2014. január 3., péntek

Gyertyafény

Nézem a lobogó gyertyát. Igazán tetszik a hangulat, ami belőle árad. És hirtelen rádöbbenek, hogy ez nem is volt mindig így. Vajon mikor szerettem meg a gyertyákat? Régebben miért nem okozott a gyertyagyújtás örömet?
Mind korábbra megyek vissza időszámításomban. Egészen a gyermekkoromig.
Az iskolából hazaérve, első volt az ebéd. Ritkán kellett nekem megmelegítenem, mert édesanyám legtöbbször otthon volt, mire mi hazaértünk. Ebéd után kaptunk egy kis házimunkát, mikor a mosogatást, mikor a konyha- és előszobalinóleum feltörlését. Mindig akadt valami, mert evés után nem egészséges rögtön íróasztal mögé bújni és tespedni a könyvek fölött. Előbb le kell mozogni egy kis kalóriát. Utána jöhetett a tanulás, a házi feladatok elkészítése. Késő tavasszal és egészen a nyári vakációig bőven jutott nappali fény, és mire a villanyt felkapcsoltuk, már készülhettünk is a lefekvéshez. De télen! A nap korán lebukott a szemben levő hegyecske mögé, és akkor már nem lehetett spórolni a villanyfénnyel. Azok a drágalátos spórlós évek! Mindamellett, hogy jószántunkból is igyekeztünk - mert muszáj volt - takarékosan élni, úgy besegített az állambácsi is, hogy most szinte azt mondtam: illene utólag megköszönni. Hogyne, amikor vigyáztak arra, hogy a szűkös bejövetelünket ne terhelje nagy villamoenergia-számla. Ezt pedig úgy tudták velünk elérni, hogy esténként katt és pakk, máris sötétbe borult a ház. Néha fél órára, máskor órákra. Csakhogy a tanítóinkat és tanárainkat nem sokat izgatta, milyen körülmények között születik meg a házink. A kiszabott feladat legyen meg, slussz!
Ennélfogva az araszos fehér gyertyák abban a tiszteletben részesültek mifelénk, hogy külön fiókban szunnyadhattak a spájzban. Ez azért is fontos volt, mert így a sötétben faltól falig araszolva pontosan tudtuk, honnan halásszuk őket elő. Már nem is tudom, hogy nézett ki a gyertyatartó, de arra emlékszem, hogy mindig körbepólyáltuk papírral, nehogy az asztalra csöpögjön a viasz. Máris folytatódhatott a leckeírás. Aki pedig még sose írt vagy varrt gyertyaláng mellett, az most hallgasson. Örüljön annak, hogy nem kényszerült rá. Mert semmi romantika nem volt abban, hogy ide-oda tologattuk a gyertyát. Közel, hogy jobban lássunk. Kicsit odébb, hogy ne kapjon a hajunkba. Megint errébb, mert nem látunk jól. Megint arrébb, mert a leheletünktől repdes a fény...
Így volt, igaz volt. Nem kedveltem meg a fehér gyertyákat. És a sárga vékonyakat sem. Azokat mindig az igazhitűek gyújtogatták temetéseken, közben a füst tömjénszaggal keveredett. Grrr, mennyire berzenkedtem tőle. Halottat jelentett. Ez volt a múlt. Nem csak az enyém, hanem a gyertyáké is.
Az adventi koszorún tavaly és idén is rózsaszínű gyertyák égtek. Középre üvegpohárban másik rózsaszínű, illatos került. Két nagy kovácsoltvas-tartóban pedig lilák égtek, körülöttük még egy néhány kisebb piros. Nem a (kis)Jézus tiszteletére. Ő nem gyertyát kap tőlünk, hanem a szívünket.
De a karácsonyt mint ünnepi időszakot mi is ünnepélyesebbé varázsoljuk gyertyafénnyel, örömmel, bensőséges hangulattal, azzal a megnyugvással, hogy pár napot zavartalanul, békében, otthoni meghittségben tölthetünk el. Ehhez kell a gyertya. Nem muszájból, nem kényszerből, nem házi feladat miatt. Egyszerűen csak értünk, magunkért.
Már 3 nap eltelt az Újévből. De még van 362. Ezekre kívánok én most és itt mindenkinek boldog, tartós karácsonyt! Örömteli, derűs napokat, amelyek a Megszületett naponkénti várásában és fogadásában teljenek, szép estéket, amikor "csak úgy" gyertyát gyújtunk a tea és pirítós mellé, fantáziát, hogy minden kicsi eseményből ünnepet teremtsünk a szeretteinkkel eltöltött óra tiszteletére. Kívánom, hogy a színes gyertyák ki ne fogyjanak a házból, fehér és sárga vékonyakat pedig ne kelljen látnunk. Élete gyertyája pedig mindegyiknek egyenletesen lobogjon - naponként karácsonyiasra hangolva maga körül a kedvet és az embereket.