2012. október 21., vasárnap

Ez a kicsike nagyvilágunk!

Csaba azt mondja, hogy róla - azaz vele kapcsolatban - nem készült még blogbejegyzés. (Csaba a férjem, annak, aki nem tudná. :)) Persze, nincs igaza, mert igenis írtam én róla jópárszor, és nagyon is érzelemgazdag körülmények hatására.
Azt mondja, Félixről írtam, róla pedig nem, pedig ő is ugrott. Igaz, nem a felhők tetejéről, nem a sztratoszféra karimájáról, de ő is ugrott! Na tessék, írók egy idegen férfiról, akit nem is ismerek, annyi a közös közte és a férjem között, hogy mindkettőnek ugyanaz az állampolgársága, és semmi híradás Csaba nagy bravúrjáról. Ccccc, most gyorsan bepótoljuk, aztán tessék csak dicséreteket hagyni, hogy milyen ügyes és merész párom van!
Az esemény(ek) kezdetéről jelentés nincs, kezdem és végzem a végével. Csaba odáig vitte fel, hogy szerzett mindkét szemére egy-egy hályogot, szürkét. Látáscsökkenés ide, távollátási zavar oda, ódzkodott a műtéttől, mint a cigány a kapától. "Gazdagsága" eléggé megnövekedett ahhoz, hogy sötétben ne lásson távolra, hát éljen a világosság!
Hosszas huzavona után sikerült rávennie magát arra, hogy időpontot egyeztessen az orvossal a műtétre, és íme, csekély nyolc hónapnyi várakozás után múlt héten és azelőtt való héten sor került a két műtétre. Előbb a jobb szemét, egy hét múlva a bal szemét műtötték.
Könnyű ezt így leírni, amikor nem az én szememről van szó. És nem is a tiedről. Cidrizik ám az ember, ha csak eszébe jut a fogorvos, hát még amikor a szeméről van szó! Akármilyen fejlett is legyen a tudomány, akármennyire rutinműtétnek is számítson egy szürkehályog, akkor is! Hozzányúlnak ahhoz a kicsike-kis kerekséghez, amiben igazán egy egész világ tükröződik. A szeme világa! A szemem világa. Az a parányi kis hely, amibe ha belenézel, nemcsak a másikat, hanem leghamarabb önmagadat látod meg. Amelynek legkisebb elhalványulása is azt közli, hogy valahol baj van: rosszat esetleg nem tettél, de éppen jót sem mondtál. Az a parányi világ, amely szélesre tárul ki előtted, amikor rádmosolyog; amikor azt érzed, hogy benne és mögötte nem hajszálerekről, retináról és látóidegről van szó, hanem a szívéről. Arról a szívről, amelynek minden irántad való hajlandósága kiül a szem ablakába és egyenesen rád tekint. Arról a világról van szó, amely önmagában egy egész bolygó - arra fordul, amerre a csillaga van. Arról a világról, amelynek egy rezdülése tudtodra adja, hogy egyetért-e veled, vagy más véleményen van; amely egyetlen tekintettel átfogja a környezetét és megszeretteti magát egy pillanat alatt, fénysugarával felmelegíti a fagyosabb tereket és kiengeszteli a morgómedvéket.
És ehhez a világhoz nyúlt hozzá az orvos. Aztán szépen lekötötte egy-egy napra. (Ezalatt egy igen jámbor és békeszerető kalózzal laktam egy fedél alatt.) Jó volt, hogy túljutottunk a műtétet megelő feszültségen. Hála Istennek! De az igazán szép akkor következett be, amikor másnap levették Csaba  szeméről a kötést, majd félve, óvatosan kinyitotta a szemét. Pislogott egyet-kettőt, rám nézett, aki mellette ültem, és felkiáltott: - Látok! Látok!
Azóta a fehér még fehérebbé vált, a fény pedig élénkebb színekre bomlik fel a szivárványban. És ismét kiszélesedett a világ. Szép a világ!

2012. október 14., vasárnap

A világ legnagyobb ugrása

2012. október 14-e, vasárnap este.
Fél órán keresztül leragadtam a tévé elé, de úgy éreztem, hogy ott lebegek valahol a világűrben, Felix Baumgartner háta mögött, ahonnan minden mozdulatát lesem. Izgultam rendesen. Akkor ültem a képernyő elé, amikor már 36 kilométer magasságban szálldosott a hőlégballon. Terv szerint nagyjából ekkor kellett volna ugrania a merész pilótának.
A ballon azonban csak egyre feljebb emelkedett, elérte a 37-et, el a 38-at is, hogy aztán a 39 kilométer táján lassulni kezdjen. Lentről a stáb csak osztogatta a rendelkezéseket, egész tornateremnyi szakértő leste a képernyőket, a nagyfőnök irányítgatta a fenti "lépéseket", na most nyomást kiegyenlíteni a ballon aljára szerelt kapszulában, most leállítani az oxigénfelvételt (nagyon amatőr nyelven mondom, persze, hogy nem vagyok hozzáértő), most ezt meg azt tenni, nyomás egyenlítődik, nemsokára annyi a kapszulában levő, mint a sztratoszférában mért, készülni, minden övet és kábelt lecsatolni, ami a bázisugrót összeköti a kapszulával, ajtót nyitni, lábat kitenni, kinti tartókart megragadni, egyenesbe jönni... - és ugráááás!
Pillanatig elállt a lélegzetem. Apukám, kiugrani a semmibe! Csak attól, hogy a háta mögé képzeltem magam és láttam, amint az ajtót eltolva odalent a mi kis, kék bolygónk elterül, máris reszketni kezdett a lábam. Hogy lehet egy embernek ennyi bátorsága, merészsége, vakmerősége és mindenféle más "ugrasztó" indulata?!
Imádkoztam is végig, hogy életben és épségben érjen földet. Közben a szülei, testvérei, barátnője ott drukkolnak végig - akárcsak mi - az óriási képernyő előtt Új-Mexikóban, a Red Bull Stratos bázis főhadiszállásán. Könnyek folynak, kezek ökölbe szorulnak, percekig némaság, mindenki egyetlen pontra összpontosít: egy fehér és iszonyatos sebességgel aláhulló foltra. Micsoda az ember! - jut eszembe. Harminckilenc kilométerről zuhanva előbb egy kis tömeg, utána egy darabig csak fehér folt, ami rémesen forog, pörög, bukfencezik. Hogy lehet ezt ép ésszel és szívvel kibírni??
Még hat és fél percig elegendő oxigénje maradt. Ennyi a maximális idő, mialatt le kell érnie.
Még közelebb kerül Földünkhöz. És lám, eléri a csodálatos öt kilométert, amikor kipattan az ejtőernyő! Csujjog mindenki, kezdünk lelkesedni, hogy mégis csak sikerülni fog, most már a nagyobb és immár színes folt egyre inkább látókörünkbe kerül. Alant már a mezők is körvonalazódnak, sikeresen elsiklik egy tó fölött, lejjebb és mindinkább balra száll, még egy kicsi, na még pár méter - és vivát! - épségben talajt ért mindkét lábbal! Aztán térdre hull, és két karját az ég felé lendítve jelzi: jöttem, szálltam, ugrottam, győztem!
Tapsolok a tévé előtt, tapsol a tévében a stáb, tapsol a család, szerintem a fél világ tapsol, mindenki, aki hozzám hasonlóan végigizgulta az emberiség eddigi legnagyobb ugrását.
A helikopter seperc alatt ott van Felix mellett, a BBC emberei máris rohannak, hogy az első fotót, az első videót és az első exkluzív interjút elkészítsék az űrugróval és -ról.
Öröm és győzelem. Az emberi tudomány és felkészültség, valamint az emberi merész vállalkozás és teherbírás közös szüleménye. Ugrás a semmibe, győzelem a sebesség és lég fölött.
És továbbkalandozik a gondolatom.
Megvalósít az ember mindent, amit eddig eltervezett, óriási álmokat ültet át a valóságba, dacol a hangsebességgel és a légköri nyomással, rálépett a Holdra, távcsövekkel becserkészte a csillagos eget, szatelliteket röpített ki az űrbe, és ki tudja, még mi mindent fog a közeljövőben elérni.
És a tudomány mégsem és sohasem fogja elérni azt a gyorsaságot a repülésben és az ugrásban, amit én, egyszerű ember (és sokan mások), már rengetegszer átéltem. Igen, én tudom, mit jelent az angyalsebesség, és ismerek egy olyan ugrást, amilyet egyetlen űrhajós bázis sem ajánlott egyetlen embernek sem: hogy a talajról felfele, a felhők, a sztratoszféra fölé "hulljon". Mert lefele az is tud zuhanni, aki nem akar, aki csak kiesik valahonnan. De felfelé! Az az igazi szaltó. Felfelé is bárki "eshet", de nem mindenki akarja.
Valahányszor bajban voltam, nehézségbe ütköztem, vagy eligazításra és tanácsra volt szükségem, sokszor ugrottam már ki az űrbe, és hagytam, hogy a gravitáció felfelé hajítson (ezt higgye el az, aki a fizikához ért!).
Nem nehéz ezt a "tudományt" elsajátítani. Amikor szükségben van az ember, csupán hinnie kell, hogy Valaki odafönt ráfigyel. A hitben elmondott imádság mindig felfelé "zuhan", akkora sebességgel, amekkorát emberi kéz alkotta készülék még sohasem mért, és oly gyorsan érkezik a segítség, ahogyan csak az angyalsebesség lehetővé teszi.
Az ima- és angyalsebesség csak gyakorolva növelhető. Szeretnéd-e kipróbálni, milyen Isten tenyerébe hullni? Jó tanulást és bátor ugrásokat kívánok!