2015. november 6., péntek

Kicsi sztori, nagy lecke

Siettem tegnap egy családhoz, ahol már vártak. A metróból kiszállva futva indultam neki a lépcsőknek, s az utána következő pár tízméteres távot a buszmegállóig szintén szaladva tettem meg. Különös időzítésnek vagy csak a véletlennek köszönhetően mindig elszalasztom az éppen esedékes buszt, ha ráérősen ballagok, akármikor is érkeznék a metróval. Ha rohanok, néha sikeres az akcióm, nem kell további 5-8 percet várnom.
Szóval tegnap is szedtem a lábam, a busz - zárt ajtókkal ugyan - de a megállóban vesztegelt. Nekilódultam a hátsó ajtónak, nyomom a gombot, semmi. Ugrok a középső ajtóhoz, ugyanaz a semmi. Azaz nem nyílik az ajtó. Futok az elsőhöz, éppen előttem gyúródott még valaki fel.
Nem álltam meg szó nélkül, és rögtön rákérdeztem a sofőrnél: Miért nem nyitja ki a többi ajtót, hiszen ott még lenne hely a lábon állóknak, mialatt itt elől tülekedünk.
A köztünk levő néhány fejen át rám tekintett, majd sem hangosan, sem nem ingerülten, mintha könyvből olvasta volna, rögtön válaszolt: "A busznak már 5 perce el kellett volna indulnia. Csak magára vártam, hölgyem.".
Huhh. Abban a szempillantásban átcikázott rajtam a felismerés, hogy látszólagos igazság sokszor csak részigazság. Meg vagyok győződve, hogy helyesen mérem fel a tényállást, mert a látszat ezt igazolja. Csakhogy a látszatnak két oldala van, amihez vagy át kell menni az utca másik oldalára, és onnan nézni, vagy vissza kell ugrani a múltba, még ha csak 5 percnyit is! Felismertem, hogy a jogosnak tűnő bosszankodásnak meg felelősségre vonásnak pillanatnyilag igazán ingatag az alapja, mivel a válaszadó nem mentegetőzik, nem érvel, hanem nyugtat: jó, hogy sikerült elérnem a buszt; kaptam, megszereztem, elértem valamit, amire semmi esélyem nem lett volna, ha kizárólag a menetrendhez - a szabályhoz - tartja magát. Rádöbbentem, kissé szégyenkezve arra, hogy amit én sötétnek láttam, igazából világos, ha leveszem a saját igazságom kendőjét a szememről. Éppen szelíd emberségből kaptam leckét. Ez pedig egy másik "menetrend" szabálya.
Visszapillantottam a sofőrre, és elnézést kérve, megköszöntem. (Leszálláskor pedig ismét megköszöntem.) A köztem és a sofőrfülke között préselődő tekintetekből megnyugvás és derű áradt, senki sem zavartatta magát a kényelmetlen utazásért. Örültünk, hogy egyáltalán utazhatunk, és éppen ezen a buszon. És kimondatlanul is érződött, hogy szeretjük, ha Emberekkel találkozunk, akik magukból nekünk adnak egy-egy falatnyi emberséget.

Nincsenek megjegyzések: