2013. december 1., vasárnap

Igazi férfiak és igazi emberek

Nagyvárosokban mindig nagy a forgalom is, de péntekenként mintha megduplázódna. Mindenki siet haza a munkából, sokan pedig kitörni próbálnak a mókuskerékből. Kocsiba vágják magukat és két napra kiköltöznek vidékre, a szabadba. Ennélfogva az egyirányú, háromsávos út is néha szűkké válik.
Úgy mint a minap. Csak folyt és folyt a sok négykerekű egymás úton, szinte ki se lehetett venni, hol kezdődik s hol végződik egy-egy autó, úgy összefolyt a sor. Ha nem lennének jelzőtáblák meg stoplámpák, talán órákon keresztül csak egy óriási áradatot láthatott volna a járdáról ráérősen szemlélődő.

Néha viszont előreláthatatlan dolgok is történnek. És ezek az előreláthatatlanok nagyon is meg tudják törni a monotóniát. Ráadásul azzal a jellegzetességgel is bírnak, hogy utána az ember kicsit másként érzi magát. Jobban vagy jobbnak. Nem azért, mert alapjában véve megváltozna ő maga magához képest és csoda folytán megváltozna az egészségi vagy a jellembeli állapotja. Hanem azért, mert viszonyítási alapja kerül, és a hirtelen tény olyan felkavaróan hat rá, hogy lényének legnemesebb vonásait hozza pillanatnyilag felszínre.
Folyt-folyt a sok kocsi egymás után, és a három sáv egyformán tele volt. A sietősebb vezetők csak arra figyeltek, hol találnak egy kis rést, hogy átvágva a másik sávban legalább két kocsihossznyival előbbre kerüljenek. És ahogy igyekeztek a céljuk felé, egyszer csak az út baloldalán valahonnan felbukkant egy néni. Azon az oldalon csak a metró közlekedik, az is a felszín alatt. Ha az ember kijön a metró végénél, egy kis zöld parcellán találja magát, ahol a kutyákat szokták sétáltatni. És talán éppen azért, mert nagyon forgalmas út mentén van, kutyás gazdiból is kevés jár arra. Nincs  ott sem gyalogátkelőhely, sem stoplámpa a közelben. És ha lenne is, nem sokat segített volna a nénin. Ott toporgott, álldogált egyik lábáról a másikra. Látszott rajta, hogy szeretne átjutni a másik oldalra, oda, ahol a járda van, ahol a házak kezdődnek. Oda, ahonnan már közelebb van az otthon és a biztonság.
De a néni nem indult el. Csak álldogált egyedül és megriadva. Egy lépést sem tett, se jobbra, se balra, sem előre, se hátra. Egyedüli gyalogosként a délutáni forgatagban magára vonzotta az elől haladó sofőrök tekintetét. Fehér botra támaszkodott. Ekkor megvillant a sofőrök tekintete. És működésbe jött egy egész apparátus. A bal szélső sávon levő vezető villogtatni kezdte a hátsó lámpákat, majd jobbra nézve integetni kezdett a középső sávon vele párhuzamosan haladónak is. Az is villogtatni kezdte a hátsó lámpáit és integetett a jobb szélső sávon mellette guruló autó vezetőjének. Öt másodperc, és több tíz autó hirtelen fékezett, majd lebénult az egész áradat. A bal oldali sáv elején levő sofőr ekkor kiugrott a kocsiból, odaszaladt a nénihez, megfogta a karját és szépen, lassan átvezette a másik oldalra. A biztonságba.
Majd visszaugrott a kocsiba, intett egyet a középső sávon mellette rostokolónak, az is intett egyet a jobb szélsőnek, és újra elindult három sávon a kocsisor.
A középső sávon elöl vezető férfi pedig a könnyeit törölgette. Mi változott meg pár pillanatra? Talán a hangulat. Talán a sofőrök reagálása egy lámpavillogtatásra és egy integetésre. Vagy talán semmi: csak a látvány kihozta belőlük az időnként eltemetett emberségüket. Ezzel a felébredt emberséggel most már derűsen és békességben autózhattak tovább.
A középső sávon pedig sírt a férfi. Az az ember, aki úgy tanulta, hogy csak kisbabák és gyenge nők sírnak, és hogy férfiaknak nem illik sírni. Mégis sírt. Mert ez volt az egyik legfelemelőbb látvány és a legférfiasabb tett, amit ezen a héten látott. És illett hozzá a férfias sírás.

2013. november 12., kedd

Mindenkinek van legalább egy főnöke!

Hát-hát... Jó, hogy nem tud kiabálni a blog, különben már fájna. Úgy megfeledkeztem szegényről, mint cigány a lova etetéséről. Bepótolni se ezt, se azt már nem lehet, de rendelkezem annyi előnnyel az előbbi személyhez képest, hogy az én tulajdonkám még nem halt éhen.
Remélem, az egyre hosszabbodó esték sűrűbben fogják a múzsácskákat is idecsalogatni. Most vár a munkám. De hogy kicsit felderüljetek, rövid eszmecserét loptam nektek. (Beáta, remélem, nem baj :).
Beátának két kisfia van, ha jól tudom, a nagyobbik, Ádám 4, a kicsi, Márk 3 éves.
A fiúk cukorka reményében bizonygatják "tatának", hogy már nagyok. Márk így: - Én nagy vagyok, már nem iszok cumisüvegből, csak pohárból. Erre Ádám rátesz egy lapáttal: - Tata, én olyan nagy vagyok, hogy már a poharat is kinőttem!" Aztán, hogy biztos legyen a dolgában, hízelegve folytatja: - Tata, ebben a házban te vagy a legjobb főnök!
Mna. És nálatok ki a legjobb? :)

2013. július 18., csütörtök

Amit sose felejt az ember

Nem emlékszem pontosan (nahiszen jól kezdem! - egészen a címhez illően), hogy hívták a három öreg hölgyet, akinek az esete anekdotává lett, de nevekben semmi esetre sem szűkölködünk! Olyanokban sem, amik nagyon is illenek e kedves úri nőkhöz, akik minden csütörtök délután - szokásukhoz híven - összeültek tereferélni. Persze, csak ha az időjárás is kedvezett. Az pedig heteken keresztül nem gördített akadályt az útjukba, igazán finom meleg volt, akárcsak mostanában.
Az egyik nyári délutánon Hermina és Vilhemina áttipegett Anasztáziához. Nem esett az eső, nem fújt a szél, ezért a teraszon üldögéltek és fecserésztek mindenféléről. Anasztázia, jó háziasszonyhoz illően kávéval és omlós keksszel kínálta barátnőit. Fél óra múlva újabb adag kávét hozott, majd óra múltán megint főzött. És mivel a terefere hosszabbra sikerült, még kétszer eszébe jutott, hogy kávét kéne hozni a kedves vendégeknek.
Szürkületkor hazafele indultak a nagyságák. Alig mentek néhány háznyit, Hermina hirtelen megállt és méltatlankodva fordult Vilhelminához: - Hanem aztán, hallod-e... öregszik az Anasztázia. Egész délután ott ültünk nála, és még egy kávéval sem kínált meg!
Mire Vilhelmina kissé felháborodva replikázott: - Szóval te meglátogattad Anasztáziát egyedül, és engem még csak nem is hívtál! (...)

Mit is akartam mondani? Felejt az ember. De azért mégse ez a lényeg. Az idő száll el fölöttünk, és nem mi az idő fölött. Vizsga előtt van úgy, hogy felét is elfelejtjük annak, amit tudtunk. Már ha megtanultuk. Volt olyan undok tanárom (bocsánat a jelzőért, de akkor igaz volt), akinek csak úgy feleltünk meg, ha szó szerint bevágtuk az anyagát. Hát én is próbálkoztam ezzel, de néha visszavágott. A tanár. Kislány, tanult maga mára? - Hogyne, tanár úr, többet, mint a többiek. (És ez igaz is volt, de én arról nem tehetek, hogy a "többiek" kevesebb tanulással többre emlékeztek.)
Na jó, akkor mondja... És nyekkentem egyet. Mert a címen kívül semmi egyéb nem jutott eszembe. Pedig nem is olyan gyenge az emlékezetem. Elsorolom én egy szusszra, ki mikor született a családban, mikor házasodott, mikor hagytak itt a drága nagyszülők, ki mit kért tőlem ezelőtt egy héttel, kettővel, mit ígértem, mi a tennivalóm jövő héten... A szívem, a kis gyönge, az a hibás, csakis ő egyedül. Valahogy mindig hevesebben vert vizsgák előtt. (Most jutok el arra a nagy felismerésre, hogy nehéz időszakokban tulajdonképpen nem is a memóriánk hagy cserben, ha valami "nem jut eszünkbe", hanem a kísérőjelenségek - értsd érzelmek, indulatok - a hibásak. Ó, a cudarok!)
De mit is akartam mondani? Igen, igen. Van valami, amit sose felejt az ember.
Ma meglátogattuk Ilonka nénit. Nem ismertem, de a férjem igen. Ilonka néni éppen ma töltötte a 92. évét. Komótosan üldögélt a kanapén és derűsen pillantott ránk, amikor beléptünk. Csaba máris lelkesen ragadta meg a néni kezét és "Boldog szülinapot" kívánt neki. Erre a hölgyike rögtön közölte, hogy azt már ő meg nem teszi! Odaléptem, a férjem bemutatott, majd átadtam a virágcsokrot és jó egészséget kívántam - mert úgy gondoltam, hogy ezzel sehol se lehet melléfogni. Ilonka néni felpillantott, majd vissza a virágokra, és erélyesen kijelentette, hogy ezzel nem kell foglalkozni. Méghogy őt ilyesmire rávenni! De azért még hozzátette, hogy igen, ez a papír, igen ez a papír... mintha nem kéne. Persze, hogy nem! Lehámoztam a csomagolópapírt, és megforgattam a csokrot: ugye, milyen szép? Helybehagyta.
A "társalgás" még további húsz percig tartott a házi ápolónője bevonásával. Kicsit nehéz volt megérteni, mert a szóvégeket elharapta vagy levitte pianóba. Néha-néha megérintettem vagy megsimogattam a karját beszélgetés közben. Ha zenére tereltük a szót, mert zongoratanárnő volt korábban, "ilyesmit nem volt szabad felhozni". Ha az esküvői képét csodáltuk meg és rákérdeztünk, hogy valóban ő volt-e a menyasszony, erre megint nem volt kapható. Ha a férjem arra emlékeztette, hogy milyen kedves volt tőle, amikor évekkel korábban a bevándorlóknak ingyen tolmácsolást vállalt, hevesen tagadta, hogy ő efféle gonoszságra kapható lett volna. De azért időnként felcsillant a szeme és bizonygatta, hogy ő aztán igazán azt tette, amit kellett. Ő igen! Hogyne, amíg mások csak heverésztek...
A búcsúzás perceiben mindkét kezemmel megragadtam a kezét, rámosolyogtam teljes kapacitással, és azt kívántam, hogy Isten vigyázzon rá, adjon erőt és egészséget.
A szemembe nézett és derűsen, a lehető legtisztábban és legérthetőbben így szólt: - Maga tetszik nekem... (Nyekk.) Maga, maga - olyan kedves. Amit megcsinál, az meg van csinálva (ez igaz :)). Nem csak így, vagy úgy... Fix ez, fix az, minden fixen, ahogy kell. Mikor jön még hozzám?
.............
Felejtünk. Neveket, eseményeket, arcokat, időpontokat és sajnos, van aki a szeretteit is. Mert nehéz a némettel ellenkezni. Amikor Alz Heimer úr bezörget, előtte nincs kulcsra zárt ajtó. Ő mindenre rányomja a pecsétjét és zárol. Csak egyet, egyetlenegyet nem tud letakarni, mert az olyan, mint a madár, állandóan felröppen és ha kalitkába is szorítanák, úgyis fújja a dalát. SZERRRREE-TET, SZERRRE-TEEET, TÉÉÉ-GED EL NEM FEEE-LEJ-TLEEEK.

2013. július 16., kedd

2013. május 21., kedd

Nőnapról beszélni utólag

Az idéni nőnap lejárt már jó két hónapja. A virágokat is megette az enyészet, a köszöntéseket is  talán elfeledtük. Nem is tudom már pontosan, kiknek jutottam eszébe március 8-án. Az viszont biztosan nem felejtettem el, aki távolabbról gondolt rám és közelebb hozta magát hozzám.
"Szép hazámból ismerősök jöttek" - fordítom át petőfisre a szót. És mert otthon tudva volt, hogy meglátogatnak, édesanyám azonmód csomagolt is, édesanyásan. Egy kicsi ezt, egy kicsi azt, finom hazait, amit nem az otthoni levegő, se nem a bioszármazás tesz ízletesebbé, hanem a becsomagolt szeretet. Kipakolva. És én annyira szeretem kipakolni ezeket a csomagokat, mert mindig megtöltik a házat különleges hangulattal, besirülnek minden zugba, megtáncoltatják a napsugarakat az ablakpárkányon, és tündérmeséket regélnek egyszerű emberekről, akiket az az alapvető tulajdonságuk emel magasba, hogy tudnak szeretni. És a szeretetet megosztják, hogy sokasodjék.
Kipakoltam a csomagot. Szokás szerint kisimítottam minden egyes újságpapírt, amibe lekváros vagy zakuszkás üvegeket bugyoláltak szeretteim, és lelkiismeretesen belesuvasztottam a papírgyűjtőbe.
Az üvegeket pedig felraktam a polcra. A rövidebb létre korlátozott élelmiszereket meg a hűtőbe.
Telefonon megköszöntem, hogy gondoltak ránk és elláttak hazaival. Erre rögtön rákérdezett anyukám, ha édesapám "csokoládéját" kibontottam-e. Esküdtem volna, hogy semmiféle csoki nem érkezett a batyuban, s már azon töprengtem, kinek a pakkjába került be, vagy hogy felejtették ki, de nem sokáig tartott a tépelődés. Ugyanis  "mámácim" felvilágosított, hogy a csoki nem is igazán csoki, de ilyen keresztnevet kapott világba jötte után édesapámtól.
És a csoki hasas befőttesüvegben leledzik, ami egy levélkét is rejteget. Hűhaa, szaladtam ám a hűtőhöz, mert oda szállásoltam el a hasaskát, és gyorsan előkaptam. Fehér-rózsaszínkockás szalvétával ügyesen letakarták, madzaggal átkötötték. Darált magvakat tartalmazott. Tessék naponta 1-1 kanálnyi ledarált olajos magvakat fogyasztani, nagyon egészséges! Amit nekik szoktam tanácsolni, most azt küldték nekem.
Amint kibontottam a bogot, a szalvéta alól kis cetli hullott ki.
"Március 8. Nők Napjára! Kedves leányom, fogadd szeretettel ezt a házi csokit: napraforgómag, szezámmag, lenmag, tökmag, mandula. Minden nap 1 kanállal. Apád."
Ez volt a csoki. Ez volt az édesség. Az a fajta, amiből az ember sosem tud többet kapni, mint amennyit meg tud emészteni. Az az édesség, amitől nem lehet megcsömörölni. Mert ki kapott valaha is kiütést a távolból is éreztetett, közelről is megérintő, szemekbe könnyeket szökkentő szülői szeretettől?
Néztem sokáig a féltenyérnyi cetlit, pedig már nem is láttam jól az írást. Hirtelen harmatozni kezdett. Valami nagyon a szemembe ment és elködösítette, két zsebkendőt is elő kellett vennem. És mégis láttam - nagyon láttam befelé és messzefelé. Láttam az Apát, amint féltőn becsomagolja a kis hasas üveget, láttam, ahogy munkától fáradt kezével rója a betűket, és láttam a szívet, amely a szavakban dobogott.
Régóta nem láttam keze írását. Amióta sűrűbben lehet olcsón telefonálni, elapadtak a levelek. (Pedig de szép idők voltak hajdan, amikor egy-egy borítékot előkapott az ember, és saját kezűleg megcímezte, bélyeget ragasztott rá, majd postázta. Valahol pedig másvalaki boldogan rohant a tulajdon postaládájához, mert levele érkezett. Most már csak a számítógépnek rohanunk neki.)

Én igazi levélkét kaptam. "Minden nap 1 kanállal. Apád." Ezt ő írta, az én apám. Saját kezűleg.
Az, aki nőnapon kicsike kis kerti virágcsokorral köszöntötte édesanyámat, s mialatt a kezébe nyomta, félrefordult, és a könnyei folytak, úgy mondta: "Olyan nyomorult vagyok, hogy csak ilyet tudtam neked adni, bár három szál szegfűre se jutott...."
És összemosódtak a könnyeik, ahogy egymást átölelték.
És ebben a legtisztább vizű csermelyben összefutott a házastársi könny a gyermekükével is. Az enyéimmel. Mert a parányi csokrot édesanyám ráragasztotta az általa sütött és nekem küldött dobostorta tetejére.
Hogy miért nem lehet egykönnyen gátat emelni az ilyenkor megduzzadó, sebesen folyó patakoknak, csak az tudja megérteni, akit már sokszor melegített az otthonról becsomagolt szeretet. A szülői.
Mert ilyen csak a mi nőknapjánk lehet. Az övék és az enyém.
És amíg e szívek dobbanni fognak, azt kérem, áldja meg őket a Jóisten mind a két kezével bőségesen. S.k.! "Apátok".

2013. március 13., szerda

Habemus....

"Habemus Papam!" Tömegek a Szent Péter téren, kicsik és nagyok a tévé előtt, a buszon-villamoson az okostelefonról olvassák a 3 percenként frissülő vatikáni híreket, a konyhában főzöcskézők a rádióból értesülnek arról, hogy a feszült várakozásnak nemsokára vége. A feszültség tehát még magasabbra hág, hiszen minél közelebb van valaki a célhoz, annál hevesebben ver a szíve.
Közember még nem tudja, hogy olasz, magyar, német, amerikai, afrikai került-e Péter apostol székébe, de nem számít. Van pápánk és kész! (És nem róla beszélek.)
Hogy milyen volt eddigi élete, hogy közismert-e vagy sem, mozdított-e ki helyükből köveket a hite, s térden állva mennyire magasra tud emelkedni, politikus lesz-e vagy a reménység apostola, a szerénységet pártolja, vagy a diplomácia fejlesztése lesz a fő célja: a szürkéket mindez nem érdekli. Habemus Papam, és slussz! És ha történetesen nem Argentínából, hanem Kínából vagy éppen Burundiból érkezett volna a hármas korona ezutáni jogutódja, az se nyom a latban. Megtörténhetett volna, hogy épp egy vidéki plébánosnak a vállára - akiről máig nem tudott a világ 99,99 százaléka - nehezedik ma estétől a fehér palást minden súlya, ez sem lenne érdekes. Az éljenzés ugyanúgy tört volna ki. Pápa kell, pápa van!
Szereti az ember a változatosságot. Azt mondják, a változatosság gyönyörködtet. Néha engem is, ha  nem jár gyökeres változással. Valahogy több biztonságot érzek, ha a megszokott környezetem vesz körül, ha nem kell naponta utazni, ha a barátaim nem cserélődnek, ha a paradicsomnak napjainkban is olyan íze van, mint gyerekkoromban, ha a kenyér búzalisztből készül, és ha az ünnepeltet ismerem.
Mit rejteget a jövendő - a titkos jövendő, ki mondja meg! Nem firtatom, mert nem kenyerem. Mielőtt ma ismét lehajtanám fejem a párnára, azzal a bizonyossággal alszom el, hogy van állandóság a világegyetemben:
Habemus Deum! Azaz: van Istenünk.