2013. március 13., szerda

Habemus....

"Habemus Papam!" Tömegek a Szent Péter téren, kicsik és nagyok a tévé előtt, a buszon-villamoson az okostelefonról olvassák a 3 percenként frissülő vatikáni híreket, a konyhában főzöcskézők a rádióból értesülnek arról, hogy a feszült várakozásnak nemsokára vége. A feszültség tehát még magasabbra hág, hiszen minél közelebb van valaki a célhoz, annál hevesebben ver a szíve.
Közember még nem tudja, hogy olasz, magyar, német, amerikai, afrikai került-e Péter apostol székébe, de nem számít. Van pápánk és kész! (És nem róla beszélek.)
Hogy milyen volt eddigi élete, hogy közismert-e vagy sem, mozdított-e ki helyükből köveket a hite, s térden állva mennyire magasra tud emelkedni, politikus lesz-e vagy a reménység apostola, a szerénységet pártolja, vagy a diplomácia fejlesztése lesz a fő célja: a szürkéket mindez nem érdekli. Habemus Papam, és slussz! És ha történetesen nem Argentínából, hanem Kínából vagy éppen Burundiból érkezett volna a hármas korona ezutáni jogutódja, az se nyom a latban. Megtörténhetett volna, hogy épp egy vidéki plébánosnak a vállára - akiről máig nem tudott a világ 99,99 százaléka - nehezedik ma estétől a fehér palást minden súlya, ez sem lenne érdekes. Az éljenzés ugyanúgy tört volna ki. Pápa kell, pápa van!
Szereti az ember a változatosságot. Azt mondják, a változatosság gyönyörködtet. Néha engem is, ha  nem jár gyökeres változással. Valahogy több biztonságot érzek, ha a megszokott környezetem vesz körül, ha nem kell naponta utazni, ha a barátaim nem cserélődnek, ha a paradicsomnak napjainkban is olyan íze van, mint gyerekkoromban, ha a kenyér búzalisztből készül, és ha az ünnepeltet ismerem.
Mit rejteget a jövendő - a titkos jövendő, ki mondja meg! Nem firtatom, mert nem kenyerem. Mielőtt ma ismét lehajtanám fejem a párnára, azzal a bizonyossággal alszom el, hogy van állandóság a világegyetemben:
Habemus Deum! Azaz: van Istenünk.