2013. december 1., vasárnap

Igazi férfiak és igazi emberek

Nagyvárosokban mindig nagy a forgalom is, de péntekenként mintha megduplázódna. Mindenki siet haza a munkából, sokan pedig kitörni próbálnak a mókuskerékből. Kocsiba vágják magukat és két napra kiköltöznek vidékre, a szabadba. Ennélfogva az egyirányú, háromsávos út is néha szűkké válik.
Úgy mint a minap. Csak folyt és folyt a sok négykerekű egymás úton, szinte ki se lehetett venni, hol kezdődik s hol végződik egy-egy autó, úgy összefolyt a sor. Ha nem lennének jelzőtáblák meg stoplámpák, talán órákon keresztül csak egy óriási áradatot láthatott volna a járdáról ráérősen szemlélődő.

Néha viszont előreláthatatlan dolgok is történnek. És ezek az előreláthatatlanok nagyon is meg tudják törni a monotóniát. Ráadásul azzal a jellegzetességgel is bírnak, hogy utána az ember kicsit másként érzi magát. Jobban vagy jobbnak. Nem azért, mert alapjában véve megváltozna ő maga magához képest és csoda folytán megváltozna az egészségi vagy a jellembeli állapotja. Hanem azért, mert viszonyítási alapja kerül, és a hirtelen tény olyan felkavaróan hat rá, hogy lényének legnemesebb vonásait hozza pillanatnyilag felszínre.
Folyt-folyt a sok kocsi egymás után, és a három sáv egyformán tele volt. A sietősebb vezetők csak arra figyeltek, hol találnak egy kis rést, hogy átvágva a másik sávban legalább két kocsihossznyival előbbre kerüljenek. És ahogy igyekeztek a céljuk felé, egyszer csak az út baloldalán valahonnan felbukkant egy néni. Azon az oldalon csak a metró közlekedik, az is a felszín alatt. Ha az ember kijön a metró végénél, egy kis zöld parcellán találja magát, ahol a kutyákat szokták sétáltatni. És talán éppen azért, mert nagyon forgalmas út mentén van, kutyás gazdiból is kevés jár arra. Nincs  ott sem gyalogátkelőhely, sem stoplámpa a közelben. És ha lenne is, nem sokat segített volna a nénin. Ott toporgott, álldogált egyik lábáról a másikra. Látszott rajta, hogy szeretne átjutni a másik oldalra, oda, ahol a járda van, ahol a házak kezdődnek. Oda, ahonnan már közelebb van az otthon és a biztonság.
De a néni nem indult el. Csak álldogált egyedül és megriadva. Egy lépést sem tett, se jobbra, se balra, sem előre, se hátra. Egyedüli gyalogosként a délutáni forgatagban magára vonzotta az elől haladó sofőrök tekintetét. Fehér botra támaszkodott. Ekkor megvillant a sofőrök tekintete. És működésbe jött egy egész apparátus. A bal szélső sávon levő vezető villogtatni kezdte a hátsó lámpákat, majd jobbra nézve integetni kezdett a középső sávon vele párhuzamosan haladónak is. Az is villogtatni kezdte a hátsó lámpáit és integetett a jobb szélső sávon mellette guruló autó vezetőjének. Öt másodperc, és több tíz autó hirtelen fékezett, majd lebénult az egész áradat. A bal oldali sáv elején levő sofőr ekkor kiugrott a kocsiból, odaszaladt a nénihez, megfogta a karját és szépen, lassan átvezette a másik oldalra. A biztonságba.
Majd visszaugrott a kocsiba, intett egyet a középső sávon mellette rostokolónak, az is intett egyet a jobb szélsőnek, és újra elindult három sávon a kocsisor.
A középső sávon elöl vezető férfi pedig a könnyeit törölgette. Mi változott meg pár pillanatra? Talán a hangulat. Talán a sofőrök reagálása egy lámpavillogtatásra és egy integetésre. Vagy talán semmi: csak a látvány kihozta belőlük az időnként eltemetett emberségüket. Ezzel a felébredt emberséggel most már derűsen és békességben autózhattak tovább.
A középső sávon pedig sírt a férfi. Az az ember, aki úgy tanulta, hogy csak kisbabák és gyenge nők sírnak, és hogy férfiaknak nem illik sírni. Mégis sírt. Mert ez volt az egyik legfelemelőbb látvány és a legférfiasabb tett, amit ezen a héten látott. És illett hozzá a férfias sírás.