2015. május 21., csütörtök

Istenes majális

Amint kiléptem a tegnap a házból, és a villamosra várva megálltam a kapualj bal szögletében, a jobb sarokba egy fiatal lány húzodott be az eső elől. Rámnézett, és megkérdezte, hogy zavar-e, ha rágyújt? Nem emlékszem, hogy az utóbbi öt évben bárhol, bárki is az utcán, megállóban vagy nyilvános helyen, ahol több ember összeszorul, tudakolta volna, ha gondot okoz nekem a füst. Kit érdekel manapság, ha a mellette levő idegent valami bántja vagy zavarja? Lefoglalnak a privát bajaink, gondolataink, megoldandó kérdéseink – és alászolgája! Nehogy már azt is babusgatni kelljen, akit még sose láttunk!
Ez a lány viszont figyelmes volt. Gondolt rám, akit még sose látott. Érdekelte a pillanatnyi állapotom, amit ő okozhatna a cigarettafüsttel. Hálásan néztem rá, de nem mondhattam egyebet a valóságnál: igen, nagyon zavarna a füst. Családunk füstmentes, az is felkavar, ha pár méterrel odébb valakinek a ruhája füsttől szagzik. De ha rá akar gyújtani, csak tegye nyugodtan, hátha a másik irányba viszi el a szél.
Nem, nem, tiltakozott, ha zavar, zavar, nem fog rágyújtani. Megnéztem magamnak az arcát. Nem volt hétszépség, de nyílt, kedves tekintete mégis azzá tette. Bájos volt, sötétszőke haja majdnem a háta közepéig ért. Azt feleltem, hogy de jó lenne, ha soha, egyáltalán nem gyújtana rá! Rontja vele az egészségét, pedig még előtte az élet!
 Hát igen, mondta, még csak tizennyolc vagyok, és négy hónapja szoktam rá. – Osztálytársak közt, különféle gondok hatására... Valami felzaklat, felkavarodik az ember, és aztán a füsttel együtt próbálja magából kiereszteni a feszültséget...
  És eddig hány problémád oldódott ilyen úton meg? – kérdeztem. – Egy sem, vágta rá azonnal. Csak rászokik az ember...
Nem szándékoztam prédikálni, sem egészségügyi kiselőadást tartani, de éreztem, hogy szívesen beszél. Az volt a benyomásom, hogy szinte arra vár, valaki még mondjon, próbáljon érvelni, hogy rátegyen egy lapáttal az amúgy már felsejlő, szabadulás utáni vágyakozására. Ezért azt válaszoltam, hogy minden megszokásnak van ellenszokása is. Ha csak két szempontot, az egészségét és a pénzét tartja szem előtt, már az nagyon sokat vethet a latban. Ha összeszámolná egy évnyi (igaz ugyan, hogy eddig még csak 4 hónap telt el...) kiadását, rájönne, hogy legalább egy kéthetes szupervakáció árát dobja el. – Jaj, ne is mondja! Napi 4,80 egy doboz, havonta közel 150 euró!
Már fékezett a villamos, mennem kellett, ő másik villamosra várt, nem folytathattuk tovább. Gyorsan minden jót és sok sikert kívántam neki. Szívből megköszönte. És amint helyet foglaltam, visszanéztem. Egyedül maradt a megállóban. Benyúlt a táskájába, és kivette – a fülhallgatót.
Magamban fohászkodtam érte. Sikerüljön leszoknia arról, ami foglyul ejtette, de jót nem szerez neki. És kívánom, hogy legalább még egyszer összefussak vele valahol ebben a nagyvárosban. Ki tudja, talán még megáll egyszer ugyanabban a megállóban, ugyanakkor, amikor én.

Pinduri sztori ez. Vagy még csak sztorinak se számít? Két perc alatt futott le az egész. Ha visszagondolok rá, mégis azt látom, hogy 2 perc sokszor élethossziglani leckét ad fel, amit soványan így lehetne felsorolni:
-  Az ismeretlen is egy ember, az ismeretlen is érez;
- A gyerekkorból magával/magunkkal hozott jólneveltség nem esőköpeny, amit egy kapualjban ledobunk pár pillanatnyi „gyönyör” kedvéért: többet ér a mellettem ácsingozó jól-léte, mint a saját szenvedélyem; és ki tudja, ha a másik lelkében nem pont ettől a nem-cselekvéstől kezd el oszladozni a felhő?!
Egyetlen udvarias kérdés mögött seregnyi felkiáltójel bújhat meg: Szólj hozzám! Reagálj! Valakivel beszélnem kell! Egyedül vagyok! Segítségre van szükségem! (...)
-  Idegen lehet nekem mindenki, akit nem ismerek. De ha a szemébe nézek, azon keresztül a lelkéből látok meg egy parányságot; ez pedig elég ahhoz, hogy már ne az idegent, hanem az Embert lássam a szemem előtt.
Ma is borús idő van, de olvasok tovább a sorok között, amiket az Élet ír. Magamnak sem szeretnék idegen lenni. Értéket lát bennem Valaki.