2011. október 30., vasárnap

Élet a romok felett

Amerre a szem ellát, mindenfelé csak romok, összedőlt épületek, siralmas kőhalmok. Fölöttük ott lebeg a kétségbeesés, a jajveszékelés szelleme. Síró arcok kutakodva tekintenek körül: ki a következő áldozat vagy megmentett. Ők, a sírók olyanok mint a kétarcú Janus; egyik szemük nevet(ne), mert őmaguk életben maradtak, másik szemük viszont nem győzi egyedül a sírást az odaveszett szeretteikért, lakásukért és mindazért, amit eddig magukénak tudhattak. Csak földrengés előtt léteznek ingatlanok, utána már majd' mindegyik ingósággá válik. Sőt: megingottá.
És itt, a megingott és földkupaccá vált hajdani épületek fölött, itt a romok fölött és között egyszercsak tapsolás és rivalgás tör ki. Tapsolnak a sírók, tapsolnak az egyenruhás mentők, rivalg a nyomorult. Mi történik, kapja fel a fejét az arra imbolygó tudatlan is.
Mentősök adnak egy kis csomagot kézről kézre. Egy kis, nyöszörögni is alig bíró csomagocskát: egy kéthetes csecsemőt. Sikerült kimenteniük 48 óra után a kövek és törmelékek rabságából. Túlélte egy parányi test az óriási veszedelmet. Nemsokára édesanyja és nagyanyja is a felszínre kerülnek.
Kinek szól a taps? A bátor és ügyes mentősöknek, akik hatalmas erőfeszítések árán teszik újra lélegezhetővé a levegőt a túlélőknek? A kisbabának, aki a legfiatalabb túlélője a katasztrófának? Talán egyiknek, vagy talán a másiknak. De inkább másvalaminek. Annak a reménységnek, amely a halál küszöbén is újjászületik. Annak a felismerésnek, hogy van még egy esélyed az életre. Annak a tudatnak, hogy ami egy csecsemőnek lehetővé vált, megadatott mindazoknak, akik tanúi voltak az eseménynek.
Mert van élet a romok felett is!

2011. május 11., szerda

Évfordulókban számolunk?

Május 11, eljegyzésünk első évfordulója! Hogy elrohant egy év, és mennyi változást hozott! (Ezekre jobb lesz nem térni most ki, mert még nem sikerült az összest "megemészteni", a lényeg az évfordulón van.) Ma tehát nosztalgiáztunk, és átruccantunk Pozsonyba, így ünnepeltük meg az évfordulót. Igazándiból -ha részletekbe menően és "eredethűen" akartuk volna újra átélni az egyéves eseményt - Pestre kellett volna furikáznunk, hiszen tavaly ott került sor a jegyváltásra, ami annyi átéléssel sikerült, hogy egyoldalú vérszövetséggel is megpecsételtük. Ugyanis meglepetés-eljegyzést akart a Csabám, és nem szólt előre. A Gellért-hegyen csak szépen bejelentette a szándékát, jaj dehogy, nem is úgy volt, hanem előhalászott a kocsi hátsó padjáról egy szépen becsomagolt valamit és a kezembe tette: ez az ő meglepetése, nézzem meg. Olyan szépen be volt csomagolva, hogy sajnáltam feltépni a papírt, ezért bajmolódtam egy darabig, majd amikor látta, hogy az utókorra akarom hagyományozni a csomagolópapírt, egy összecsukható és nagyon éles késsel segített ki. Aminek következtében legelőször is az ujjamat vágtam el... Még jó, hogy volt nálunk ásványvíz, azzal lemostam a kezem, jól bebugyoláltuk papírzsebkendőkbe, s máris bontogathattam tovább a titokzatos dobozkát. És amikor előbukkant a méregdrága karóra, már tudtam, hogy a vércseppek tényleg a "szövetségkötést"hirdették előre. Az eljegyzést, ami meglepetésként jött: a hely, az időpont, az időzítés - látható tanúk nélkül, de látható jelek kíséretében. És azóta eltelt egy év -- és hét hónapi házasság.