltunk. Éreztem, hogy valamit mondani kéne. Gyógyulást, jobbulást már minden ismerőse kívánt neki. De ha...?! Jóska..., Isten tudja, kinek mit és mennyit enged meg. De ha Ő mégse venné el a gyötrelmeidet, és ha másként látja jónak, te csak arra törekedj, hogy ne hiányozz onnan, ahol nem lesz már szenvedés. A mennyország mindent megér, találkozzunk ott! És Jóskának rögtön váltott az esze, s mialatt egy könnycsepp megjelent a szeme sarkában, félig elmosolyodva így válaszolt: Te pedig nyissad ott a kaput! Nem tudom, ha ekkora megtiszteltetést rám bízna-e az ég. Beérem azzal is, hogy utolsóként mögöttem csukják be a kaput. De végül nem számít a sorrend sem, csak az, hogy a névsorolvasáskor bennünket is kiáltsanak. Nem számít semmi, csak az az egy hang, amit hallani fogunk. Itt vagytok végre! Annyira vártalak titeket! Isten hozott titeket az örök boldogság otthonába!

2009. december 11., péntek

Idén is volt december tizedike

Olyan jól osztja el a Fennvaló az eseményes napokat életünkben. Születésemet kora nyári napra ütemezte be, a névnapom pedig rá félévre van. Ez utóbbi ugyan emberi kitaláció, és persze, hogy soha senkinek eszébe nem jut a családban, de ettől eltekintve nekem igen! Mert olyankor a rádióban szépen bemondják, hogy ma Judit nap van, és éljenek a Juditok. Én meg tényleg elkezdek éledezni, mert nagynéném történetesen akkor hallgatja a rádiót, s a szomszédasszonynál is be van kapcsolva, tehát tudják, hogy nevem napja. És rögtön felhívnak és felköszöntenek. Nincs ugyan semmi érdemem abban, hogy így hívnak, s nyilván ha Mária vagy Irénke lennék, ugyanígy megtennék. És a 7. szomszédban lakó idős szomszédnéninek is eszébe jut, csakhogy már előző nap, mert megvásárolja a képeslapot, reszkető kézírással ráírta az idén (is), hogy "Boldog névnapot!" - és személyesen dobja be a postaládába. Hogy mi ebben az egészben a különös? Voltaképpen semmi. Se a névnap, se a felköszöntés, sem az öröm. Másokkal ennél ragyogóbb dolgok történnek. De azok nem nekem ragyogóak. Én viszont tudom azt, hogy ezek a más szemében kis apróságnak tűnő dolgok - "szitáló hópelyhek", az ég csodamorzsái a földre hullatva. Mert egy nappal korábban annyira nehéz volt már vinni a többnapos - munka miatti - nem alvásból eredő kimerülés terhét másféle gondokkal együtt, hogy azt mondtam: Istenem, adj egy jobb napot holnapra! Ne legyen ilyen sanyarú, mint a mai! És meghallgatott. És én örültem. Mert kétségtelen, hogy nagyobb csoda a születés eseménye, de még nagyobb csoda, amikor egy egyszerű névnapon az ember újra érzi, hogy él. Mert van, aki éltesse.