2013. május 21., kedd

Nőnapról beszélni utólag

Az idéni nőnap lejárt már jó két hónapja. A virágokat is megette az enyészet, a köszöntéseket is  talán elfeledtük. Nem is tudom már pontosan, kiknek jutottam eszébe március 8-án. Az viszont biztosan nem felejtettem el, aki távolabbról gondolt rám és közelebb hozta magát hozzám.
"Szép hazámból ismerősök jöttek" - fordítom át petőfisre a szót. És mert otthon tudva volt, hogy meglátogatnak, édesanyám azonmód csomagolt is, édesanyásan. Egy kicsi ezt, egy kicsi azt, finom hazait, amit nem az otthoni levegő, se nem a bioszármazás tesz ízletesebbé, hanem a becsomagolt szeretet. Kipakolva. És én annyira szeretem kipakolni ezeket a csomagokat, mert mindig megtöltik a házat különleges hangulattal, besirülnek minden zugba, megtáncoltatják a napsugarakat az ablakpárkányon, és tündérmeséket regélnek egyszerű emberekről, akiket az az alapvető tulajdonságuk emel magasba, hogy tudnak szeretni. És a szeretetet megosztják, hogy sokasodjék.
Kipakoltam a csomagot. Szokás szerint kisimítottam minden egyes újságpapírt, amibe lekváros vagy zakuszkás üvegeket bugyoláltak szeretteim, és lelkiismeretesen belesuvasztottam a papírgyűjtőbe.
Az üvegeket pedig felraktam a polcra. A rövidebb létre korlátozott élelmiszereket meg a hűtőbe.
Telefonon megköszöntem, hogy gondoltak ránk és elláttak hazaival. Erre rögtön rákérdezett anyukám, ha édesapám "csokoládéját" kibontottam-e. Esküdtem volna, hogy semmiféle csoki nem érkezett a batyuban, s már azon töprengtem, kinek a pakkjába került be, vagy hogy felejtették ki, de nem sokáig tartott a tépelődés. Ugyanis  "mámácim" felvilágosított, hogy a csoki nem is igazán csoki, de ilyen keresztnevet kapott világba jötte után édesapámtól.
És a csoki hasas befőttesüvegben leledzik, ami egy levélkét is rejteget. Hűhaa, szaladtam ám a hűtőhöz, mert oda szállásoltam el a hasaskát, és gyorsan előkaptam. Fehér-rózsaszínkockás szalvétával ügyesen letakarták, madzaggal átkötötték. Darált magvakat tartalmazott. Tessék naponta 1-1 kanálnyi ledarált olajos magvakat fogyasztani, nagyon egészséges! Amit nekik szoktam tanácsolni, most azt küldték nekem.
Amint kibontottam a bogot, a szalvéta alól kis cetli hullott ki.
"Március 8. Nők Napjára! Kedves leányom, fogadd szeretettel ezt a házi csokit: napraforgómag, szezámmag, lenmag, tökmag, mandula. Minden nap 1 kanállal. Apád."
Ez volt a csoki. Ez volt az édesség. Az a fajta, amiből az ember sosem tud többet kapni, mint amennyit meg tud emészteni. Az az édesség, amitől nem lehet megcsömörölni. Mert ki kapott valaha is kiütést a távolból is éreztetett, közelről is megérintő, szemekbe könnyeket szökkentő szülői szeretettől?
Néztem sokáig a féltenyérnyi cetlit, pedig már nem is láttam jól az írást. Hirtelen harmatozni kezdett. Valami nagyon a szemembe ment és elködösítette, két zsebkendőt is elő kellett vennem. És mégis láttam - nagyon láttam befelé és messzefelé. Láttam az Apát, amint féltőn becsomagolja a kis hasas üveget, láttam, ahogy munkától fáradt kezével rója a betűket, és láttam a szívet, amely a szavakban dobogott.
Régóta nem láttam keze írását. Amióta sűrűbben lehet olcsón telefonálni, elapadtak a levelek. (Pedig de szép idők voltak hajdan, amikor egy-egy borítékot előkapott az ember, és saját kezűleg megcímezte, bélyeget ragasztott rá, majd postázta. Valahol pedig másvalaki boldogan rohant a tulajdon postaládájához, mert levele érkezett. Most már csak a számítógépnek rohanunk neki.)

Én igazi levélkét kaptam. "Minden nap 1 kanállal. Apád." Ezt ő írta, az én apám. Saját kezűleg.
Az, aki nőnapon kicsike kis kerti virágcsokorral köszöntötte édesanyámat, s mialatt a kezébe nyomta, félrefordult, és a könnyei folytak, úgy mondta: "Olyan nyomorult vagyok, hogy csak ilyet tudtam neked adni, bár három szál szegfűre se jutott...."
És összemosódtak a könnyeik, ahogy egymást átölelték.
És ebben a legtisztább vizű csermelyben összefutott a házastársi könny a gyermekükével is. Az enyéimmel. Mert a parányi csokrot édesanyám ráragasztotta az általa sütött és nekem küldött dobostorta tetejére.
Hogy miért nem lehet egykönnyen gátat emelni az ilyenkor megduzzadó, sebesen folyó patakoknak, csak az tudja megérteni, akit már sokszor melegített az otthonról becsomagolt szeretet. A szülői.
Mert ilyen csak a mi nőknapjánk lehet. Az övék és az enyém.
És amíg e szívek dobbanni fognak, azt kérem, áldja meg őket a Jóisten mind a két kezével bőségesen. S.k.! "Apátok".