2015. november 15., vasárnap

Párizs megér egy misét vagy egy imát? (a párizsi terrortámadások margójára)

A világ együttérez Párizzsal. A bajba jutottakkal. A tragédiát túlélőkkel s a megholtak hozzátartozóival, az életükért most már többet aggódó polgárokkal. "Együtt sírunk veletek" - közli megrendülten Európa nagyasszonya. Feketét öltöttek magukra koronás fők és kalapos vezetők. Gyászol Európa, gyászol a világ. A facebookon a legújabb együttérzési trend szerint a profilképet a háromszínű francialobogóval felülírhatjuk, az óceánon túl, tőlünk nyugatra az ajkukat harapdálják, tőlünk balra piros-fehér-kék fényekbe borul az operaház. Nagyon széles az együttérzés- és gyásznyilvánítás skálája. Hála Istennek, ezek a vonások még nem haltak ki az emberiségből.
Sőt, annyira nem, hogy félretéve mindenféle szabódást, ódzkodást és álkegyességgel vagy vallási fanatizmussal történő esetleges megbélyegzéstől tartó félelmet, megjelentek a "Pray for Paris" - Imádkozz Párizsért! felhívást közzétevő feliratok is.
Hogyne, szívesen! - ha kell misét is celebrálnak érte, jobban mondva, értük. Nem a városért, hanem annak lakóiért. Hiszen már IV. Henrik rég megmondta: "Párizs megér egy misét!" Mégha a protestánsoknak szervezett vérfürdővel is zárult a lagzija, amely után saját bőrét is mentenie kellett, hiszen ő maga is hugenotta neveltetésben részesült. És a Szent Bertalan éjszaka polgárháborús méreteket öltött.Testvér ölte a testvérét... ott, a kék-fehér-piros zászlójú országban. Pedig az iszlám akkoriban még csak nem is pislogott azon a területen.
De az ember könnyen "megbocsát", ha érdeke úgy kívánja. A trón várományosaként pedig nagy oka volt Henriknek gyorsan lenyomni a tudatlattiba a tízezernél több halott és a villogó kardok látványát. A történelem szerint olyannyira sikeres volt öngyógyítási akciója, hogy korábbi meggyőződését félretéve vallást cserélt. Párizs megért neki egy misénél is többet - az elvei feladását. De övé lett a korona!
Tartották utódai is kemény kézzel, s a rövid békés időszakot ismét felváltották a villongások, a vallási elnyomás, a gyűlölködés (keresztény és keresztény között!), csak azért, mert az egyik csoport neve nem "-us"-ra végződött. Nem szerveztek felvonulást a kisebbség javára, mert még nem találták fel akkoriban a médiát, hogy gyorsan megszervezzék a kampányt. De ha jelmondatot skandálnak,  valószínúleg úgy hangzott volna, hogy "Nem vagyok Charlie!"
Majd jött a kiegyenlítés az asztalról mindent lesöprő "felvilágosodás" forradalmasító eszméivel. Minek egymásnak keresztbe tenni, vallással bíbelődni, teremtő Istenben és csodáiban bízni! A ráció, kérem, a ráció az, ami mindent helyretesz. Az ész megbízható tanácsadó a tanácstalanságban, biztos védelem a bajban, gyors menekülő a hit elől, szavahihető jós a jövő küszöbén. Sikerült szorosra húzni a hurkot az istenfélelem torkán, s szabadon engednie az erkölcs gyeplőjét, hadd rohanjanak a lovak, amerre a szabadosság húzza-vonja őket. Egyetlen szépséghibája a dolognak, hogy a puska visszafele sült el... És nem tudták, hogy a megváltozott körülmények között a "Charlie vagyok" hangoztatása tűnik "ész-szerű"-nek.
És eljött az az idő is, amikor ugyanezen ráció nevében az ember nemhogy megelégedne saját parttalansága bölcs elhallgatásával, nekiugrik a másik fundamentalizmusának, mert az - másabb. Az nem ráció-, hanem indulatvezette. A felpiszkált parázs pedig előbb-utóbb lángra lobban, s akkor már Charlie ide, Hebdo oda, robban még az utca pora is.
Most itt állunk egy óriási szakadék szélén, ami előreláthatóan tovább fog mélyülni, törni, szakadni. És tudomásul veszem, hála az internetnek, hogy "Ma mindnyájan franciák vagyunk..." És hogy imádkozzam Párizsért. Miért? Mert nem maradt más lehetősége? Mert nem tudja, merre forduljon? És most előkapjuk a sutból az egyetlen legyőzhetetlen fegyvert?
Nem vagyok francia, de keresztény igen, tehát imádkozom. Imádkozom a sérültekért első sorban, hogy minél előbb felgyógyuljanak. Imádkozom a gyászolókért. Imádkozom, hogy Isten óvjon meg mindenkit szélsőségesektől, akárhova is tartoznának. Imádkozom, hogy magam ne váljak kártékony szélsőségessé.
És imádkozom azért, hogy a világ sose legyen francia, és Franciaország meg Párizs is döntse el, hogy ő micsoda. Kicsoda. Charlie? Nem Charlie? Felvilágosult a jó sorsban, francia a bajban?
De mikor lesz az, hogy keresztény...? Mert a szélsőségesek mindig tudják, hogy ők kik, akár jót, akár rosszat tesznek. Tudják, hogy miben hisznek, és kiért halnak meg. Nem arról van itt szó, hogy egyetértek az elveikkel és a tetteikkel, vagy sem, hanem arról, hogy következetesek. Nem hóbortjaik vannak, hanem eszméik! Nem feltevéseik, hanem elveik. És ezért "ütőképesek", ezért diadalmaskodnak.
Döntsd el Párizs, döntsd el Európa, hogy miben hiszel vagy Kiben hiszel. És tarts ki. Mert "bár zord a harc, de megéri a világ, ha az Ember az marad, ami volt: nemes, küzdő, szabadlelkű diák" - a legkiválóbb iskolában. És akkor nincs az a földi hatalom, amely túladjon rajtunk.

2015. november 6., péntek

Kicsi sztori, nagy lecke

Siettem tegnap egy családhoz, ahol már vártak. A metróból kiszállva futva indultam neki a lépcsőknek, s az utána következő pár tízméteres távot a buszmegállóig szintén szaladva tettem meg. Különös időzítésnek vagy csak a véletlennek köszönhetően mindig elszalasztom az éppen esedékes buszt, ha ráérősen ballagok, akármikor is érkeznék a metróval. Ha rohanok, néha sikeres az akcióm, nem kell további 5-8 percet várnom.
Szóval tegnap is szedtem a lábam, a busz - zárt ajtókkal ugyan - de a megállóban vesztegelt. Nekilódultam a hátsó ajtónak, nyomom a gombot, semmi. Ugrok a középső ajtóhoz, ugyanaz a semmi. Azaz nem nyílik az ajtó. Futok az elsőhöz, éppen előttem gyúródott még valaki fel.
Nem álltam meg szó nélkül, és rögtön rákérdeztem a sofőrnél: Miért nem nyitja ki a többi ajtót, hiszen ott még lenne hely a lábon állóknak, mialatt itt elől tülekedünk.
A köztünk levő néhány fejen át rám tekintett, majd sem hangosan, sem nem ingerülten, mintha könyvből olvasta volna, rögtön válaszolt: "A busznak már 5 perce el kellett volna indulnia. Csak magára vártam, hölgyem.".
Huhh. Abban a szempillantásban átcikázott rajtam a felismerés, hogy látszólagos igazság sokszor csak részigazság. Meg vagyok győződve, hogy helyesen mérem fel a tényállást, mert a látszat ezt igazolja. Csakhogy a látszatnak két oldala van, amihez vagy át kell menni az utca másik oldalára, és onnan nézni, vagy vissza kell ugrani a múltba, még ha csak 5 percnyit is! Felismertem, hogy a jogosnak tűnő bosszankodásnak meg felelősségre vonásnak pillanatnyilag igazán ingatag az alapja, mivel a válaszadó nem mentegetőzik, nem érvel, hanem nyugtat: jó, hogy sikerült elérnem a buszt; kaptam, megszereztem, elértem valamit, amire semmi esélyem nem lett volna, ha kizárólag a menetrendhez - a szabályhoz - tartja magát. Rádöbbentem, kissé szégyenkezve arra, hogy amit én sötétnek láttam, igazából világos, ha leveszem a saját igazságom kendőjét a szememről. Éppen szelíd emberségből kaptam leckét. Ez pedig egy másik "menetrend" szabálya.
Visszapillantottam a sofőrre, és elnézést kérve, megköszöntem. (Leszálláskor pedig ismét megköszöntem.) A köztem és a sofőrfülke között préselődő tekintetekből megnyugvás és derű áradt, senki sem zavartatta magát a kényelmetlen utazásért. Örültünk, hogy egyáltalán utazhatunk, és éppen ezen a buszon. És kimondatlanul is érződött, hogy szeretjük, ha Emberekkel találkozunk, akik magukból nekünk adnak egy-egy falatnyi emberséget.