2011. október 30., vasárnap

Élet a romok felett

Amerre a szem ellát, mindenfelé csak romok, összedőlt épületek, siralmas kőhalmok. Fölöttük ott lebeg a kétségbeesés, a jajveszékelés szelleme. Síró arcok kutakodva tekintenek körül: ki a következő áldozat vagy megmentett. Ők, a sírók olyanok mint a kétarcú Janus; egyik szemük nevet(ne), mert őmaguk életben maradtak, másik szemük viszont nem győzi egyedül a sírást az odaveszett szeretteikért, lakásukért és mindazért, amit eddig magukénak tudhattak. Csak földrengés előtt léteznek ingatlanok, utána már majd' mindegyik ingósággá válik. Sőt: megingottá.
És itt, a megingott és földkupaccá vált hajdani épületek fölött, itt a romok fölött és között egyszercsak tapsolás és rivalgás tör ki. Tapsolnak a sírók, tapsolnak az egyenruhás mentők, rivalg a nyomorult. Mi történik, kapja fel a fejét az arra imbolygó tudatlan is.
Mentősök adnak egy kis csomagot kézről kézre. Egy kis, nyöszörögni is alig bíró csomagocskát: egy kéthetes csecsemőt. Sikerült kimenteniük 48 óra után a kövek és törmelékek rabságából. Túlélte egy parányi test az óriási veszedelmet. Nemsokára édesanyja és nagyanyja is a felszínre kerülnek.
Kinek szól a taps? A bátor és ügyes mentősöknek, akik hatalmas erőfeszítések árán teszik újra lélegezhetővé a levegőt a túlélőknek? A kisbabának, aki a legfiatalabb túlélője a katasztrófának? Talán egyiknek, vagy talán a másiknak. De inkább másvalaminek. Annak a reménységnek, amely a halál küszöbén is újjászületik. Annak a felismerésnek, hogy van még egy esélyed az életre. Annak a tudatnak, hogy ami egy csecsemőnek lehetővé vált, megadatott mindazoknak, akik tanúi voltak az eseménynek.
Mert van élet a romok felett is!