A világ legnagyobb ugrása

2012. október 14-e, vasárnap este.
Fél órán keresztül leragadtam a tévé elé, de úgy éreztem, hogy ott lebegek valahol a világűrben, Felix Baumgartner háta mögött, ahonnan minden mozdulatát lesem. Izgultam rendesen. Akkor ültem a képernyő elé, amikor már 36 kilométer magasságban szálldosott a hőlégballon. Terv szerint nagyjából ekkor kellett volna ugrania a merész pilótának.
A ballon azonban csak egyre feljebb emelkedett, elérte a 37-et, el a 38-at is, hogy aztán a 39 kilométer táján lassulni kezdjen. Lentről a stáb csak osztogatta a rendelkezéseket, egész tornateremnyi szakértő leste a képernyőket, a nagyfőnök irányítgatta a fenti "lépéseket", na most nyomást kiegyenlíteni a ballon aljára szerelt kapszulában, most leállítani az oxigénfelvételt (nagyon amatőr nyelven mondom, persze, hogy nem vagyok hozzáértő), most ezt meg azt tenni, nyomás egyenlítődik, nemsokára annyi a kapszulában levő, mint a sztratoszférában mért, készülni, minden övet és kábelt lecsatolni, ami a bázisugrót összeköti a kapszulával, ajtót nyitni, lábat kitenni, kinti tartókart megragadni, egyenesbe jönni... - és ugráááás!
Pillanatig elállt a lélegzetem. Apukám, kiugrani a semmibe! Csak attól, hogy a háta mögé képzeltem magam és láttam, amint az ajtót eltolva odalent a mi kis, kék bolygónk elterül, máris reszketni kezdett a lábam. Hogy lehet egy embernek ennyi bátorsága, merészsége, vakmerősége és mindenféle más "ugrasztó" indulata?!
Imádkoztam is végig, hogy életben és épségben érjen földet. Közben a szülei, testvérei, barátnője ott drukkolnak végig - akárcsak mi - az óriási képernyő előtt Új-Mexikóban, a Red Bull Stratos bázis főhadiszállásán. Könnyek folynak, kezek ökölbe szorulnak, percekig némaság, mindenki egyetlen pontra összpontosít: egy fehér és iszonyatos sebességgel aláhulló foltra. Micsoda az ember! - jut eszembe. Harminckilenc kilométerről zuhanva előbb egy kis tömeg, utána egy darabig csak fehér folt, ami rémesen forog, pörög, bukfencezik. Hogy lehet ezt ép ésszel és szívvel kibírni??
Még hat és fél percig elegendő oxigénje maradt. Ennyi a maximális idő, mialatt le kell érnie.
Még közelebb kerül Földünkhöz. És lám, eléri a csodálatos öt kilométert, amikor kipattan az ejtőernyő! Csujjog mindenki, kezdünk lelkesedni, hogy mégis csak sikerülni fog, most már a nagyobb és immár színes folt egyre inkább látókörünkbe kerül. Alant már a mezők is körvonalazódnak, sikeresen elsiklik egy tó fölött, lejjebb és mindinkább balra száll, még egy kicsi, na még pár méter - és vivát! - épségben talajt ért mindkét lábbal! Aztán térdre hull, és két karját az ég felé lendítve jelzi: jöttem, szálltam, ugrottam, győztem!
Tapsolok a tévé előtt, tapsol a tévében a stáb, tapsol a család, szerintem a fél világ tapsol, mindenki, aki hozzám hasonlóan végigizgulta az emberiség eddigi legnagyobb ugrását.
A helikopter seperc alatt ott van Felix mellett, a BBC emberei máris rohannak, hogy az első fotót, az első videót és az első exkluzív interjút elkészítsék az űrugróval és -ról.
Öröm és győzelem. Az emberi tudomány és felkészültség, valamint az emberi merész vállalkozás és teherbírás közös szüleménye. Ugrás a semmibe, győzelem a sebesség és lég fölött.
És továbbkalandozik a gondolatom.
Megvalósít az ember mindent, amit eddig eltervezett, óriási álmokat ültet át a valóságba, dacol a hangsebességgel és a légköri nyomással, rálépett a Holdra, távcsövekkel becserkészte a csillagos eget, szatelliteket röpített ki az űrbe, és ki tudja, még mi mindent fog a közeljövőben elérni.
És a tudomány mégsem és sohasem fogja elérni azt a gyorsaságot a repülésben és az ugrásban, amit én, egyszerű ember (és sokan mások), már rengetegszer átéltem. Igen, én tudom, mit jelent az angyalsebesség, és ismerek egy olyan ugrást, amilyet egyetlen űrhajós bázis sem ajánlott egyetlen embernek sem: hogy a talajról felfele, a felhők, a sztratoszféra fölé "hulljon". Mert lefele az is tud zuhanni, aki nem akar, aki csak kiesik valahonnan. De felfelé! Az az igazi szaltó. Felfelé is bárki "eshet", de nem mindenki akarja.
Valahányszor bajban voltam, nehézségbe ütköztem, vagy eligazításra és tanácsra volt szükségem, sokszor ugrottam már ki az űrbe, és hagytam, hogy a gravitáció felfelé hajítson (ezt higgye el az, aki a fizikához ért!).
Nem nehéz ezt a "tudományt" elsajátítani. Amikor szükségben van az ember, csupán hinnie kell, hogy Valaki odafönt ráfigyel. A hitben elmondott imádság mindig felfelé "zuhan", akkora sebességgel, amekkorát emberi kéz alkotta készülék még sohasem mért, és oly gyorsan érkezik a segítség, ahogyan csak az angyalsebesség lehetővé teszi.
Az ima- és angyalsebesség csak gyakorolva növelhető. Szeretnéd-e kipróbálni, milyen Isten tenyerébe hullni? Jó tanulást és bátor ugrásokat kívánok!