A Hermon tövében

Cicák és emberek

2012-01-01T21:58:00.011+01:00

Hivatalosan mintegy két óra múlv a jár le Újév első napja. Annyiféle jókívánságot kap ilyenkor az ember sms-ben, telefonosan, e-mailben és a tömegkommunikáció különféle fajtái révén, hogy ha lehetséges lenne beosztani őket az év minden egyes napjára, jövő ilyenkor már csak a "Refrén" feliratokat kéne elhelyezni itt-ott, újabb szakaszokat már nem tudnánk toldani az életnek nevezett énekünkhöz. A skype jóvoltából húgommal már túl vagyunk az óév utolsó napjának lefestésén. Gondolom, sem ő, sem ti nem veszitek zokon, hogy kivételesen nem azzal szeretném indítani az idei bloggolást, amit én írtam, hanem amiről ő számolt be nekem. Mindennapi mozzanatok - miért is lennének ünnepiek? Hiszen az év legtöbb napja is csak egyszerű hétköznap. De próbáljátok meg ünneplő lelkülettel olvasni. S másként fogjátok átértékelni.

„...játszottam a macskával, az egyikkel. Merthogy van nekünk kettő a lépcsőházban, s vagy három kinn. Mindenkié /senkié, de sajnálják őket a lakók, aztán kinek mije van, kiteszi nekik: szalámi, tej, száraz macskaétel, konzerves étel, csontok, főtt combok, külső-belső undokságok, nyúlós marhaaprólékok, túró, na effélék. Jó kövér macskák. Persze mind a Geta néni ajtaja előtt lógnak, különösen egyik, a fehér vak cica, amelyiket ő mentette meg. Lógott a fele része, el volt törve a gerince, de a néni sajnálta, elvitte az állatorvoshoz, az azt mondta, el lehet altatni másfél millióért... Naná, méghogy elaltatni s még fizessen is érte?! Neeem, hazahozta úgy, egy kendőbe kötve, levitte a pincébe egy dobozba, s naponta csepegtette a szájába a tejet meg a kalciumot. Tény, hogy a macska egy nap csak felemelte a fejét, pár nap múlva pedig sántikálva a néni elé jött. Most már fut, csak görbe, S alakú a háta és vak, de jó duci. Egész nap nyivákol a lépcsőházban, követeli Geta nénitől, hogy jöjjön, gyámbássza. Geta néni meg hangosan ordibál, hogy „hallgass te, mer’ agyoncsaplak”, de már teszi is le a felmosóvedret, rongyot (ő takarítja a lépcsőházat). Ha felveszi a cicát az ölébe, az hozzábújik s elhallgat... Van neki otthon is egy macskája, kényes úri macska, soha nem jön ki a házból, az a szürkebundás, kékszemű kényesseg. Amikor a néni hazamegy, megérzi rajta, hogy fogott más macskát az ölében, és morcosan szembeköpi. Tudod hogy: borzosan elkrákogja magát és floccs... Aztán napokig nem lehet kiengesztelni, s mire béke lesz, Geta néni ölbeveszi a kinti macskát... Az élet körforgása”...

Eddig a kis sztori. A nagy pedig ott kezdődik, amikor ölbe veszünk mi is egy "cicát", megsimogatjuk a fejét, amikor épp szomorkodik, étellel kínáljuk, ha éhes, magunk mellé vesszük, ha magányos, vagy csak épp becézgetjük kedveskedő szavakkal, ha ezt igényli. És nem kötelező, hogy cica legyen ez a "cica". De mindazok a "Geta nénik", akik lehajolnak ebben az évben is a segítségükre szorulókhoz vagy a szeretetünkre éhezőkhöz, mindenképpen EMBER-ek. Igaziak. Ezt a minősítést kívánom Mindegyikőtöknek erre az évre. "BÚ"-ÉK nélkül, csak így: EMBER-ÉK!

Élet a romok felett

2011-10-30T21:05:00.006+01:00

Amerre a szem ellát, mindenfelé csak romok, összedőlt épületek, siralmas kőhalmok. Fölöttük ott lebeg a kétségbeesés, a jajveszékelés szelleme. Síró arcok kutakodva tekintenek körül: ki a következő áldozat vagy megmentett. Ők, a sírók olyanok mint a kétarcú Janus; egyik szemük nevet(ne), mert őmaguk életben maradtak, másik szemük viszont nem győzi egyedül a sírást az odaveszett szeretteikért, lakásukért és mindazért, amit eddig magukénak tudhattak. Csak földrengés előtt léteznek ingatlanok, utána már majd' mindegyik ingósággá válik. Sőt: megingottá.

És itt, a megingott és földkupaccá vált hajdani épületek fölött, itt a romok fölött és között egyszercsak tapsolás és rivalgás tör ki. Tapsolnak a sírók, tapsolnak az egyenruhás mentők, rivalg a nyomorult. Mi történik, kapja fel a fejét az arra imbolygó tudatlan is.

Mentősök adnak egy kis csomagot kézről kézre. Egy kis, nyöszörögni is alig bíró csomagocskát: egy kéthetes csecsemőt. Sikerült kimenteniük 48 óra után a kövek és törmelékek rabságából. Túlélte egy parányi test az óriási veszedelmet. Nemsokára édesanyja és nagyanyja is a felszínre kerülnek.

Kinek szól a taps? A bátor és ügyes mentősöknek, akik hatalmas erőfeszítések árán teszik újra lélegezhetővé a levegőt a túlélőknek? A kisbabának, aki a legfiatalabb túlélője a katasztrófának? Talán egyiknek, vagy talán a másiknak. De inkább másvalaminek. Annak a reménységnek, amely a halál küszöbén is újjászületik. Annak a felismerésnek, hogy van még egy esélyed az életre. Annak a tudatnak, hogy ami egy csecsemőnek lehetővé vált, megadatott mindazoknak, akik tanúi voltak az eseménynek.

Mert van élet a romok felett is!

Évfordulókban számolunk?

2011-05-11T22:03:00.001+02:00

Május 11, eljegyzésünk első évfordulója! Hogy elrohant egy év, és mennyi változást hozott! (Ezekre jobb lesz nem térni most ki, mert még nem sikerült az összest "megemészteni", a lényeg az évfordulón van.) Ma tehát nosztalgiáztunk, és átruccantunk Pozsonyba, így ünnepeltük meg az évfordulót. Igazándiból -ha részletekbe menően és "eredethűen" akartuk volna újra átélni az egyéves eseményt - Pestre kellett volna furikáznunk, hiszen tavaly ott került sor a jegyváltásra, ami annyi átéléssel sikerült, hogy egyoldalú vérszövetséggel is megpecsételtük. Ugyanis meglepetés-eljegyzést akart a Csabám, és nem szólt előre. A Gellért-hegyen csak szépen bejelentette a szándékát, jaj dehogy, nem is úgy volt, hanem előhalászott a kocsi hátsó padjáról egy szépen becsomagolt valamit és a kezembe tette: ez az ő meglepetése, nézzem meg. Olyan szépen be volt csomagolva, hogy sajnáltam feltépni a papírt, ezért bajmolódtam egy darabig, majd amikor látta, hogy az utókorra akarom hagyományozni a csomagolópapírt, egy összecsukható és nagyon éles késsel segített ki. Aminek következtében legelőször is az ujjamat vágtam el... Még jó, hogy volt nálunk ásványvíz, azzal lemostam a kezem, jól bebugyoláltuk papírzsebkendőkbe, s máris bontogathattam tovább a titokzatos dobozkát. És amikor előbukkant a méregdrága karóra, már tudtam, hogy a vércseppek tényleg a "szövetségkötést"hirdették előre. Az eljegyzést, ami meglepetésként jött: a hely, az időpont, az időzítés - látható tanúk nélkül, de látható jelek kíséretében. És azóta eltelt egy év -- és hét hónapi házasság.

Elindultam egy új úton...

2010-10-24T23:39:00.006+02:00

Elindultam egy új úton, és nem látom az utat. Lépegetek rajta, és nem fogom fel, hogy ez nem a régi út. Ez nem a kitaposott, ismert ösvény, nem ugyanazok a növények és cserjék szegélyezik, a járda kockái is talán másak, s a hepehupák se a régiek. Az ablakok mögött még nem láttam rebbeni a függönyöket, ezek is más függönyök lennének, nem azok, amik az én gidres-gödrös, dombalatti utcácskánkon levő házak üvegszemeit takarják. Mondják, hogy ismeretlen irányba indultam el, s a nekem szegzett kérdésre – milyennek tűnik az irányváltás – csak vonogatom a vállam. Miért kérditek, emberek? Ti más irányba tartotok? Csak elzúg egymás mellett két, ellentétes irányba tartó vonat, és az ablakból kiabáltok át nekem, ha minden rendben? Vagy valami furcsaságot láttok nálam? Valami kirívó történt az életemben, amit eddig szürkének láttatok? A fű még zöld az udvaron, a száraz levelek pedig ugyanúgy hulldogállnak, mint tavaly ilyenkor. Nincs se hidegebb, se melegebb, mint ahogy ilyenkor ősszel lenni szokott. Miért néztek rám tágra nyíltabb tekintettel, és miért szegzitek nekem a sok "hogyan"-t? Az út miatt? Amit új útnak neveztek ti, és újnak kell nekem is elfogadnom? Nem ébred korábban a Nap most se, mint máskor, és a Hold is csak megrögzött pályáját követve kering bolygónk körül. Kenyeret ettünk ma is, és szomjunkat vízzel csillapítottuk. Ha besötétedik, felkattintom a villanykapcsolót, s ha az álom pilláimra készül telepedni, csak lekapcsolom a lámpát. Fáradtan elsuttogom magamban, hogy édes a pihenés a napi munka után, és a párnám, amire fejemet lehajtom, ma is a pihe-puhaságával fogad. Hol az út, a sokat emlegetett új út, amelyre - tanúk jelenlétében - két hete ráléptem? Tapogatozóm rajta, pedig szemem van. Botorkálok lassan, pedig lábam van. Gondolkodom neki, pedig sokat vándoroltam már eddig. És ahogy magamban elrévedezek, s közben már huszadszor nézem sorra ugyanazokat a fotókat (ezek is kéthetesek), valami kezd derengeni bennem. Szó sincs itt semmiféle új útról, még akkor se, ha lakásunk bejárata más utcáról nyílik ezután. Nincs se gödrösebb, nincs sem egyenesebb ösvény a tekintetem előtt. Semmi új a Nap alatt, ha a csillagok járását, a barátok tekintetét, a szülők és testvérek ragaszkodását, a mindennapi betevő falatot vizsgálom. Minden marad a régi. És mégis azt mondják, hogy elindultam egy új úton. Lehet, hogy mégis igazuk van? Valamit csak tudnak, amit az én nyiladozó elmém csak most kezd megsejteni: ezen az úton már nem vagyok egyedül. Ezt az utat már nem egyedül teszem meg. Ezt az utat nem egyedül terveltem el. Ketten döntöttünk felőle. És két hete – ketten járunk rajta. Lehet, hogy nem is olyan új ez az út? Nagyon is réginek látom. Ezrek, sőt milliók járták már végig előttünk. Látták az út simaságát, s remélték, hogy végig így marad; örültek a járdamenti fáknak, amelyek elviselhetővé tették nyáron a hőséget. Próbálták elkerülni a buktatókat, s hitték, hogy boldogabbak lesznek erre járva, mint az elődjeik. Úgy néztek előre, mint akik remélik, hogy tényleg hosszú útszakasz áll előttük, s rajta sok-sok kellemes pihenőhely meg oázis fogadja majd őket. Ez az út, amit a “veteránok” újként tárnak elém, egyáltalán nem az, aminek tűnik. Ősrégi út, legyen akár kövezett, akár aszfaltozott helyenként, de időtlen idők óta ugyanaz. Az együttjárás útja. Ti azt mondjátok, hogy új útra léptem, holott régi. És most csendben mégis fejet hajtok, és elismerem alázattal: új, nagyon, nagyon új számomra – mert eddig még nem jártam rajta. S hogy egyenes vagy kusza, hepehupás, buktatós vagy könnyed lesz számomra, már nem a kövezettségétől s az aszfalt simaságától függ. Az egyedüli mérvadó, amitől függ utunk vége, s amit még előre nem látunk, az pusztán ennyi: HOGYAN fogunk lépegetni ezen az ősrégi úton. Mert a buckák is egyenessé válnak, az akadályok is áthidalhatóvá lesznek, a Nap is fényesebben ragyog, a Hold vidámabban mosolyog, s a kenyér édesebb, ha el nem engedjük egymás kezét. Soha, semmilyen körülmények között. Ezen a régi-új úton most már mendegélünk… ketten.

Már csak egy hét - -

2010-10-02T13:54:00.004+02:00

-- és aztán minden másként lesz. Már csak egy bő hét, vagyis nyolc nap van még hátra a megszokott, eddigi napokból. Évtizedek maradnak mögöttem, hónapokba és évekbe dobozolva vonul hátam mögé a múlt. Viszi magával sok szokásomat, s talán még berögződéseim egy részét is, lezár egy kört, hogy másikat nyisson meg, becsuk néhány ajtót, amit ezután ritkábban fogok már kinyitni, megpecsétel kapcsolatokat, amelyek már sose lesznek elevenebbek, mint amilyenek voltak, megfoszt egy hazától, hogy országot nyerjek, megritkítja az anyanyelvemen szólók számát körülöttem, kényszerítve arra, hogy idegen szavakból fonjak füzért. Elviszi a múlt a nagyját annak, ami eddig volt, s a reggeli ébredés csöndjét felváltja majd a vonatok zakatolása. Nem a régi, megszokott arcok vesznek majd körül, s a szomszédok se kiáltanak majd át a kerítésen, hogy jó napot, hogysmint. Nem ugraszt majd a telefon legélesebb hangja se, hogy jajjjjj, ez a főnök, vajon most mi a sürgős... Édesapám se kiabál majd hangosan az ajtóból, hogy Megjött az "eszünk!!!" - mire gyorsan kellett kiviharzani a konyhába, hogy ne hűljön el az ebéd, s édesanyám se kérdi, hogy mogyorót vagy diót törjön-e a reggeli gyümölcs mellé.

Mennyi minden változik! S már csak nyolc nap. Mit hoz a jövő, vajon mit rejteget a titkos jövendő?

Szeretnék csak szépet, becseset, jót és nemeset látni magam előtt. Szeretnék látni szélesre kitáruló, boldog éveket, vidámságtól majd kicsattanó arcokat és szíveket, megelégedettséget, örömet, békességet és nyugodt napokat, egészséget szívnek-léleknek, jó híreket otthonról, és könnyű álmokat a napi fáradalmak után. Szeretnék látni hálás visszatekintést a múltra, bizakodást a jelenben és további örvendezést a jövőnek.

Már csak egy hét, és bezárul mögöttem egy ajtó.

Még csak 8 nap, és kinyílik előttem egy másik ajtó.

Ott vár rám az EMBER, aki ugyanazt várja a jövőtől, amit én. S akivel együtt lépem át a küszöböt.

Hova írunk?

2010-08-29T22:33:00.002+02:00

Az alábbi sztori nem sajátom. Én is olvastam, és mert tetszett, közreadom. Két barát bandukolt a sivatagban. Egy vita hevében összevesztek, és az egyik megpofozta a másikat, aki zokon vette, és anélkül, hogy szólt volna bármit is, belekörmölte a homokba: „Ma a legjobb barátom lekevert nekem egyet!”Aztán tovább ballagtak, s egy oázishoz értek. Elhatározták, hogy megfürödnek. Az a barát, aki a pofont kapta, túl mélyre merészkedett, és fuldokolni kezdett, de a másik kimentette. Magához térve, a pórul járt személy kőbe véste: „Ma a legjobb barátom megmentette az életemet!” Indulatos temperamentumú kollégája csodálkozva jegyezte meg: – Amikor megütöttelek, homokba írtad. Most meg kőbe vésted. Miért?A másik azt válaszolta: – Amikor valaki megbánt, azt csak homokba szabad írnunk, hogy a megbocsátás szele eltörölje a szavakat. De ha valaki jót tesz velünk, véssük kőbe, hogy senki se törölhesse el. Ne feledd: Egy különleges emberrel találkozni, akit tisztelsz, egy pillanat műve. Ahhoz, hogy megszeresd, elég egy nap, de ha el akarod felejteni, lehet, hogy kevés egy élet. Tanuld meg sérelmeidet homokba írni, a kapott segítséget és áldásokat pedig kőbe vésni!

Négy év

2010-08-26T13:34:00.004+02:00

Négy év - nagy idő. Négy év (volt korábban) az egyetemi tanulmányok ideje. Sokat vizsgázott és izzadt a szegény diák, mire megszerezhette azt a papirost, amire cirkalmas betűkkel rótták rá a nevét, s fölötte az állt: "Oklevél", alatta pedig, hogy sikeresen vizsgázott. Négy év tényleg nagy idő, elég hosszú távolság két dátum között ahhoz, hogy a kevésbé jó dolgokat elfeledjük, mégis elég rövid ahhoz, hogy a csupa jót észbe tartsuk. Négy év távlatából ma - augusztus 26-án - emlékezem. Arra, hogy aznap reggel úgy indultam útnak egyik díszes erdélyi vidékünkre, hogy a Fennvaló valamilyen jót tartogat számomra. Csak nem tudtam, mit. Ez volt a titkos kérésem arra a napra, arra az útra. És négy évvel ezelőtt valaki azt kérte ugyanattól a hatalmasságtól, hogy odaköszönjek neki, ha én vagyok a kiválasztott, még akkor is, ha illem szerint fordítva kéne történnie a köszöntésnek. Persze, csak hangtalanul kérte. Azóta sok víz lefolyt a Dunán és a Szamoson. De amiképpen "valaki az Értől indul el, s befut a szent, nagy Oceánba..." (Ady), úgy a Szamos is találkozik a Dunával. És a Szamos már nagyon közel van a Dunához. Igen, eltelt négy év... Csendes örömmel nyugtázzuk, és várjuk a révbe érést.

Csak heppi

2010-08-22T13:07:00.002+02:00

Egyszerűen jó kedvem van, sőt boldog vagyok. Lehet, hogy azért mert szép az idő, süt a nap, láttam ma két esküvői menetet és vidám arcokat? Vagy mert körülöttem mások is jó kedvűek? Lehet, azért vagyok boldog mert jól aludtam, csend volt, amikor megébredtem, és később üldögéltem egy kicsit az erkélyen (ritka esemény!), bámulva az erdőt, amiről épp felszállt a pára? Elég sok ok ahhoz, hogy derűsen induljon a napom. Egyszerűen csak heppi, azaz boldog vagyok. És az egyszerű boldogságot nem lehet túlkomplikálni, nem kell sok szó a magyarázathoz. Elég ennyi: szeretni és szeretve lenni.

Kétféle könnyhullatás

2010-07-12T09:37:00.010+02:00

Nagy sokára rászántam magam az írásra, annak ellenére, hogy máshonnan kell elszakítani hozzá az időt. Vissza akartam emlékezni arra, ami most 5 hónapja történt, s az örömteli folytatására. Most meg, néhány perc elteltével, elrejtőztek a szavak, más ruhába bújtak, már nem olyan könnyű kezelni őket. Hogy kéne elmondani azt és hogy lehet elmondani, hogy mennyire örültem, amikor tanítványságnyi idő után ebben az esztendőben jégbontó hava megteremte a reménykedő várakozás gyümölcsét? Hogyan lehet a szavakat kerek mondatokba önteni, hogy kifejezzék: mennyire örülök az Élet nekem adott, két lábon járó, melegszívű Ajándékának? Hálás vagyok érte és neki, és szerettem volna díszesebben visszagondolni és kiírni magamból az eltelt időszakot. Most pedig csupán pillanatok töredéke alatt derékszögű prizmán át szemlélem az életet. Látok magam előtt egy képet, s valahol mögötte egy feje tetejére állított másik képet. Látom az örömteli valóságot, amelynek örvendhetek én (azaz: mi, ketten), s szemlélem a keserű valóságot, amely rátelepedett egy másik családra (azaz: akik ketten voltak...). Vannak napok, amikor néhány perc elég ahhoz, hogy életünket más színben lássuk. Ilyen volt számomra egy bizonyos nap februárban. És vannak napok, amikor néhány másodperc elég ahhoz, hogy az élet más színt öltsön magára, és árnyalatait mindenki másként élje át. Ilyen a mai nap. Vannak napok, amikor a feltámadó szeretet rózsaszínben látja azt is, amit mások tán sötétnek. És vannak napok, mint a mai is, hogy az elalvó szeretet előtt sötétté válik minden, mert árnyék borult az életre. Vannak napok, amikor a bizonytalan jövőt megszépíti a reménység, a várakozás, a közös tervek és álmok szövése. És vannak napok, amikor a jelent csak az elszakadó múlt derűsebb perceinek felidézése teszi elviselhetővé, emlékezve az időre, amikor a reménység még reménykedett. Vannak napok, amikor egyetlen szó a fellegekig emeli a lelket, és túlcsorduló örömmel önti el. És vannak napok, amikor minden szó elnémul, a lélek elcsitul, és bánat száll be a házba. Van egy nap, amire sóvárogva vágyik a menyasszony, vágyom én, mert magával hozza a reménység, a várakozás, a szeretet kiteljesedését. És lesz egy nap, amire kimondhatatlanul epekedve vágyik az, akinek álma megszakadt, és most már a reménység másféle várakozásával néz előre, mert az a nap az Élettel való találkozást és minden remény beteljesedését hozza magával. Azon a napon a közös tervek ismét asztalra kerülnek, a múltnál sokkal szebbé válik a jelen, a reménység valósággá alakul, s a SZERETET mindörökre megmarad. A mai napon visszagondolok az Élettől kapott Ajándékomra. És a mai napon előrenézek veletek együtt az Ajándékba kapott Életre, amit a végtelen Szeretet fog adni mindazoknak, akik e szeretettel élték a földön mulandó napjaikat. ... In memoriam Bégányi Zoli. És együttérzésből Noémivel. Emlékezzetek: Szeretet az Élet!

Felezővonal

2010-07-02T16:45:00.006+02:00

Eltelt az évből fél év. Pontosabban 6 hónap, vagyis 26 hét, azaz 181 nap. Eltelt immár 4 344 óra, amelyben 260 640-szer forgott körbe a percmutató, és nagyjából 15.638.400-szor dobbant a szívünk. Némelyek számára néhány hónapja tartó folyamatos boldogságot, mások részére több hónapnyi szenvedést jelentett. Egyesek pár heti pihenésnek vagy szabadságnak örültek ebben az időszakban, mások néhány hét alatt a csőd szélére jutottak. Voltak olyanok, akik alig pár nap alatt felkészültek egy nehéz vizsgára, míg a kevésbé szerencsések egy nap alatt bukott diákká váltak. Egyetlen óra boldogságért egyesek minden erejüket megfeszítették, túltették magukat fáradtságon, átalvatlan éjszakákon, csakhogy örülhessenek sóvárgott kiváltságoknak, miközben évekig ápolt kapcsolatok mentek tönkre szűk órácska alatt. Sokan értékelték a perceket, mert megértették, hogy az idő: pénz, energia, egészség és élet. S ezalatt még többen elvesztegettek rendkívüli lehetőségeket, mert nem tudták értékelni a percet. Minden másodpercben emberkék jöttek a világra és csodálkoztak rá erre a kék bolygóra, mitsem tudva arról, hogy ugyanaz a szekunda mások szemét fogta le. És nekünk, akik vagyunk, élünk és mozgunk, legalább 15.638.400-at vert a pulzusunk fél év alatt, és ki tudja hányszor dobbant nagyot a szívünk 181 nap során! Hátra van még az évből fél év. Pontosabban 6 hónap, vagyis 26 hét, azaz 184 nap. Következik még 4 416 óra, amelyben 264 960-szor kellene, hogy körbeforogjon a percmutató, s remélhetőleg legalább 15.897 .600-at fog még dobbani a szívük azoknak, akik szilveszterkor visszatekintenek az elmúlt egész évre. Még van egy fél év. Hány napi munkát és megélhetést, mennyi örömet és csalódást, hány mosolyt és kigördülő könnyet, mekkora boldogságot vagy szomorúságot, jólétet vagy betegséget, kapott vagy másoknak szerzett derűt fog jelenteni? Ha élet(ünk) lesz, milyen lesz a következő fél esztendő? Isten tudja. De van, ami rajtad múlik.

Pironkodnék...

2010-04-23T21:33:00.005+02:00

Borzasztó vagyok. Azért, mert igazán borzasztó, hogy 3 hónapja még egy kurta kis versikével sem ajándékoztalak meg titeket, bloglátogatóim. Készítettem néhány piszkozatot, elmentettem három-négy ötletet, de még csak írmagjukban léteznek. Elmúlt a tél, megkezdődött a tavasz is egy hónapja, én meg csak tespedek, és a gondolataim velem együtt. Valami tavaszi aszténia akarna ez lenni? De hol volt a tavasz januárban? Februárban? Mna, nem jó kifogás, valami egyéb kellene. Talán a sok munka, hja, az ember nem csak levegővel él... Huhh, ez se jó alibi, hiszen tavalyig a sok munkát félretéve, akár éjfélkor is írtam, ha az ihlet akkor kopogtatott. Ej, jut eszembe: azt mondja a román ember: Cine se scuza, se acuza. Aki nem értené, annak itt a pontos fordítása: Aki mentegetőzik, vádolja magát. Nem mentegetőzöm, azért se! De attól még egy kicsit fáj a negyedéves kiesés. Megígérem, hogy írni fogok. A piszkozatokat előveszem, a témákat kikerekítem, visszamenőleg, ezért ne csodálkozzatok majd, ha egy friss bejegyzés előtt 1-2 hónapos régiségű dátumot fogtok találni. De azt nem ígérem, hogy holnap írok, csak hogy "legközelebb". Addig is küszködöm az aszténiával. Tudjátok, azzal, amit nem a tavasz okoz, hanem az a bizonyos Ámor-nyíl.

Március van

2010-03-03T14:27:00.004+01:00

Március van és tavaszvárás. Az idén szebbnek ígérkezik e tündéri szezon, mint máskor. Határozottan szebb kell hogy legyen márciuska és a tavasz, mert tavasz van a szívekben is. Új időjárás szellője fújdogál: melegebbet ígér és derűs napokat, erősebb reményt és formálódó jövőképet, jótékony szeretet-áradásokat, el nem apadó forrással. Március van. Tavasz van. És jól esik élni.

Titkolózás - nyilvánosan

2010-02-15T00:02:00.006+01:00

Van egy nagy titkom, akarjátok tudni? De nagyon nagy, és nem szabad továbbmondani! Ha három embernél több tudja, akkor már nem titok, márpedig én titokként szeretném megőrizni, de úgy, hogy közben mások is értesülnek róla. Elmondhatom, ha szeretnétek, de meg kell ám ígérni, hogy senki se szól róla egy másik személynek. Így ha egyenként tudjátok meg tőlem, végül is csak hárman fogjuk tudni: valaki, én és közületek egy. Fület idehajtani, szemet behunyni, szájat becsukni! Ezt a titkot csak fülbe súgva mondhatom el, még ha mások kiabálva is közölnék. Szeretve vagyok. Csitt, nem szabad elkiabálni! Tudjátok, hogy tegnap Valentin-nap volt, honi nyelven Bálint-nap, tehát február 14-e. És amikor a szemem ismerkedni kezdett a reggeli világossággal, a telefonom enyhe zajt csapott, mintha azt mondta volna: klink, klink. És amikor elolvastam az esemest, az állt benne: "...Valentin nap margójára: Szeretlek". Juppppppiiiii! És aztán a telefon megelevenedett, és igazából a fülemmel is hallottam e szavakat. Szeretlek. Erre ti ne mondjatok semmit, mert úgy sincs mit mondani, mert ilyenkor az eleven lények úgyis szó nélkül maradnak, de szabad mosolyogni, nevetni, örülni. És megőrizni a titkot! Mert a jó titok az olyan, hogy mindenki tud róla, mindenki örül neki, csak éppen nem beszélnek nyilvánosan róla. Hiszen titok!

Fények és árnyak határán

2010-01-19T01:28:00.006+01:00

Eltelt a karácsony, el a szilveszter is, sőt már január derekán is túl vagyunk. Gyűlnek a megírandó témák, de még nem öltöttek olyan formát, hogy terítékre kerülhessenek. Tavaly is került számos figyelemre méltó esemény, jelenet, mozzanat, villanás; némelyikük kinőtte magát és világra jött, mások pedig vagy vetélés áldozataivá lettek, vagy túlhordás veszélyezteti őket. Erre az évre nem ígértem semmit, nem fogadkoztam, nem kívántam eget-földet rengető újévi jókívánságokat másoknak, csak csendesen hagytam, hogy az ó-év redőtlenül eggyé olvadjon utódjával, s feltűnésmentesen beleringasson egy megszokott körforgás újabb szakaszába. Valahol a tudatos és a tudatalatti határán megerősítettem a tavalyi célkitűzéseket, felújítottam eszményeket, és eltemettem változhatatlanságokat. Ezzel a cseppet sem látványos, sem nem hangzatos megnyilvánulással vágtam neki az ismeretlennek. Peregnek a napok, múlnak a percek, s a hétköznapok egyformasága is ugyanazt a szürke köpenyt hordja, amit tavaly. Talán csak az árnyalatai változnak időnként: hol élénkebbek, hol halványabbak. Minél inkább sikerül fehéressé halványítani, annál tisztábban látszanak rajta a fények és az árnyak. Nem kívánok mindenik napnak szivárványszínű keretet, sem azt, hogy csupa hófehéren tündököljenek a bejegyzések. Csak arra vágyom ebben az évben, hogy világosan elkülönüljenek a fények és az árnyak, s ne hunyorogva kelljen járni olyan úton, amely napsütötte helyről indul, de a vége ködbe vész; inkább legyen borús az indulás, ám derűs a megérkezés; ne kössön egyezséget a napkelte a napnyugtával, hanem a fény mégjobban fényledjen, s a homály ne tudja eltakarni a játszi napsugarakat. Ha sötétnek kell lennie, ám legyen sötét, mert utána csak a virradat jöhet, de ne történjék napfogyatkozás, amikor még a csillagok sem tudják, ha sziporkázniuk kell-e, vagy inkább szenderegniük. Csupán azt szeretném, ha ebben az évben nem fáradna el a szemem, és látásom nem válna homályossá: ha a fény igazán fény lenne benne, s a szembogár sötétje csak azért ragyogna feketébben, hogy tisztábban lássák magukat mások benne. Ha pedig az árnyak mégis utolérnék egy pillantásig a fényt, és úgy tűnne, hogy minden egybemosódik, hadd tudjam, nem sokáig tart, hiszen éppen hajnalodik.

Boldog karácsony

2009-12-24T22:53:00.008+01:00

Ugyanolyan ez a csütörtök, mint a többi. És a december is december, a maga változó időjárásával, amely havat hoz karácsony előtt, s el is viszi karácsonyig. Szenteste van, mint minden évben ilyentájt, de mégis más. Minden ünnep - újabb ünnep, minden öröm - újabb öröm. És ettől más az idei karácsony. A szereplők ugyanazok, de változnak a díszletek és a fellépés. Jó volt együtt lenni ma a családdal, és egyszerűen csak karácsonyozni. Jó volt együtt énekelni a Csendes éjt az ajtó előtt, és jó volt elnyomni egy könnycseppet, mert az óhatatlanul is kibújik egy ilyen meghitt alkalomkor. Jó volt szépen megterített asztalhoz ülni és kedélyesen elbeszélgetni. Jó volt a félhomályban üldögélni és elvarázsoltatva lenni a színes kis fényektől. Jó volt nyolcszor végighallgatni a Csendes éjt, és még elbírtuk volna ugyanannyiszor, pedig nem csak anyanyelvünkön zengett. Jó volt megemlékezni távolban levő szeretteinkről, és jó volt elmerengeni. Jó volt telefonhívással meglepni azt, aki legkevésbé se számított erre. Jó ilyenkor egyszerűen csak nosztalgiázni, s arra gondolni, hogy jövőre már ez a karácsony is a nosztalgiát szerző emlékek közé fog tartozni. Jó együtt lenni. Jó békességben együtt lenni. Jó szeretetben együtt lenni. És jó megelégedve lenni.

De a legjobb az, hogy bár karácsony csak évente egyszer van, a testet öltött Szeretet örökre nekünk ajándékozta önmagát. És semmi mást nem vár érte cserébe, mint önmagunkat. Jól tudja, hogy nem Neki szól a megterített asztal, nem Neki lobognak a gyertyafények, és a boltban vásárolt ajándékokkal is szeretteink örömén keresztül magunknak szerzünk örömet. De az Ő nevére és emlékezetére szünetel rövid ideig a robotolás, az Ő nevében ülnek ünnepet, és Általa van együtt a család. Neki köszönhető, hogy ilyenkor kiemelten a szeretet kerül a középpontba.

Mert ilyen ez a karácsony. Mindig ugyanarról szól, mégis mindig más, és mindig megismételhetetlen. Nem tudjuk, hogy alakul jövőre, de jó lenne, ha meghosszabbíthatnánk az ünneplést. "Karácsonyi rege, ha valóra válna, igazi boldogság szállna e világra!" Ugye, de jó volna? Valamit tenni kéne érte, ne csak vágyakozni. Én tegyek érte, te tegyél érte, mi tegyünk érte. Ugye, hogy jó lesz így? Igazi boldogság száll majd a lelkünk világába. Mert a bennünk lakozó Szeretet és a belőlünk áradó szeretet áldott találkozását fogjuk ünnnepelni.

Memento - Petrovics Jóska

2009-12-13T11:24:00.004+01:00

December tizenharmadika. Amikor ma megnéztem a naptárban, az Úr 2009. évének hányadik napját értük meg, egy pillanatra arra gondoltam: tizenharmadika, és nem péntek! Biztosan örülnek a babonások, hogy valami baj elkerüli őket. De a baj bárhol jöhet, nem csak ott, ahol a fekete macskától félnek. A legelső hívás 11:07 perckor érkezett: Jóska az éjjel nagyon rosszult volt. Lehet, hogy az utolsó napja. - Istenem, bár egy jó szót, valami erősítőt mondhassak még neki! Segíts meg... - könyörögtem magamban, és a Bibliát a táskámba pakoltam. Már indulófélben voltam, amikor másodszor csörrent a telefon: Jóska... elaludt. Elmondatlanul maradtak az utolsó vigasztaló szavak, nem jutott el az utolsó bátorítás, mert Valaki onnan fentről a rövidítésen ment el a beteg házához. Megelőzött egy órával, és Ő ellene senki nem szólhat semmit. Az életprogram gombját Ő kezeli, nekünk csak egy-egy lépést mutat meg belőle. Éppen csak annyit, amennyi a mi részünk abban, hogy a program jól működjék. Sírni lehet, sírni szabad. A könnyeknek senki sem parancsol. Felette állnak bármilyen szervezésnek, és olyan utat nyitnak meg a belsőből, ami előtt nem lehet stoptáblát elhelyezni. Siratom magunkat. Azokat, akik együttérzünk másokkal, akiket a jó szándék vezérel, akik szeretnénk valamit tenni másokért. De nem abban a pillanatban és nem abban az órában, amikor az elhatározás megszületett. Csupán egy nappal később. Csak alig 24 órával később - amikor már tényleg késő. Magunkat siratom, az örök későket. "Ne sirassátok a halottat, és ne bánkódjatok érte..." - tanácsol Jeremiás (22:1o). Hiszen szenvedései megszűntek, fájdalmai elmúltak, csendességben alszik. Vár rá egy röpke pillanatnak tűnő alvás, amely után az első szó, amit meghall, Azé lesz, aki utoljára látogatta meg: Ébredj, ébredj! Isten hozott OTTHON! Mert mi találkozni fogunk! Megegyeztünk ebben! Amikor utoljára láttam Jóskát, a gyülekezet gardróbjában álltunk. Éreztem, hogy valamit mondani kéne. Gyógyulást, jobbulást már minden ismerőse kívánt neki. De ha...?! Jóska..., Isten tudja, kinek mit és mennyit enged meg. De ha Ő mégse venné el a gyötrelmeidet, és ha másként látja jónak, te csak arra törekedj, hogy ne hiányozz onnan, ahol nem lesz már szenvedés. A mennyország mindent megér, találkozzunk ott! És Jóskának rögtön váltott az esze, s mialatt egy könnycsepp megjelent a szeme sarkában, félig elmosolyodva így válaszolt: Te pedig nyissad ott a kaput! Nem tudom, ha ekkora megtiszteltetést rám bízna-e az ég. Beérem azzal is, hogy utolsóként mögöttem csukják be a kaput. De végül nem számít a sorrend sem, csak az, hogy a névsorolvasáskor bennünket is kiáltsanak. Nem számít semmi, csak az az egy hang, amit hallani fogunk. Itt vagytok végre! Annyira vártalak titeket! Isten hozott titeket az örök boldogság otthonába!

Idén is volt december tizedike

2009-12-11T19:32:00.004+01:00

Olyan jól osztja el a Fennvaló az eseményes napokat életünkben. Születésemet kora nyári napra ütemezte be, a névnapom pedig rá félévre van. Ez utóbbi ugyan emberi kitaláció, és persze, hogy soha senkinek eszébe nem jut a családban, de ettől eltekintve nekem igen! Mert olyankor a rádióban szépen bemondják, hogy ma Judit nap van, és éljenek a Juditok. Én meg tényleg elkezdek éledezni, mert nagynéném történetesen akkor hallgatja a rádiót, s a szomszédasszonynál is be van kapcsolva, tehát tudják, hogy nevem napja. És rögtön felhívnak és felköszöntenek. Nincs ugyan semmi érdemem abban, hogy így hívnak, s nyilván ha Mária vagy Irénke lennék, ugyanígy megtennék. És a 7. szomszédban lakó idős szomszédnéninek is eszébe jut, csakhogy már előző nap, mert megvásárolja a képeslapot, reszkető kézírással ráírta az idén (is), hogy "Boldog névnapot!" - és személyesen dobja be a postaládába. Hogy mi ebben az egészben a különös? Voltaképpen semmi. Se a névnap, se a felköszöntés, sem az öröm. Másokkal ennél ragyogóbb dolgok történnek. De azok nem nekem ragyogóak. Én viszont tudom azt, hogy ezek a más szemében kis apróságnak tűnő dolgok - "szitáló hópelyhek", az ég csodamorzsái a földre hullatva. Mert egy nappal korábban annyira nehéz volt már vinni a többnapos - munka miatti - nem alvásból eredő kimerülés terhét másféle gondokkal együtt, hogy azt mondtam: Istenem, adj egy jobb napot holnapra! Ne legyen ilyen sanyarú, mint a mai! És meghallgatott. És én örültem. Mert kétségtelen, hogy nagyobb csoda a születés eseménye, de még nagyobb csoda, amikor egy egyszerű névnapon az ember újra érzi, hogy él. Mert van, aki éltesse.

A legédesebb cukorka

2009-11-30T10:36:00.008+01:00

A gyerekek gyorsan nőnek, és ha 1-2 hónapig nem látjuk őket, még inkább látható a fejlődés. Kisebbik unokahúgom, Kamilla - karácsonykor tölti a három évet -, igazán alátámasztja kijelentésemet. Hét végén meglátogattam öcséméket és lányaikat, és várakozásomban megint nem csalódtam: Kamilla ismét megajándékozott egy-két aranyköpéssel. Vasárnap reggel a játékpóniján próbált ügetni úgy, hogy közben fél lábával lökdöste magát előre. Felajánlottam, hogy én majd taszítgatom. "Ne nyúlj hozzá a lovacskámhoz", sikította az egyébként jószívű gyerek. "Rendben" - válaszoltam - "akkor inkább ezzel a kirakóssal játszom". Újabb visítás: "Ne nyúlj hozzá a játékomhoz!!!" Nem szóltam semmit, csak nagyon mélyen és hosszan a szemébe néztem. Mint a kígyótól megbűvölt ember, úgy meredt rám, hirtelen még egy mukkanás se jött ki a száján. Nézett vissza, mint aki egyebet nem is tud tenni, én meg eltűntem a vendégszoba ajtaja mögött. Pár pillanat múlva ott termett a hét éves Szilvia, aki a korábbi jelenetet nem látta-hallotta. "Nénje, gyere játsszál velünk!" - "Nem mehetek" - feleltem, "Kamilla nem engedi, hogy a játékaihoz nyúljak." A kicsi a háttérből figyelte a köztem és nővére között zajló párbeszédet. Látszott rajta, hogy minden szót eszébe vés, és jól megforgatja ott. Majd egy kis tusakodás után szendén felém fordult, és a világ legbékéltetőbb és legkérlelőbb hangján így szólt: "...de én adom neked... Nénje, gyere játsszál. Ha játszol velem, én adok neked egy cukorkát az enyémből!" ...Győzött. Ilyen fajta puhításnak senki se bír ellene állni. Mert édesebb volt az a hang tonnányi cukorkánál. ***

A Reménység keresésében

2009-11-04T03:21:00.004+01:00

Volt tanárom (aki egyben lelkész is) írt egy nagyon jó cikket (nem magyarul), amiben megható sztori is található. Lefordítottam a cikket és megsirattam a sztorit, amit most közreadok. Ha néhány könnycseppet kicsalogat a szemekből, lehet, nem hiába: jobban észben tartjuk a mondandót, s könnyebben gyakorlatba ültetjük. REMÉLEM!

Néhány évvel ezelőtt egy reggelen ajtónknál egy férfi kopogtatott. Kora reggel volt. Körülbelül akkor szokott lenni a hajnalhasadás. Amikor az ajtót megnyitottam, előttem egy összetört lelkű, rettegő ember állt. Miután valahogy elmondta mondanivalóját, olyasmit értettem meg, ami sok ideig mély benyomást hagyott bennem. Az illető férfinak volt egy utolsó fázisban levő rákbeteg fia. A gyerek tizenkét éves volt. Alig egy nappal korábban utalták ki a kórházból. Azon az éjszakán a gyermeknek nagy fájdalmai voltak, és olyasmit kért szüleitől, ami drámai helyzetet teremtett. Azt kérte, imádkozzanak érte, hogy szűnjenek fájdalmai.

Elmesélte, hogy a kórházban, a mellette levő ágyban egy hívő beteg gyerek feküdt. Amikor a fiúcskának nagy fájdalmai voltak, a hívő gyerek odavonszolta magát ágya mellé, kezeit kezeire helyezte, imádkozott érte, és ekkor alábbhagytak a fájdalmak. Aztán a hívő gyerek ismét visszavánszorgott ágyába.

Otthon nem volt aki imádkozzék az elsőért. A megtört apa sírva állt előttem és azt mondta: ,,Lelkész úr, nem tudok imádkozni, sosem próbáltam... A reggel elmentem a kórházba a kis hívő gyerekért, de az éjszaka folyamán meghalt. Nem tudom, mit tegyek... Mutasson egy kis reményt! Megteheti-e a fiamért azt, amit a hívő gyerek tett?”

Az a hívő és névtelen fiúcska, ott a betegágyon se tudta visszatartani a reményt csak önmaga számára. Imával, vigasztalással és tettel reményt nyújtott másnak úgy ahogy tudott.

...és Te?

Szelek szárnyán?

2009-10-19T13:22:00.007+02:00

Reggel 8:1o-kor kellett gépünknek felszállnia Londonból. Mindenki elfoglalta a helyét, az utaskísérők fuvolázó hangon már elmondták a tudnivalókat. Egyesek már a könyvükbe mélyedtek, másoknak a figyelmét gyerekeik kötötték le, némelyek pedig az órát lesték, ha nem késik-e túl sokat a gép a felszállással. Nem késett sokat. Felbúgott a motor, megremegett a nagy fémmadár minden porcikája, és már siklottunk is iszonyú sebességgel a kifutón. Szendvicsrágcsálás közben fél pillanatra behunytam a szemem és kértem az Eget, hadd utazzunk szerencsésen. Majd nyugodtan tovább majszoltam a reggelimet. Eközben pillantásom a velem egyirányban, de a másik oldalon ülő harmincas férfira tévedt. Azt hittem, nem látok jól. Felső testét előredöntve, fejét az előtte levő ülésnek támasztva összekulcsolta kezeit és úgy imádkozott. Nem néhány másodpercig, hanem legalább 2 percig. Nem kapkodva, hanem méltóságteljesen. Az ajka mozgott, miközben a szavakat suttogta - persze nem hallhattam, mit. De annál többet láttam. És még annál többet mondott, bár nem nézett a többiekre és nem tartott lelki fröccsöt. Ezzel az el nem rejtett tettével, amiben hivalkodásnak nyoma sem volt, csak végtelen ráhagyatkozás Arra, aki akármelyik pilótánál jobban kormányozza nem csak a repülőt, de életünket is, azt a leckét mondta fel jelesre, amely a kendőzetlen szeretetről, a nem szégyellnivaló vallásról és az észrevehető bizalomról szól. És akkor ott néhány percig nagyon sűrűn kellett pislognom. Mert nem lehetett nem gondolni arra, mi lenne, ha felszálláskor nem egy, hanem az összes fej meghajolna és minden kéz imádságra kulcsolódna. Nem létezne "szeptember tizenegy" és nem félnénk a légköri zavaroktól. Nem félnénk, hogy nem érkezünk meg, mert bárhova érnénk, biztonságban lennénk. Mert nem szelek szárnyán repülnénk, hanem azzal a biztos tudattal, hogy "óv a kéz / És tart a kéz / És áld a kéz, / A drága kéz. / Elveszni lenne így nehéz..." (Túrmezei).

Múzsakeresés

2009-10-12T00:31:00.009+02:00

Nekem úgy tűnik, hogy az élet egyre prózaibb. Lehet, hogy nem látom én jól, de az is lehet, hogy nem az élet változott. A blogszobám fülledt levegője viszont orrcsavargatásra meg fejcsóválásra késztet: itt nagyon kéne már szellőztetni, beengedni egy kis friss levegőt és vigyori napsugarat. Az utóbbi hónapok tevékenysége (hiánya) arra enged következtetni, hogy a múzsáim elutaztak hosszú vakációra, és lekésték a visszafelé induló repülőt. Grrr, csak kapjam el őket valahol... Hevert ám téma éppen elég a közelben, s ha nem is a járdán botlottam beléjük, időnként elém penderültek. De hiába, mert a lírai lényem nagyon sarokba szorult, és sehogy se tudtam kivakarni belőle az írásra való tisztességes hajlandóságot. Doppingszert pedig nem ismerek erre a makacsságra. Pedig valami nagyon szépet akartam volna írni. Ja persze, mindig azt tervezem. Vagy az alany szép, vagy a téma, vagy az igyekezetem. A végeredményről ne beszéljünk most, jó? Arról írnék, ha lenne ki súgjon, hogy nagy kártyakeverő ez az élet. Hol összekeveri alaposan a kártyáinkat, hol lecsapja őket vagy éppen néhány lapot fejjel felfele enged kikandikálni, de csak annyi ideig, hogy meglássam őket, majd gyorsan ismét összekeveri őket. Na, igazodjak el, ha tudok. Márpedig nekem ez a kártyajáték igazándiból akkor működik - szabály ellenére - ha belenézhetek a pakliba. Kicsit megsajnálom magam. Míg hazatér legalább egy a lófráló múzsák közül, kölcsönlopok egy kis ihletet Coelhotól. Tán csak nem haragszik meg rám, én nem fogok árulkodni magamra! Aszongya, hogy aszongya: “Megtanultam, hogy (...) a türelem rengeteg gyakorlást igényel. Hogy vannak emberek, akik szeretnek bennünket, de egyszerűen nem tudják, hogyan mutassák ki. Hogy olykor az, akire azt hinnéd, hogy megadja neked a kegyelemdöfést, ha már a földön fekszel, egyike azon keveseknek, akik segíteni fognak neked felállni. Hogy csak azért mert valaki nem úgy szeret téged, ahogyan te szeretnéd, ez nem azt jelenti, hogy nem szeret téged teljes szívével. Hogy sosem szabad azt mondani egy kisgyermeknek, hogy az álmok balgaságok: tragédia lenne, ha ezt elhinné. Hogy nem mindig elég, ha megbocsát nekünk valaki. Az esetek többségében te vagy, akinek meg kell bocsátani magadnak. Hogy nem számít, hány szilánkra tört a szíved: a világ nem áll meg, hogy megvárja, míg összeragasztod” (A fény harcosa). Mondtam na, ugye mondtam, hogy nagyon keverődnek a kártyák. Miről is akartam írni? Megyek ablakot nyitni, hadd jöjjön be egy kis hűsítő fuvallat.

____

Uuuupsz meg zsupsz, a fenti idézet kissé rózsaszínűen hangzik. Hihh, pedig se nem romantika, se nem nosztalgia másoltatta le velem. De tetszett a mondanivalója. [Akit zavar, nézzen félre, vagy olvassa visszafele a betűket :) ] Én megbocsátok magamnak.

Háború és béke között

2009-09-21T18:05:00.004+02:00

Szeptember az ősz első hónapja, az utolsó kánikulai délutánoké, az iskolakezdésé, a betakarításé, és így tovább. 2001 óta viszont a tömeges emlékezés időszaka is, amikor akarva-akaratlanul szeptember 11-e jut eszünkbe. Ez a fekete nap váltotta ki közvetlenül az afganisztáni és iraki háborút, amit az Egyesült Államok a terrorizmus elleni küzdelemre hivatkozva indított meg. Azóta a feszültség nem csökken, Amerika pedig óriási összegeket költ biztonságtechnikára. A háborúhoz pénz kell... A biztonsághoz is? Mintha csak játszanának az eseményekkel, a Béke Világnapjáról alig tíz nappal később emlékeznek meg világszerte. Szeptember 21-én szünetelnie kell minden háborúnak és háborúságnak, és a békét kell előmozdítanunk. Erre hívja fel mindenki figyelmét az Egy nap béke non-profit szervezet, és három javaslatot ajánl azért, hogy egyénileg is tegyünk valamit a békéért: barátságos focimérkőzéseket játszhatunk, megnézhetjük és terjeszthetjük a „The Day after Peace” (A béke utáni nap) című dokumentumfilmet vagy szabadon szervezhetünk különféle tevékenységeket, amelyeknek célja a béke támogatása. Hát igen... aki gondolja, hogy jobb lesz a világ egy mérkőzéstől, csak nyugodtan játsszon. Ezalatt valahol egy (indulattól) részeg és még részegebb egymásra emelnek kezet; átlátszó bőrű gyerekek sírnak egy falatnyi kenyérért, átvert munkások várnak hiába napi bérükre, pénzért árulják az ivóvizet eltikkadt embereknek, testvérek veszekednek négyzetméternyi örökségért. Háború és béke között őrlödik a földünk. Az egy nap béke lassacskán párját ritkító eseménnyé válik. Pedig milyen egyszerű az elv, amely bolygónk legbiztosabb alkotmányában ímigyen van megfogalmazva: „Amennyiben rajtatok áll, minden emberrel békességben éljetek”. Nem egyetlen napján az évnek, hanem folyamatosan. Nem tűzszünetet tartva, hanem tüzet rakva fegyvereinkből. Nem megható film miatt sírva, hanem mások könnyét szárítva. Nem békeakciókat szervezve, hanem háborúkat megszüntetve. A békét lehetetlen megvásárolni, de meg lehet szerezni. Amilyen mértékben hajlandóak vagyunk mindenképpen „békességre igyekezni”, békességszerzőkké válni, olyan mértékben tapasztaljuk meg a békét. És boldogok leszünk, mert Valaki az ő békességét ígérte nekünk. Nem úgy, ahogy a világ adja, hanem gyermekeivé válva. Egy örökkévalóságnyi békében.

VIZSGÁK UTÁNI VIZSGA

2009-08-21T22:05:00.004+02:00

Lejárt a vizsga. Lejárt az államvizsga. Tényleg lejárt a vizsga, a vizsga, a vizsgaaaaaaa... Vajon miért tűnik ennyire hihetetlennek? Nem ez az első, amit letudtam, naponta vizsgáznak diákok, fél évente vannak újabb és újabb államvizsgák, miért is annyira nehezen hihető? Talán mert nagyon féltünk tőle és féltem tőle. Talán azért, mert nem éreztük magunkat eléggé felkészültnek, és csak mások imádságaira és biztatásaira támaszkodva próbáltuk meg. Vagy inkább mondjam egyes szám egyes személyben - próbáltam meg. Mert már három hónappal korábban úgy gondoltam, jobb ha az idén meg se próbálom, inkább tanulok még, és majd jövőre nyugodtabban állok elébe az egésznek. Huh, bele se merüljek nagyon a témába, mert a gyomorfekély már kezdett feltűnni a láthatáron. Jaj nem igaz, mennyire kicsi tud lenni az ember, amikor mások előtt kell számot adnia a fejében (nem)lévő információhalmazokról! Tüsténkedik, udvarias mindenkivel, készségesen átadja a helyét bárkinek bárhol - beleértve a vizsgát is -, mintha a tudatalatti úgy diktálná, hogy a hirtelen támadt jóság jelentős mértékben befolyásolhatja a vizsga lefolyását és végkifejletét. És milyen érdekes, hm, egészen különös, hogy elszaporodnak ilyenkor a vallásos emberek. Húsvét körül csak azt konstatáltam, hogy egy-egy évfolyamtársnak az ünnep csak kikapcsolódási alkalom, amikor nem kell bejönni órákra, egyébként "Ki látta, hogy feltámadt volna Jézus? Márpedig a feltámadás csak kitaláció!" Vizsga előtt pedig 2-3 héttel ugrásszerűen megnőtt azok száma, akik félhangosan sóhajtoztak és kérték a segítséget éppen Attól, akinek feltámadását mesének tartották. Ráadásul apjuk, anyjuk, nagyanyjuk nagyon határozottan meg kellett, hogy értse: az államvizsga három napján otthon kell ülnie és mondogatni az imákat, morzsolgatni a rózsafüzért, elkönyörögni a Miatyánkot és az összes fohászt, ami ilyenkor csak jól jöhet. Hogy az inkriminált napokat ne is említsem! Féltucatnyi golyóstollal, zsebkendőkkel, "segédeszközökkel", nyugtatóval, vizsga előtti és utáni cigivel és kávéval felszerelve, kegyesen forgatta szemeit majd`mindegyik, mormogták a foguk között, hogy "Segíts meg, Istenem..." és meggyőződéssel állították, hogy csakis a Fennvaló segedelme taszíthat át a sikeresen vizsgázók táborába. És lőn, hogy mindegyik fényesen túlélte a félelmetes eseményt, és örül, hogy megszabadult a vizsgától. A napok tovább peregnek, államvizsgától való rettegés nélkül, és szinte hihetetlen, hogy már nem kell tartani tőle. És ugyanúgy kel fel a nap, és ugyanúgy nyugszik, mint azelőtt, és ugyanúgy végzi mindegyik a megszokott tevékenységét, esetleg egy árnyalattal magabiztosabban: vizsgázott! Visszaállt minden a maga helyére, folyik az élet a maga medrében - még akkor is, ha már kevesebbet morzsolják a rózsafüzért, s ha ritkábban ostromolják az eget, hogy hajtsa fülét a föld felé. A mindennapi kenyeret mindenképpen megtaláljuk a boltban pénzért, s a következő húsvéti ünnepet is az emberi kéz varázsolja hangulatossá. Lejárt a vizsga...? Nem, egyáltalán nem. Folyamatosan vizsgázunk.

2 évet töltött a blog :)

2009-07-23T11:26:00.001+02:00

Növünk, növögetünk, 2 évesek lettünk. Méreteiben ugyan nem terjeszkedik a blogocska, de az idő telik fölötte is. Nem tudom, mi lesz belőle egy-két év múlva, hogy tovább fog-e tartani fejlődése, vagy megreked-e egy bizonyos szinten, de egyelőre a legjobbakat remélem felőle. Ha úgy találjátok majd, hogy jobb "táplálásra" van szüksége, beszólhattok. Tőletek, olvasóktól is függ, mennyire lesz érdemes éltetni. Vagy mégse így van?? Lehet, hogy tévedek :)

Könyvjelzők

2009-07-17T22:27:00.002+02:00

Teszem-veszem a könyveket, amik annyira hozzátartoznak a mindennapjaimhoz, akár a mindennapi kenyér. Egy időben többet is forgatok, és hogy ne sorakozzanak reggeltől estig kinyitva, könyvjelzőket rakosgatok lapjaik közé ‭– ‬ néha hármat is ugyanabba a könyvbe ‭–‬, hogy a későbbi használatkor ne legyen szükség végiglapozni kétszáz oldalt. Csak egy könyvjelző, egy egyszerű kis kartonlapocska, mégis hasznos jószág, hiszen megkönnyíti az eligazodást a sok-sok lap között.

Itt van ez a rózsás könyvjelző az asztalon. Évekkel ezelőtt vettem, s a Bibliában őrizgettem sokáig. Egyszer aztán, amikor már a sokadik levelet küldtem a rácsok mögé, az a gondolatom támadt, hogy a könyvjelzőn levő szöveg erősítésként hatna a lelkileg megfáradt címzettre. Fogtam a kis lapot, és betettem a levélbe. Évek teltek el. Sok boríték megfordult a kezemben, és sok apró emléket kaptam én is a levelezőiskola diákjaitól. Eltettem valamennyit mint szegénységük jószívűségének kincseit. Bontogatva az egyik levelet, könyvjelzőt találtam benne. Rózsás - és ismerős. Ugyanaz, amit valamikor én küldtem. Gazdája nyilván elfelejtette, hogy tőlem kapta, és nem lévén „bent” képeslapja, amivel megörvendeztessen, a könyvjelző hátára írta jókívánságait. Amit szívből adunk, szívből kapjuk vissza.

Őrizgetek másféle könyvjelzőket is, amelyeket nem papírból készítettek. Például szélcsengőt a szivárvány színeire befestett diókból készítve. Egyéni használati utasításában az áll, hogy amikor az élet legnagyobb nehézségei szakadnak a nyakamba, a a szélcsengő diói zörögni fognak. Mindmáig még nem hallottam őket...

Az egyetemi évek lejárta után enyhe szorongással gondoltunk a jövőre: hogyan tovább. Egymás mellett sorakoztak a bepakolt dobozok, elszállításra várva. Az egyik lány pirinkó batyut nyomott a kezembe. Egy darab mézespogácsát ‭– ‬az útra, a hosszú útra. Hogy amikor ellankadok, jusson eszembe Illés pogácsája, és erősítsen. És az út még nem ért véget, és a pogácsa még tart.

Csupa, csupa könyvjelző.

Amikor nem tudjátok, hogyan tovább, lapozzátok fel a régebbi könyveket. Nyissátok fel őket a könyvjelzőknél és olvassátok újra a megjelölt részeket. Emlékezzetek pedig vissza a régebbi napokra (Zsid 10:32).

A következő fejezet pedig legyen a könyvjelzős oldalak folytatása.

Ne hagyjátok...!

2009-07-03T22:26:00.004+02:00

Úgy tűnt, hogy az Úr 2009. évében a második félévkezdő július csakúgy érkezik, mint a megkésett hívek a templomba: csendben, lábujjhegyen és ha lehet feltűnésmentesen helyet foglalva a hátsó padban. Gondolatban már készítgettem a virtuális címkét, amivel napzártakor feliratozom a felezővonal utáni első napot, amely a látható - azaz a nem látható! - jelek szerint indítója a teljes uborkaszezonnak. Ha valami kevésbé megszokottat kellene említeni, talán az lehetne, hogy váratlanul meggazdagodtam egy szabadnappal (aminek munkaóráit hetekkel korábban lezavartam otthoni fordítással, nem tudva, hogy munkaszüneti nap van). Valaki jóindulatúan beszólt, hogy este orgonahangverseny lesz a főtéri "nagytemplomban". Hogy ki lesz a művész, nem tudta, de hát egy ilyen kisvárosban, mint a mienk, ahol talán csak évente egyszer plakátolnak hangverseny végett, ugyan kit foglalkoztat annyira a név! Úgyis kiderül néhány óra múlva... Áhítatosan üldögéltünk este a hátsó padok egyikében. Előttünk több tíz sornyi üres pad tátongott. Csak nagyon kevesen foglalták el a középső padokat. A többség hátul ült, közel az orgonához. És persze, a kijárathoz. Arccal az oltár felé, háttal a karzatnak és orgonának sokféle gondolat ütközhetett sokak elméjében. Most visszanézve megállapítom, hogy hol a múlt, hol a jövő képe sejlett föl kivetítetlenül retinámon. Percig se a jelen - csak ami volt, és aminek jönnie kell. A jó muzsika egyik letagadhatatlan vonása: a megláttatás, a meggondolkodtatás; amikor az ember magába száll, elmereng, befelé néz és elemez, gondolatokat vajúdik, és tán el is indítja szülésüket. (Elrejteném magamat bombabiztos menedékre, ha netán kőzápor fenyegetne..., mégis megkockáztatom: nincs is rossz muzsika, ami ne hagyjon gondolkozni; mert amitől gondolat nélküli - gond-atlan, csak ösztönlény - állapotba kerül a homo sapiens, az nem is muzsika.) Mi pedig nagyon is gondolkodtunk és mértük a múltat, szőttük a jövőt. Mintha álomból ócsudtunk volna fel, amikor elhangzott az utolsó akkord. Ha lehetett volna kimenekíteni néhány ütemnyi harmóniát a veszendőség szorításából, és jól összecsomagolni, belső zsebbe tenni vagy táskában hazavinni! Őrizni az elmúlt órát, megtartani erejét, hallgatni a zenéjét, vigyázni rá, mint ünnepélyes jótéteményre, amely összeköt, eggyé fűz, megelevenít és egy nagy családdá formál. Megilletődve lépdeltünk kifelé, de csak néhány métert. Kisebb-nagyobb csoportokba verődve álldogállt mindenki a templom előtt. Lopva visszatekintettem. Láttam, hogy mások is ugyanezt tették. Nem tudom, mit akartam nézni vagy mit akartam látni. Csak muszáj volt visszanézni. Mintha senki nem akart volna hazaindulni, mintha várt volna mindenki valamire, amit nem lehet megnevezni, körülírni, elmondani. Valamire, ami szabadságot ad, felszabadít arra, hogy ne érezzük magunkat külön szigetnek, össze nem tartozó, korlátolt szavatosságú, lecserélhető alkatrészeknek, hanem láthatatlan szállal összefűzött közösségnek. És ahogy lassan mégis csak ritkulni kezdtek a sorok, halkan elmorzsoltam magamnak, és szétkiáltom most mindenkinek: "Ne hagyjátok a templomot, A templomot s az iskolát!"

Szülinapozás

2009-06-10T07:29:00.003+02:00

Az idén ultrapontos akart mindenki lenni... Hogy miben? A felköszöntésemben. Az idén, mint még soha, a szüleim 3 hónappal korábban elkezdtek "boldog szülinapot!"-ozni. Ha jól számolom, egészen máig kereken tizenegyszer. Ahányadikán születtem. Kicsit kezdem bánni, hogy nem harmincadikán jöttem világra :) Tegnapelőtt elkezdték a volt évfolyamtársak a köszöntést, tegnap a régi barátok, s ma reggel folytatták a közelebbi ismerősök. És mindenki "első" akart lenni. Ez az a verseny, amit sose bánok, érthető, ugye? Most sietnem kell, ennyit mára. Köszönet mindenkinek, és egy nagy szelet virtuális torta! Aki csak akar, vágjon belőle egy jó szeletet! Találkozunk Róma után! Üdv mindenkinek.

.......

6 nappal később: huha, nem tudom, ha jutott mindenkinek ebből a tortából :) Túl sokan lettek "elsők". Yuppi! És Róma most se tagadta meg magát, tehát kétszeres yuppi!

Luxusélet

2009-05-10T16:26:00.007+02:00

Állítólag úr csak az lehet, aki annak született; azzá válni eléggé körülményes. Némelyek nagyon szeretnének uraskodni vagy urizálni, de a módját nem mindig találják el. Gazdagság, minden héten új ruha, különlegesnek tűnő szófordulatok, divatos csecsebecsék, az átlagpolgárétól valamivel különlegesebbet ígérő utazások mögé bújtatott nagyzási hóbort még nem tett senkit úrrá. Ájajjajja, ha valaki nem a Habsburgok becses utódja, de mégis annak véli magát, jól gondolja meg, hogy a név kötelez, és ha a kobakját nem tölti ki némi ész is, megette a penész az arisztokráciáját. Úrhatnám polgár vagy polgárné legszívesebben állandóan a középpontban izegne-mozogna: hadd lássa ügyvéd szomszédja vagy közönséges mérnökember-ismerőse, hogy öltönye mandzsettáját címke ékíti, vagy táskája fémcsattján a Via del Corso nevei hivalkodnak - naná, nem a kínai boltban vásárol! "Jaj, drágám - libben kecsesen barátnője elé (akire azért van szüksége, hogy időnként mindennel eldicsekedhessen, amit más még nem hallgatott meg) - épp ilyen ruhát, mint a tied, próbáltam fel én is a múlt héten a nagyáruházban, de nem tetszett a szegése...." Ezalatt pedig a másik bölcsen befelé mosolyog, mert hogy a szóban forgó ruha éppen az Oxford-streetről származik, nem a lakótelepi készruha-üzletből. De hát nem lehet mindenki az ágálás nagymestere.

Ha valaki időközben azzal gyötri magát, hogy milyen kellékekre van szüksége az urizáláshoz, előveheti máris a jegyzetfüzetét. Összeszedtem néhány ötletet, amivel feldobhatja az életét. Teljesen ingyen és jó szívvel osztom meg mindenkivel, mert úgysem lesz nagyobb az árnyékom, mint amekkorát a saját termetem vet, ha a Nap rámkacsint. Akkor hát következzenek a luxusélet termékei, amiről ne feledkezzék meg az, aki valahogy ki akar törni az átlagpolgári élet kordájából:

"Haut-couture divat nélkül lehet élni! Mint ahogyan Herendi porcelán nélkül is lehet élni, csak nem érdemes!" - Nosza, gyorsan Párizsba rohanni szabászért, Herendre meg porcelánért. Utóbbi szebben cseng, amikor összetörik...
Rolls Royce Phantom limuzin vásárlása királyi hangulatot teremt. Ehhez hozzájárul a hi-fi berendezése is, amely "úgy szól, ahogy a nagykönyvben meg van írva; nincs is méltóbb aláfestés a minibárból előszedett kristály pezsgőspoharak csendülésének!" - Rajta hát, erről nem lehet lemaradni!
Kenyai szafarit semmiképpen sem szabad kihagyni! Ezerszer drágább, mint egy kiadós vacsora egy hangulatos kis vendéglőben, ráadásul azzal az előnnyel is jár, hogy "valódi felfedezőnek érezheti magát mindenki, hiszen dzsippeken szállítják a vendégeket, miközben körülöttük szabadon kószálnak az eddig csak állatkertből ismert egzotikus vadállatok". Az sem utolsó, hogy szúnyogcsípés nyomán igazi maláriával büszkélkedhet a kalandvágyó polgár.
Utazás az Északi-sarkra. "A hagyományos és üvegből készült iglu szállást is kínáló hotelt az északi sarkkörön túl találjuk. Szauna után egy léken keresztül jutunk a tó vizébe, később jégpohárból ihatjuk az üdítőt."
Exkluzív időutazásban van része annak, aki Velencében nem egy ötcsillagos hotelban, hanem a Ca' Salvioni villában száll meg. Heti csekély 12 ezer dollárért angolul beszélő inas szolgálja ki, és reggelente elkísérheti a séfet a piacra, hogy együtt válasszák ki a pompás vacsora hozzávalóit.

A luxusélet-csomag továbbá tartalmaz hőlégballonos túrát, Gulfstream 65o magánrepülőt, éjjeli szállást Robert Redfordnál, Costa Rica-i búvárprogramot, víz alatti golfversenyt, két és fél órás űrutazást Richard Branson jóvoltából, az Emirates légitársaság kozmetikai szettjét, sportolást az amerikai Aspen síparadicsomában, bevásárlókörutat Európa híres nagyáruházaiban, satöbbi. Ja, kimaradt a gigajacht, amit még csak tervbe vett a Wally Yachts cég. A tervező "konvencióktól elrugaszkodott ötletének megvalósításáról már tárgyal egy szupergazdag vevővel." Aki fél, hogy kimarad a buliból, feliratkozhat egy hajóútra is a világ legnagyobb luxushajójára. Egyesek számára ez a Tenger Oázisa 36o méteres hosszával, de van aki a 3oo méteres Costa Atlanticát részesíti előnyben. Eh, ez már csak ízlés dolga, nemde? Na meg pénztárcáé. A felsorolás nem teljes, de én már kimerültem tőle. Pedig milyen jól indult! Nah, énbelőlem már sose lesz kékvérű naccsága...

Mese a békáról

2009-04-15T22:21:00.005+02:00

Valamikor élt az erdő szélén egy béka. Nem tudni, miért pont az erdő szélén élt, azt sem, hogy miért épp egy béka, de ott élt az erdő szélén a béka. Egy óriási moha rejtekében lakott nagy megelégedésben. Ugrált nagyokat fától fáig, megcsodálta a fenyők elérhetetlen magasságát, bebújt galagonya- és vadrózsabokrok árnyékába, bekukkantott időnként egy-egy vakondfolyosó végébe. Tavasszal, amikor az idő kimelegedett, legyekre vadászott és nagy-nagy gyönyörűséggel vette alaposabban szem- és szájügyre őket. Időnként egyszemélyes békahangversenyt rendezett, ő kuruttyolt szólóban, és ugyancsak ő volt a karmester is. Ilyenkor a szarkák meghúzták magukat az ághegyeken, a tücskök is abbahagyták a ciripelést, a bogárseregek pedig laposakat pislogva várták a nótázás végét. Néha eltűnödtek, hogy került a magános béka az erdőbe, de már hozzászoktak jelenlétéhez. A kis béka pedig túlságosan belemerült az erdőszéli élet naponkénti szépségeinek szemlélésébe, semhogy azon rágódjék, miféle szél felejtette őt a lankás oldalon. Egy-egy eső után boldogan cuppogott a vizes fűben, s arról ábrándozott, hogy sok-sok kis békával ugrál ide-oda a vízben, és közben minden idők legnagyobb béka-koncertjét szervezik meg. De mivel a legkiterjedtebb víz, amit valaha is látott, csak araszban volt mérhető a zöld fűcsomók közt, és saján magán kívül egyetlen más békát se látott soha, ábrándozása is csak addig tartott, amíg felszáradt az eső. Egy napon azonban óriási villámok cikáztak, nagyokat dörgött az ég, majd dézsából kezdett el ömleni az eső. A béka mohája védelmébe menekült. Amikor végre elállt az égi zivatar, óvatosan kimerészkedett. És mit láss?! Az erdő mentén, a bokrok mellett hangosan hömpölygött alá egy frissen keletkezett hegyi patak. Apró kis békák kuruttyoltak vidámán, s vették birtokukba a tájat. A mi Békánk egy ideig meghökkenve bámulta őket, sehogy se értette, hogy kerültek oda, míg egyszer csak eszébe jutott az esős időbeli álma: sok-sok kis békával ugrál ide-oda a vízben, és közben minden idők legnagyobb béka-koncertjét szervezik meg. Nem teketóriázott tovább: nagyot cuppant a patakban, és vidáman kezdett kuruttyolni a többiekkel együtt. S ahogy ide-oda ugrándozott, békafején átvillant a gondolat: hiszen nincs is furcsa ebben az újdonságban; mióta a világ világ, ő a békák családjába tartozott, s igen jó, hogy most már nem egyedül kell a koncerteket levezetnie. Ez a világ rendje, s talán a tegnap és tegnapelőtt is így volt ez rendjén, csak éppen nem tudta, hogy ami neki ábránd, az tényleges és megszokott valóság máshol. És egyszeriből rájött arra, hogy ennek a félelmetesen nagy égiháborúnak mekkora jót köszönhet!

A szív ajándéka

2009-04-08T22:50:00.005+02:00

(Az alábbi történetet nem én írtam, csak lefordítottam. Azért teszem fel az oldalra, mert mély mondanivalója van.)

Amikor Sára alig 4 évesen elveszítette édesanyját, azt hitte, hogy most már megszűnt számára a mosoly, és a szépség rútsággá, az öröm pedig borúra változik. Remélte, hogy idővel megtelik a szívében keletkezett űr, ámde ez az üresség mintha egyre jobban mélyült volna. Az egyedüli, aki enyhíthette volna lelke fájdalmát, az édesapja volt. Sára mindennap várta, hogy szeretetének legalább egy csekély jelét nyilvánítsa ki. Látni akarta, hogy apja szereti és értékeli őt. De apja is ugyanannyira szenvedett, és ügyetlenebbé vált szeretetének kifejezésében. A napok szürkén peregtek, semmiben sem különbözött egyik a másiktól. Emiatt Sára még jobban elszomorodott. Szerette volna, hogy apja ne feledkezzen meg a születésnapjáról. Kívánta, hogy legalább ennyit mondjon: "Boldog születésnapot!" Ám apja észre se vette, hogy lánya még egy évet nőtt, és most már hat éves. Túlságosan lefoglalta munkája és a házi teendők. Délután csengett a telefon. Sárát akarta felköszönteni nagyapja, édesanyjának apja. - Élj sokáig, Sára! Örülök, hogy megnőttél! Ó, a te hangod annyira hasonlít édesanyád gyerekkori hangjára, hogy amikor válaszoltál, egy pillanatig azt hittem, hogy ő van ott. Örülök, hogy reá emlékeztetsz. Édesanyád nagyon szeretett téged, és azt akarta, hogy boldog és vidám légy! Mi nagyon szeretünk téged. Édesapád is szeret, még ha nem is jutott ma eszébe a születésnapod, ugye? - kérdezte nagyapja, kiérezve Sára elfojtott sóhajából, mi is történt. Sára sírni kezdett. - Azt hiszem, hogy apa nem szeret engem... Azt hiszem, hogy engem hibáztat mindazért, ami történt... - Ezt sose mondd többet! Édesapád szeret, csak hát kimeríti a sok felelősség és... és... neki is ugyanannyira hiányzik édesanyád. Van egy javaslatom. Mi lenne, ha elkezdenéd te kimutatni, mennyire szereted? Mit szólsz hozzá? Így is lett. A kislány örvendett nagyapja javaslatának. Végül is, miért várjon szeretet-bizonyítékokra, ha ő maga bebizonyíthatja szeretetét? Még ugyanazon nap estéjén Sára elhatározta, hogy meglepetést készít apjának. Talált egy üres cipősdobozt, beletett valamit, majd szépen becsomagolta az apja íróasztalán talált aranypapírral. - Apa, ez az ajándék neked szól... - Sára, ne mondd, hogy a csomagolópapírt az asztalomról vetted el! - De igen, apa, de.... - Hogyan tehettél ilyet, amikor tudod, mennyire pénzhiányban vagyunk? Ha tudnád, mennyire drága, és milyen szükségem volt rá! - De, apa, ma van a születésnapom, és gondoltam, hogy nem volt időd meglepetést készíteni nekem... Apja elszégyellte magát szélsőséges megnyilvánulása miatt, és letérdelt mellé: - Nagyon sajnálom, Sára, túlságosan lefoglalt a munkám, emiatt megfeledkeztem rólad. Kérlek, bocsáss meg. Majd elkezdte bontogatni a dobozt. Amikor kinyitotta, nem látott benne semmit. Ekkor dühe ismét feléledt: - Nem tudod, hogy ha valakinek ajándékot akarsz adni, tenni is kell valamit a dobozba? Mit jelentsen ez? Miért adtál egy üres dobozt?? Kislánya ráemelte a tekintetét, és könnyezve válaszolta: - De, apa, nem üres a doboz, beletettem a szívecskémet. Tulajdonképpen tele van irántad való szeretettel, és biztosra vettem, hogy már semmi nem fér be melléje. Azt gondoltam, hogy hozzám hasonlóan, neked is szükséged van rá... Apját letaglózták ezek a szavak. Karjaiba vette gyermekét, és ismét bocsánatot kért. Megcsókolta, és a világ legszebb hangsúlyával ezt mondta: "Szeretlek!" Majd vette a dobozt, és az íróasztalára állította. Valahányszor erőt vett rajta a csüggedés, kinyitotta a dobozt, és elképzelte, hogy kivesz belőle egy adag szeretetet; annyit, amennyi aznapra szükséges... A történetnek nincs vége. Nap mint nap írunk hozzá, te meg én, ti és mi, valamennyien. Mikor ajándékoztál utoljára egy teli dobozt, még ha úgy is érezted, hogy talán neked is kapnod kellene? Ha pedig valaki félénken feléd nyújtotta szerény dobozát, megláttad-e benne, ami a szemnek láthatatlan - "mert csak a szívével lát jól az ember?!"

Lejárt határidő...

2009-03-29T13:38:00.005+02:00

Rámolgattam a szekrényben. Egy nejlonzacskóba burkoltan lapult a polcon óvodáskori képem, ami sose lett rámába helyezve és a falra akasztva. Időnként megnézegetem, nosztalgiázok, édesanyámnak eszébe jut a hároméves Juditkája, aki hejje-hajja, ó, drága szép idők, mindig nevetve ébredt... Ügyelve kihámoztam a képet a tasakból, s évtizedek távolságából kellő reverenciával szerettem volna ismét adózni neki. A tiszteletadásnak viszont egy váratlan fordulat vetett véget: a tabló védőrétege alól két darab bankjegy csúszott ki. Aj be jó, dicsértem az eszem, hogy ilyen takarékos vagyok; lám, olyan régen elrejtettem ezt a pénzt, hogy meg is feledkeztem róla. Szép, ropogós papírpénzek. Csak egy szépséghibájuk volt: négy nullával több szerepelt a címletükben, mint ahogy manapság használatosak. Gyorsan kikerestem az interneten, meddig lehet beváltani a korábban használt pénzt. Hm, hm, hm... 2007. júliusáig. Hja, forgandó a szerencse, ezek szerint csekély másfél évet késtem. Hát kérem, ez van, évtizedek múlva meglehet, hogy az utódok majd múzeumi tárgyként fogják mutogatni. Vigasztaló tudat rám nézve, aki már semmihez sem kezdhetek velük. Lejárt határidő, elveszített pénz, be nem váltható, (hajdani) érték. Ha én hamarabb felfedeztem volna; hogyha korábban lerámoltam volna a szekrény felső polcát; ha kissé hamarabb eszembe jutott volna belenézni a zacskóba; ha a korábbi takarításokkor is elnosztalgiáztam volna a régi kép fölött; ha alaposabban szemügyre vettem volna a szekrény tartalmát; ha... Ennyi maradt a valamikori értékpapírból: egy rövid, feltételes kötőszó. Ha... És egy befejezetlen mondat. Ha korábban kitörölnénk a port az emlékek szekrényéből, ha gyakrabban nézegetnénk kedvelt képeinket, ha idejében elmondanánk azt, amit mások (el)várnak tőlünk, ha sűrűbben rápillantanánk a megtartásra érdemesített tárgyakra / vágyakra / tervekre, ha nem feledkeznénk meg ígéreteinkről, ha csak úgy és egyszerűen, "ha és mert nélkül" lapozgatnánk az Élet című könyvben vagy átolvasnánk kedvenc fejezeteinket belőle, akkor idejében felfedezhetnénk szép dolgokat, amiknek még értéke van. Amiket kamatoztatni lehetne, mielőtt lejárna beváltási határidejük. És akkor ma nem landolna a kukában az, ami tegnap még érték volt. Mert lejárt futamidejű kötvényeket nem érdemes őrizgetni.

Feltáruló világ

2009-03-16T10:33:00.004+01:00

Van valami rejtélyes és megfoghatatlanul szép az írott szóban. Bárki megnyithatja egy könyv lapjait, de nem mindenki előtt nyílik meg a könyv világa. Látjuk magunk előtt a betűket, a szavak határát, a szóközöket és írásjeleket, mindazt, amit egy szóval úgy fejezünk ki, hogy „írás”, és mégis a közeli üzenet egyszerre lehet végtelenül távoli. Hiszen ha anyanyelvünkön írnak, tekintetünk gyorsan tudja követni a szavak kígyózását, de ha a kecsua indiánok latin betűs írása terülne a szemünk elé, egészen bizonyosan meghökkenve merednénk az értelmetlennek tűnő szavakra. A földgolyó legszebb és legboldogítóbb, nekünk címzett üzenete is zagyvaságnak tűnne. Annak, aki sokdioptriás szemüveget használ, az sem sokkal jobb helyzet, ha az általa beszélt nyelv ékes betűi sorjáznak előtte pompás szavakban, ám szemüvege nincs a keze ügyében. Az előtte levő, reá váró olvasnivaló oly közel van hozzá, és mégis annyira távol! Mit ér a szó, ha megfejtetlen marad?! Akárcsak annak az írástudatlan bácsinak az esetében, akinek a fia levelet küldött haza a háború idején a katonaságból. Forgatta kezében a borítékot, de nem sokra ment vele. Szomszéd, olvassa már el, mit ír a fiam, szólította meg sietős földijét. Emez a dolga miatt kutyafuttában hadarta el: „Apám, tudatom, hogy elfogyott a pénzem..., néha csak üres kenyeret eszek. Nem érzem magam túl jól... Küldjenek egy kis utánpótlást...” – Micsoda, horkant fel az öreg! Hálátlan fiú! Egykettőre nyakára hágott a pénznek, s nem átall ismét kérni!... Szemtelen fiú, merészel parancsolgatni nekünk! Csak lesse, hogy valamit is küldjünk – dohogott magában. Később fia barátnője járt arra. – Lányom, nézd már meg, mit írt a fiam, olvasd csak el hangosan. „Apám, kezdte halkan a lány... tudatom, hogy elfogyott a pénzem...” – s itt már szipogósra fordult a hangja. „...néha csak üres kenyeret eszek” – olvasta tovább könnyhullatva. „Nem érzem magam túl jól” – záporoztak a tintabetűkre egyre sűrűbben a könnyek. „Küldjenek...” – csuklott el a hangja. Mit mondtál, lelkem? Mit ír? Méghogy éhezik? Elfogyott a pénze? Nincs jól? Beteg? Jaj, keserves katonasors, ismerem én...! Óóó, ó, szegény fiam... Anyjuk, azonnal készítsd a csomagot, szegény fiunk éhezik. Mennyire közel tud jönni a szívhez az imént még távoli betű! Mennyire élővé tud válni a korábban dermedtségbe burkolózott ákombákomhalmaz. Amikor felkerül a mindent tisztán olvashatóvá tevő szemüveg, tudjátok ti, a szereteté, s amikor a szerzőt ismerő olvasó dallamos hangja szólaltatja meg a sorokat, egyszeriből élni és mozogni kezd minden betű. Új értelmet nyer az írás, és tüzes betűkkel írja be magát a címzettek szívébe: „Boldog aki olvassa, és akik hallgatják... beszédeit, és megtartják azokat, amelyek megírattak abban.”

Már csak rajtad múlik, hogy kitárul-e szélesebbre előtted az eddig láthatatlan világ.

A legértékesebb ajándék

2009-03-08T18:18:00.005+01:00

Valami nagyon szépet akarnék most írni. Ha tőlem függne, azonnal egy hadseregnyi múzsát rendelnék magam köré, hogy egymást túllicitálva, szebbnél szebb szavakba öntsék a gondolatokat, amik itt keringnek körülöttem és bennem, várva, hogy összeforrjanak ékes, jól egybeszerkesztett mondandóvá. De úgy tűnik, a múzsák is elfáradnak időnként, vagy éppen hűtlenkedve, másnak a tollforgatását könnyítik meg, mert véletlenül se botlok bele bár a legsoványkábbnak az árnyékába. Lehet, hogy a nagy igazságokhoz nem is kellenek nagy szavak?! Fáradtan és csüggedten zuhantam be a szobámba egyik munkásnap estéjén. Tíz óra múlt, legtöbb helyen ilyentájban már a pizsamát osztogatják. Nem úgy nálunk! Amikor működésbe lép a munkahelyi alapszabályok első és második tétele – köztudottan az, hogy 1) a főnőknek mindig igaza van, 2) de ha mégsem, akkor ugyancsak az első tézis értelmében kell eljárni -, pillanatnyilag az egyetlen ésszerű megoldásra kell törekedni: arra, hogy ténylegesen is bizonyítsuk azt, aminek épp az ellenkezőjéről vagyunk megbizonyosodva. Elhaló hangon, jobban mondva, vontatott billentyűveréssel adtam tudtára húgomnak, hogy a sors keze lecsapni készül rám, és kevesebb, mint huszonnégy órán belül mélyzengésű harang kondulása fogja emlékeztetni hátramaradó szeretteimet néhai fordítói tevékenységemre. Ugyanis két feszített napi munkának kellett meglennie másnapig (hogy órát ne említsek!). Szerény számolási készségem dacára is arra az eredményre jutottam, hogy fentebb említett időponttól (ne feledjük, este tíz) másnap virradatig mindenképpen nyolc órai sötétség van kilátásban, amit a hozzám hasonló halandók csak alkalomadtán szoktak függőleges helyzetben és viszonylag éberen tölteni. Hajnalhasadástól pedig a munkahelyi kataklizma kirobbanásának esedékes időpontjáig nagyjából ugyanannyit zizzen majd a homokóra. Sirámaim nyitott fülekre találtak. Húgom azonnal felajánlotta, hogy besegít, és reggel igyekszik korábban kelni a szokásosnál, hogy egy-két-három oldal erejéig besegítsen a fordításba. Sutyorogva hozzátette, hogy "hehehe, gondoltam ám én arra, hogy nem bírod majd gőzzel, és előre lefordítottam néhány oldalt. Az utolsó lapoktól kezdtem visszafelé..." Tessék?? Lapított vele, mint a sima kövek Dávid parittyájában, várva a kellő időpontot a kilövéshez? Húgom "gondolta..." – és tarsolyában ott volt szükség idejére egy kis (be)pótlás. Akinek nincs húga, az vegyen, motyogtam magamban. Szusszantam kettőt, számoltam hármat, de még mindig nem ért a munkatakaró az idő-ágy végéig. Addig még nagyon kell ám cibálni. Hajnali négyre állítottam a vekkert, és hősiesen talpra álltam – hatkor. Csapkodtam a billentyűzetet, versenyre keltem a mulandóság örök ellenségével. Vagy legyőz, vagy legyőzettetik. Üzenetet hagytam a húgomnak: "Mielőtt nekilátsz fordítani, szólj be..." Teltek az órák, fogyogattak az oldalak, de életjel csak nem érkezett alkalmi besegítőmtől. No, mit rójjak fel neki? Azt, hogy helyettem is kialussza a nyolc órát? Vagy hogy nem rémül meg kellőképpen az engem fenyegető veszélytől? Az én munkám... Bő két óra volt délig. A dolgok állása szerint pedig estére fogytak volna el a lapok, vagy esetleg én, kicsit korábban. "Jó reggelt..." – ugrott be a vidám köszönés. Hm, reggel volt, amikor én keltem! – gondoltam magamban. Két perc konzultáció után – mennyivel lettem meg, és hogyan tovább – jött a melegzuhany (nem hideg!): csak feleannyi fordítás van, mint amennyivel én számoltam. Hogy-hogy? értetlenkedtem. "Hááát... az este fennmaradtam, és egy darabig fordítottam..." Kuncogás, rövid szünet, majd újabb közlemény: "Reggel ötkör keltem, és azóta fordítok..." ... Szó bennszakad, hang fennakad, lehellet megszegik... "Ez az én március 8-i ajándékom, nénne! (Pedig még februárt írtunk!) Fogadd szeretettel." Hirtelen valami nagyon csípni kezdte a szememet. Nem tudom miért, de elhomályosult a tekintetem, szemüveggel se láttam. És sürgősen szükségem lett zsebkendőre is, túl sok pára csapódott ki. Amikor végre helyrejött a látásom, megtáltosodott a kezem alatt a billentyűzet: szinte magától fordított, csak ömlöttek a szavak gyors egymásutánban. Tudtam, hogy több ezer kilométerre ugyanolyan vidám csattogás van egy másik asztalnál is. Áthatotta a levegőt valami kézzel nem fogható, csak szívvel érzékelhető fuvallat. Olyasmi, ami nem csak megérinti az embert, hanem beljebb hatol, mert végállomása a szív. Déli harangzúgáskor pedig kibékültem az Idővel: még egyszer bebizonyította, hogy feladja a küzdelmet és fejet hajt, amikor nála nagyobb erő száll ringbe a testvéri szálak szorosabbra fűzéséért. Mert égen és földön legnagyobb a Szeretet.

Eső-emlék

2009-03-04T18:28:00.009+01:00

Sokféle emlék létezik. Vannak emlékek, amikre nem gondolunk szívesen vissza. Vannak emlékek, amiktől szárnyra kapunk, ha csak felvillannak bennünk. És vannak emlékek, amik már történésük időpontjában emlékké válnak. Furcsa paradoxonnak tűnhet, hogy a múlttá még nem vált élmény - amit rövidsége ellenére is alig dolgozhatott fel az agy -, egy szökkenéssel az agykéreg entorhinalis mezejébe ivódjon. Ez a mély benyomás került ismét (és sokadszorra) felszínre, miután végignéztem a ma kapott pépétét (magyarázatát lásd egy bejegyzéssel lejjebb). A bemutató a még életben levő két híres tenor, Carreras és Domingo barátságának megszületését ismerteti. Miután az előbbi elköltötte vagyonát a betegsége elleni küzdelemben, egy madridi jótékonysági szervezet kezdte el támogatni, hál'Istennek, nem hiába. Némi nyomozás után Carreras megtudta, hogy emberileg vetélytársának, Domingónak köszönheti életben maradását. Ő volt az intézmény neve mögött rejtőzködő jótévő. Hálája kifejezéseként Carreras térden mondott köszönetet annak, akinek együttérzése érezhető és látható módon nyilvánult meg iránta. Amikor elolvastam ezt a sztorit, amint már említettem, elemi erővel tört fel bennem a két éves emlék. Látványossága ugyan senkit nem serkentett volna tapsra, de Domingo összes pénze sem lenne elegendő megfizetéséhez. Enyhén szólva, közönséges este volt egy nem közönséges héten. De ha őszinte akarok lenni, azt mondom: egy nagyon-nagyon fájó est volt. Világbánatom annyira ólmosan telepedett rám, hogy ordítani tudtam volna. A kartonvékonyságú falak pedig nem kedveztek az ösztönnek. Mindenféle hangos, felszabadító és enyhítő megoldást el kellett vetni, ami pedig nem robbanhat kifelé, földrengést okoz befelé. "Ha csak egy ember lenne, akinek elmondhatnám!" Fojtottam boldogtalanságomat amibe lehetett. Hová kergessem a valóságot? Minél magasabbra nőtt a száraz kétségbeesés szintjelzője, annál inkább kívántam, hogy könnyek folyjanak. - Egy szónyi vigaszt se mondjon senki, csak sírjon velem! - sóvárogtam egyre erőssebben. Csak sírjon, sírjon... Odakint zuhogott az eső. A halálra ítéltek végső elszántságával kiténferegtem. A kavicsos udvaron pattogva csókolták a talajt a messziről érkező esőcseppek. Nem bántam volna, ha bőrig ázok. Legalább ne legyen aránytalanul nagy különbség kül- és belvilág között! Arcomat annyira felemeltem, amennyire csak engedte a lekonyulásra hajlandóbb nyak. Essen az eső, zuhogjon, ömöljön! Ázzon a föld, és én is vele! Mosson, ha tud, bánatot és múltat, és sárba taposson minden fájdalmat! Perceken át andalogtam az esőben, ami sehogyse akart szűnni. Csak zuhogott és zuhogott, és folydogált le ég felé tartott arcomról. Sötét volt a mennybolt fölöttem, és körülöttem sem volt kisebb a homály, mégis egyszeriből világosság támadt -- bennem: az esőcseppek, az esőcseppek, amik az arcomra ömlenek... hiszen ezek nem közönséges cseppek! Ennyi tűnődő botorkálás után az égi zuhany alatt még alig nedvesült meg helyenként a kabátom! Valaki vállaimra dobta óriási palástját, átkarolt és ott lépdelt halkan mellettem. Az Ő könnyei csorogtak patakban az arcomon! Az Isten sírt velem!

Pépété és emlék között

2009-03-04T16:07:00.006+01:00

Kedves ismerőstől kaptam ma egy "pépété"-t. Huha, lehet még nem találkoztatok ezzel a szóval. Megnyugtatásként: én sem. De szükségem volt egy gyorsan kimondható, rövidebb szóra, ami a "Power Point bemutató"-t helyettesítse. A PP-bemutatónak a kiterjesztése a ppt, s a három betű összeolvasásából keletkezett a "pépété". Ennek az információnak birtokában senki nem vádolhat azzal, hogy érthetetlen szavakat csempészek be a magyar értelmező szótár amúgy is bőséges készletébe. Nyelvújító nem vagyok, csak a saját dolgomat megkönnyítendő "alkotok" néha nyelvészek számára fülkapargató szavakat. Igaz, hasznát csak akkor veszem, ha legalább szűkebb környezetem elsajátítja értelmüket, hiszen magamnak nem kell elmondanom hangosan észleléseimet és a velem kapcsolatos eseményeket. Szerencsére, még nem! (És nagyon bízom abban, hogy sose lesz szükség önmagamnak általam történő, hangos győzködésére valós dolgokkal kapcsolatosan. Valótlanok szóba se jönnek. S ha valami mégis valószínűtlenül szépnek és hihetetlennek tűnik - egyedüli ok arra, hogy magamat megagitáljam -, nem a hangszálaimat hozom működésbe, hanem a fogaimat: ilyenkor a kézfejemen éktelenkedő kerek folt abszolút érvként hat. ) A nagyobbacska zárójel után visszatérek a szóalkotásokhoz. Bizony, akkor érnek valamit, ha másoknak is jelent valamit a jövevény. Ha kimondva-leírva, mindenki ugyanarra gondol, és a társítás a lehető legsimábban zajlik. Mint a mai pépété esetében. (Felületesek kedvéért: a Pepete, ékezetek nélkül, cipőmárka.) Ismétlés nincs, aki legközelebb nem érti, lapozzon. Eddig tartott a bevezető bevezetője. Mert egyáltalán nem nyelvi újdonságokról, utókorra készségesen ráhagyományozott betűlecsóról akartam írni, hanem arról az emlékről, amit eszembe juttatott a pépété. De ehhez már új oldalt kezdek. (Folytatása fentebb).

Meglátni és megszeretni...

2009-02-18T20:01:00.006+01:00

... egy pillanat műve volt. Jó, lehet, hogy túlzok, nem egy, hanem három pillanat, de még ennyi sem tesz ki egy percet. Maradunk tehát a pillanatnál. Meglátni... Első alkalom. Tágra nyitottam a szemem, jól körülnéztem, és csak őt láttam. És néztem, néztem, néztem - és nem tudtam betelni vele. Láttam én korábban másokat is, de ilyet még soha, ennyire egyik se tetszett. Komolyan mondom, szívdobogást kaptam, meg elakadt a szavam, ahogy felnéztem rá, s csak arra tudtam gondolni, hogy EZ IGEN! Hogy ezt is megértem. És találkozhattunk, és nézhetem, ahogy csak jól esik. Derűs volt és vidám, közelében mindenkit megfertőzött ez a hangulat, s cseppet se zavartatta magát amiatt, hogy oly sokan zaklatják. Rendkívül kulturált, s anyanyelvén kívül még jó pár nyelvet ismer. Na persze, nem ez a lényeg, engem se ez kapott meg benne, hanem a frissessége és külseje. Értékelem én a belbecst, de támadás ne érje házam elejét, ez alkalommal jobban megragadott a külcsín, a megjelenés. Lefegyverzett. "Meglátni" után kivédhetetlenül jött a "megszeretni".

Második gondolatom is támadt később, jelesen az, hogy hamar elrepül majd az idő, én pedig sóvároghatok majd utána. De elhessegettem a szívfájdító gondolatot, s meggyőztem magam, hogy csak a mával szabad most foglalkozni, csak a széppel és jóval, csak azzal, ami örömet szerez. Minden egyéb kizárva! Itt van előttem, csak vele foglalkozom és nem hagyom, hogy akármi más irányítgassa szinapszisaim működését. Így telt el néhány nap egymás társaságában. Most már csak nosztalgiázok, és várom a következő alkalmat.

Mert félek, hogy ez szerelem: amint mondtam első látásra. Neve: Róma. Az "örök város".

Emlékezés az apai házra...

2009-01-26T20:01:00.007+01:00

(A tékozló fiú elhagyja otthonát) Gyermek voltam még, visszaemlékezem, apám cifra ruhát csináltatott nekem, szebbet, mint amilyet valaha is láttam, nem is volt párja széles héthatárban. Amikor már nagyobbacska lettem, S a vállamra terheket vehettem, a gazdálkodás titkaiba avatott volna be, hogy méltón léphessek majd örökébe. Ó, apám, minek nekem ez? - fakadtam ki, Lásd, a bátyám e munkát szereti. Jobb szeretnék én a magam lábára állni. S e poros kedvtelést egészen ráhagyni. Gondoltam egyet, apám, mondok egy nagyot, ha már gazdálkodásra terelted a szót; Maholnap az érett férfiak sorába lépek, Engedd meg, hogy végre a magam ura legyek. Nem kérek tőled mindennapi kenyeret, Ne töprengj annyit a sorsom felett. Adott Isten eszet, azt majd felhasználom, Csak add ki a jussom, holnapra várom. Ne gyötrődj énnekem még többet szerezni, Rövid az élet, ki kell azt használni. Amint kézbe veszem a fél örökséget, Elkezdem végre élvezni a szépet. Ígérem, nevedre szégyent nem hozok, inkább meg sem említem sehol a családot, új nevet veszek föl, ósdi ez a régi, vár egy új világ, tágasabb odaki'. Isten veled, öreg, légy jó egészségben, Üdvözlöm anyát, éljetek békében. Köszönöm, amit eddig adtatok, Egy napon majd' híremet halljátok. Szegény apám - visszaemlékezem - Csak állt a kapuban csöndesen, Utoljára átkarolta szorosan a vállam, És könnyezve nézett sokáig utánam. Nem fájt nekem semmi, várt az ismeretlen. Cifra ruhám helyett modernet viseltem; Mögöttem a múlt, mostantól élek majd a mának... S gazdagon magam mögött hagytam az apai házat. (kelt 2009. jan. 25-én / dr. Tokics Imre azonos témájú előadására)

És mi van, ha...?

2009-01-17T12:35:00.007+01:00

Ha egy ágat letörsz az erdőben, mit fáj az erdőnek? Marad benne még elég. Ha letörsz egy embert, mit fáj a világnak? Él még benne elég. S ha rád süt a nap, nem fázol a reszketők miatt. Kályhádban vígan pattog a tűz, és egyszer majd a nap is odatűz, ahol most árnyék van. Ha odadobsz egy meggondolatlan szót, nem sért füleket, Mert vonatrobogás se süketít örökké, és távolba futnak a sínek. És hogy éle van a megrágott szónak? Hisz' másnak az esze vág, mégse halt bele, s ami nem öl meg - állítják -, csak erősebb leszel vele. Miért lennél éhes, ha másnak a gyomra korog? A tied tele van, s esznek még milliók. S ha kerül is az álom sok gyötrödőt, a gond az övé, te puhára vetetted az ágyad. És mi van, ha kavicsot dobsz sima tó tükrére? Nagyobbakat hullámzik a tenger, mégsem sír, hogy habzó hullámai összecsapnak a parton vagy a fejed felett. Ha letépsz egy levelet, tán másat növeszt helyette a fa, És a fű, min átmentél, se marad örökké letaposva. Fáj-e az égboltnak, hogy csillagot veszített? Csak hulló volt - mondod -, csak sorsát érte meg. Ha kettétört a gyufa, mielőtt lángra lobbant, doboza se gyullad meg fájdalmában: - Rövid gyufaélet, motyogja magában. Serceg a másik szál; kinek fáj? Senki se siratja a besározott havat, mert várja az újat, ami szállingózni fog; és ha jégvirágot olvaszt el az ablakon, nem gondolja, hogy egyedi volt. ... ... .... Ha egy ágat letörsz az erdőben, mit fáj az erdőnek? Maradt benne elég. Ha letörsz egy embert, mit fáj a világnak...?!

Radírozni nem lehet!

2009-01-08T11:34:00.004+01:00

Csak néhány napja írtam, hogy új, fehér lappal indulhatunk, amit ebben az évben - szívünk vágya szerint - szépen írhatunk tele. Reméltem, hogy az idei első bejegyzés valami nagyon szépről és nemesről fog hírt adni. Így illik év elején, abban a reményben, hogy a folytatás is hasonló lesz. Szó se róla, jól indult az év. Tettem egy-két fogadalmat, aminek hősiesen igyekszem is naponta eleget tenni. Ezenkívül minden napra jutott valami szép, aminek örülhettem. Például a januári napsütés, a banki átutalásokat végző tisztviselőnő kedvessége, a gyógyszerész előzékenysége (nem küldött vissza a rosszul kitöltött recepttel az orvoshoz, hanem saját kezűleg kijavította úgy, hogy kiváltható legyen), a felettesemtől kapott jó hír, no, meg apróbb hétköznapi örömök, amikben nem szűkölködtem. Szeretném folytatni a sort, de a szépírásba hiba csúszott. A füzetből lapot kitépni nem lehet, kitörölni pedig lehetetlenség. Nézem - és bánkódom. Már sohasem hozhatom helyre a tévedést. Azt a tévedést, amit a múló idő tesz hibává, nem önmagában a tény. Az idei első havat sepregetve sokat betegeskedő szomszédasszonyunk telke előtt is megsétálta magát a seprű. Ekkor derült ki, hogy Teréz néni nincs is otthon, hanem kórházban fekszik. Évek óta már hozzászoktunk ahhoz, hogy néhány havonta bekerül az elfekvőbe. Hozzátartozói nincsenek, mellette lakó sogórnőjét senki - Teréz sem - sorolta rokonai közé. No, gondoltam magamban, felkeresem szegényt, ne legyen annyira egyedül a sivár kórházi szobában. Nincs messze tőlünk, csak annyi fáradságot kell vennem, hogy meleg ruhába bújjak - mert hideg van ám -, s egy óra alatt bőségesen letudom a látogatást. Hat napja határoztam el, s tegnapelőtt is eszembe jutott, amikor bevásárlásaimat intéztem. Huh, nem most, hazamegyek, lepakolok, majd veszek magamhoz valami finomságot, és úgy keresem fel, nyugtattam meg magam. Szeretném visszapörgetni az időt. Csak 24 órával, csak egy nappal, nem többel. Hogy Teréz érezze: jó szomszédai vannak, és nincs egyedül szenvedésében. Teréz néni már nem szenved a reggel óta... Csendes. De szenvedek én... Mennyit ér egy perc? Mennyit ér egy nap? Az a nap, amikor még tehetünk valamit... Életet ér!

Az év utolsó (n)lapja

2008-12-31T11:19:00.004+01:00

Fehér lap van előttem. Akár papír, akár bejegyzés-oldal a számítógépben, mindenképpen fehér és üres. Üres volt, mielőtt írni kezdtem volna rá. Ezelőtt 366 nappal is egy ilyen üres lap bámult rám és rátok. Arra várt, hogy minden egyes múló nappal újabb napló- és életbejegyzések kerüljenek fel rá. Reméltük, hogy a 365-366. oldal táján gyönyörűen kikerekedett történet (vagy éppenséggel regény!) végén olvassuk a heppiendet. Most itt tartok - én is - az utolsó oldalnál.Olvasgatnám vissza a könyvet, vagy legalább néhány fejezetét. Olyan izgalmas újra és újra feleleveníteni a jó dolgokat és a szépet. S most rá kell döbbenni, hogy merő hiábavalóság visszalapozgatni. Talán csak néhány sort találnék, amit örömmel olvasnék újra. Helyenként szeretnék a sorok közt olvasni. A többit inkább újraírnám. A "2008-as esztendő" című könyvemből már nem lesz bestseller. Nem dicsekszem vele, de nem is rejtegethetem. Mások előtt nyitott oldalai vajon nyújtottak-e valami jót? Hoztak-e örömet vagy enyhülést legalább néhány percre a ti életetekbe? Félek én a választól... Ha nagyon akarjátok, csak halkan suttogjátok. Év eleje volt, és sokat gondolkoztam egy nagy kérdőjel miatt. Valaki ezzel bátorított: "Ami tőled telik, légy becsületes, még akkor is, ha nem veszik észre. Az életben visszakaphatod másvalakitõl.És ne feledd: 'amilyen mértékkel mértek, olyannal mérnek néktek'." Köszönöm az érett tanácsot és biztatást. Aztán úgy éreztem, hogy okkal és teljesen joggal napokon át kesereghetek amiatt, hogy valami nem úgy alakult, ahogy szerettem volna. Valaki mellém állt és meghallgatott, és szíve szerint támogatott. Jól esett. Köszönöm neki, hogy megtalálta a megfelelő szavakat. Tengersok munka közepette megremegtem, és úgy éreztem magam, mint Ady, amikor "a lelkem roskadozva vittem". A teljes kiaszalódás folyamatában viszont került megint Valaki, aki rámkérdezett: - Mivel segítsek? Milyen munkát végezhetnék el helyetted? Huh, nem is egy, hanem kettő volt! És éjszakáztak, hogy nekem késleltessék valamicskét a hajnalt. Naponta megkérdezték, ha még bírom-e, és tettek azért, hogy érezzem: érdemes kibírni! Nekik mondok hálás köszönetet. Amit pénzzel nem lehet megfizetni, pótolja ki a Fennvaló nekik! Ha elfeledkeztem az étkezésről, majdnem naponta került Valaki, hogy rámkérdezzen: - Ettél-e már ma? Eszembe juttatták, hogy bizony kenyérrel is él az ember. Köszönöm nekik, hogy emlékeztettek: élek! Hivatalos helyen hivatalos ügyeket kellett intéznem. Néha több utánajárást igényelt volna, mint azt elképzeltem. Valaki legtöbbször került, aki a kötelező feladatán kívül magára vállalta az ügyek kissé gubancos szálainak kisimítását. Csak úgy. Nekik, e számomra idegenek embereknek - de akik közel férkőztek jóindulatukkal - szívemből kívánom, Isten áldja meg őket! Sokszor kellett a testi-lelki-szellemi erő, a felrázás és a jó szó. Száz és ezer kilométerek távolságából is megéreztem és éreztették velem, hogy a fényévek hosszúságát is pillanat alatt áthidaló imádság csodákra képes. Magamban egy hálás köszönetet mondok, és gondolatban átölelem mindazokat, akik megajándékoztak e tapasztalattal. Akár öröm, akár bánat szállt be és a Múzsát arra kényszerítette, hogy nekem írnivalót adjon, mindig került Valaki, aki tudatosította bennem: a leírt szó már nem az én vagyonom. Közjóvá válik, ha más is magára talál benne. E sok embernek most csak egy szót tudok ajándékozni, de azt egész lényemmel: köszönöm! ... Utolsó lap az idéni könyvben. Ó, nincs mit visszaolvasni? Ha a mások által teleírt oldalakra gondolok, bizony, elismerem, van mire emlékezni. Emberi gyarlóságom csak ilyen oldalak közt szeret lapozgatni, és sosem mondaná, hogy elég. Még többet, még többet akarna, mert függőségben szenved. Már csak néhány óra, aztán ezt az utolsó oldalt is aljáig megtöltik az elmúlóban levő év utolsó gondolatai. Ezek között hadd legyen a Valakiknek és mindenkinek szánt jókívánságom piruló rebegése: bocsássatok meg, ha sokszor nem én voltam számotokra Valaki, aki jó szót mondjon, imádságot küldjön, bátorítást vigyen, tanács mellé kalácsot is nyújtson, fáradtakat erősítsen, pislogó életkedvet lángra lobbantson, szeretetet csak mindig adjon, és soha ne igényeljen; ha lapítottam a tömegben, várva, hogy bárki más végezze el, amit nekem kellett volna, és juttassák nekem azt, ami mást illetett volna. Bezárul egy könyv, és többé nem írhatok bele. Előttem fekszik egy vadonatúj, fehér lapú és üres irka. Előttetek szintén. Valakik és bárki és mindenki: írjunk bele szépen a 2009-es esztendőben!

Hevesi M. Angelika: Óda a Jászolhoz

2008-12-25T23:13:00.002+01:00

Parányi jászol! Három régi deszka! Téged nem alkotott művész keze, Sem újvilági fényes sáraranytól Nem fénylesz, mint dómod tetőzete, Mégis nagyobb vagy minden alkotásnál, Mi lángelméknek agyába terem… Idők teljének szent diadalíve, Belőled lépett ki a történelem. (...) Ó, mennyi szent titoknak vagy te őre, Parányi jászol, három deszkaszál! Mint méh a méztermő gazdag virágra, Úgy lelkem hozzád gyakran visszaszáll. Szívem titkának is Te vagy tanúja: Újszövetségem gazdag élete Belőled indult. Őrizd szent csodáját S légy boldogító emlékezete.

Negyven év

2008-12-22T00:08:00.005+01:00

Számolgatok magamban. Negyven. Akárhogy is számolom, negyven. Túl soknak gondolom. Előveszem a számítógépet, bepötyögtetem: 2008-1968... Eredmény: negyven. Nehezen hiszem el, de ha már az én fejben lassan számoló tudományom és a szerkentyű is ugyanazt a végeredményt hozta ki, beadom a derekam. Elfogadom: negyven. Negyven év telt el, s ez a negyvenegyedik tél azóta. Szép fiatal évek, kemencemeleg mellett eltöltött esték, tiszta szoba és csendes megelégedettség... Amit aztán néhány év múlva felvált a gyereksírás, a szomszédok jövés-menése, a pöttömnyi gyermek babusgatása (jaj de pufók! jaj, milyen sonkái vannak! - így a látogatók), a már kevésbé csendes tavaszi-őszi vagy bármilyen évszaki esték. A kicsi lány már lábra áll, totyogni meg motyogni kezd, de nem sokáig marad a figyelem központjában. Költözés, albérlet és - újabb lakó. Sírós, félénk kisfiú. Az öccs. És közben örömteli meg kevésbé derűs napok, amik legtöbbször csak kemény munkában lerótt hétköznapok és varrással töltött késő esték. És közben kicsire zsugorodik az albérlet. Barátok, ismerősök, rokonok elszántan esnek neki lapátnak, téglának. És épül a ház. Már nincsenek nyugodt, csendes esték. Két gyerek kacaját egy harmadik jövevény nyöszörgése, sírdogálása és gőgicsélése pótolja ki. Meg egy fáradt apa és egy sokat éjszakázó anya képe. Évek jöttek, évek múltak. Felnőtt a három gyerek. Ki erre, ki arra vette az irányt. És mire ismét csendes lett a ház, egy újabb otthon falai közé költözik be a gyereksírás, majd a gőgicsélés, aztán az önfeledt nevetés. Pici lányok, növekvő unokák. Most hallgat a ház. Majdnem üres. A kemencemeleg maradt, a többi nosztalgia. Csak a negyven, az igen, az valóság. Több száz kilométerre, egy másik házban, talán kuncogva, talán elmerengve, kora téli szürkületben, fehér hajjal, megfáradt karral, de emlékezve, két ember üldögél. A szüleim. Negyven éve... igen, negyven éve indultak el együtt. Negyven éve együtt. Nekik küldöm üdvözletem, a távolból, a csendes házunkból. Éljetek boldogan! Éljetek örömben! A végtelenségig. Szeretettel, az elsőszülött.

Egy nap a sok közül?

2008-12-17T23:07:00.004+01:00

Volt egyszer, hol nem volt... volt egyszer... Húúú, most mindenkinek kegyetlenül beindul a fantáziája, és a pontokra már odagondol(t) tündéreket, Óperenciás-tengert, vasorrú bábát (is?), kacsalábon forgó palotát. Kezdjük elölről... Volt egyszer, hol nem volt, volt egy szerdai nap. Ugyanúgy kezdődött mint a többi, közönséges, hétközepi színtelen szerda. Én a szerdához a kék színt társítanám, de ez kissé színtelen volt már csak azért is, mert a múlt héten, azaz december tizedikén volt ez a bizonyos szerda. És decemberben - köztudott -, a fű sem zöld, hanem sápadt-akármilyen-seszínű. Egy gyűszűnyi hó sem volt rajta, hogy bár kissé élénkítse az ólomszínű világot. Még csak annyi fehérség se volt ebben a szerda délelőttben, amennyi kivillan a postaládából ahhoz, hogy az ember odaballagjon, és megnézze, mi van benne. Pedig megnéztem én reggel 11 körül a postát, láttam - illetve dehogyis! - hogy nem érkezett semmi, még egy rosszindulatú számla se. Nem mintha megszokott lenne, hogy (bár) hetente legyen valami levélféleség a postaládában, á, nem azért néztem meg. Csak megszokásból. Mert úgy kell. Esni se esik mindennap az eső, mégis megnézzük, ha kell-e esernyő, vagy sem. Szóval üres volt a rőtvörösre mázolt postaládánk. Senkinek sem kellett válaszolni, készülhettem a déli vonathoz. Már rajtam volt a kabát, házkulcs a kezemben, amikor a pillantásom ismét ráesett a postaládára. Fehérlett valami! Ez azért volt csudamódra furcsa, mert a postás legkésőbb tíz óráig végigrohan az utcán, és ugye, tizenegykor már néztem azt a bizonyos skatulyát. Kinyitottam, és egy leragasztatlan borítékot vettem ki. A vonatban olvastam el. Kék szélű, drappos alapon zöld adventi koszorú, színes gyertyákkal, belül pedig ez állt: "... ojan legyen neved napja, mint az élet gyöngyharmatja. Neved napod alkalmával szívből kívánok egéséget, sok örömet és minden vágyad teljesüjön. Agya a jo Isten hogy még nagyon sok név napot érjél el. Aszt kívánja néked Berta néni". Nevem napja volt! És közönséges szerdának indult. De színt hozott bele egy egyszerű karácsonyi üdvözlőlap, aminek vonalzóval meghúzott soraira reszkető, öreg kéz írta rá szívből fakadó jókívánságát. A szomszédnéni keze. Akinek eszébe jutott aznap, hogy nevem napja van - ami tulajdonképpen csak egy nap a sok közül -, amit senki nálunk meg nem ünnepel. De ünnep lett a szerdából. Mert "gyöngyharmatos" volt a szív, amely személyemre szabta az átlagos hétköznapot, és érezhetően névnappá varázsolta. She made my day - mondaná az angol. Köszönöm, Berta néni! ((Ui. Előző este már felköszöntött Margit néni, a volt oszim, és így eszembe jutott, hogy hoppá, némelyek még naptárba is néznek. Néha helyettem is. Csak másnapra megfeledkeztem... Köszönet Margit néninek is!))

Levél a Mikuláshoz

2008-12-08T08:57:00.004+01:00

Kedves Mikulás, december 4-én valaki megpróbált szörnyen rámijeszteni. Azt üzente, hogy rossz híre van, eddig félretájékoztattak, de ideje megtudnom az igazságot: Mikulás nem létezik! Ne várjam, humbukk az egész, felejtsem el. Nem mondanám, hogy nagyon felkavart a „hír”, inkább sajnálni kezdtem azokat, akik tényleg bevették ezt a mesét. Vagyis azt, hogy nem létezel. Én igazán nem hittem el, mert már sokszor találkoztam Veled, még ha időnként más-más arcvonásokkal is tűntél fel. De hát emiatt nem csodálkozom. Telik az idő mindenki fölött... Eljött a Mikulás-nap, és reméltem, hogy a sok lótás-futásban nem feledkezel meg rólam, valamit csúsztatsz az én csizmámba is. És tényleg úgy lett. Lejárt az idei mikulásjárás, és eldöntöttem, hogy nagyon-nagyon idejében megírom neked a jövő évre szóló kéréslistámat. Ha elsők közt érkezik be, lehet, jobban odafigyelsz rá és vastag betűkkel jegyzed fel a naptáradba. Kérlek, jövőre NE még hozz semmit. Semmilyen ajándékot. Ne költsd rám a pénzed, van elég éhező a világon, de az eszkimóknak is vihetsz egy kicsivel többet abból, amit nekem hoznál. Rád bízom, kinek adod a nekem szánt csomagot, bízom benne, hogy jó helyre viszed. Én csak azt kérem tőled, ne hozz az én csizmámba semmilyen ajándékot. Ugye, nem nehéz kérés? Még nem fejeztem be. Van még egy kis kérésem. Lehetne-e hozni a trópusokról egy kis meleget? Igaz, hogy a globális felmelegedés itt van a nyakunkon, de ezt nem a mi méretünkre szabták. Kéne valami viselhetőbb. Mondjuk, olyasmi, hogy szégyen nélkül lehessen egy tányérnyi szeretetet adni és kapni. Időnként kapunk egy-egy kiskanálnyit belőle, épp annyit, hogy az emésztés beinduljon, de nem elég a jóllakáshoz. Emiatt sokszor korgó gyomorral kell a munkát végezni, róni az utakat, rendezni a rendezendőket. Nincs meg a napi energiaszükséglet, s az eredmény pedig – amit várható – ennek megfelelően alakul. Alacsony vércukorszint, remegő térdek, reszkető lábak... – brrr, ugye, már fázol, Mikulás? Tudod, nem is nagyon számítottam arra, hogy nekem az idén ajándékot hozol. Gondoltam, inkább besegítek Neked, teszek én is a puttonyodba, vigyed másoknak. Szerettem volna tisztesebb adagot nyújtani a kóstolóból. Abból, amit legtöbbször csak desszertnek adnak. Körítettem volna jó szóval, mosollyal. Sokan nem kértek belőle. Mondd, Mikulás, lehet, hogy rosszul címeztem a csomagjaidat? Egyik rám rivall ok nélkül, a másik a mondatom közepén köszön el, a harmadik már nem is köszön... Inkább nem sorolom tovább. Mikulás, te ilyenkor mit teszel? Lehet, hogy még nem jártad meg, de hidd el nekem, te is már csak vánszorogva mennél tovább. Jövőre igazán nem várok tőled semmilyen ajándékot, ne foglalkozz a csizmámmal. Miután kiosztottad mindenkinek az ajándékaidat, s érzed, hogy már nagyon elfáradtál, kopogtass be hozzám. Zúzmarás mikulásruhádat hagyd a küszöbön, és hétköznapi ruhádban gyere be. Megosztom veled azt a tányérnyi meleget, amit tőled kértem jövőre. A kemence szélén megmelegítem, ha útközben langyosra hűlt, én becsülettel megfelezem veled. Elüldögélünk szépen a csendben, és közben el-elmosolyodunk, amint magunk elé képzeljük a sok-sok boldog arcot, aki elégedett az ajándékaiddal. Nem kértem tőled sokat, ugye, nem kértem sokat? Csak egy tányérnyit, ne csak kóstolót. Mély tányérba tedd, hogy tisztes adag legyen, s ha útközben itt-ott kicsöppen belőle, maradjon nekem is.

Már csak egy név...

2008-11-28T17:40:00.005+01:00

Még mindig Mindenszentek hava... Már megint Mindenszentek emlékezete. Azoké a kicsiké, a névteleneké, az egyszerűeké, akik csak éltek. Akik csak voltak. Akikről nem írtak az újságok, nem forgott nevüket lépten-nyomon közszájon, akiket nem hoztak kapcsolatba jeles tettekkel; akiknek a véleményét se kérték ki nagyon gyakran, s inkább csak voltak, mint tudtuk, hogy élnek. Még mindig Mindenszentek hava van. És még mindig csak emlékeznünk kell. És már megint emlékeznünk kell. És már megint temetni kell. Temetni vágyakat, temetni reményeket, temetni terveket, temetni csírázó gondolatokat. Elhantolni velük keserveket, el szenvedéseket, földbe tenni fájdalmakat, elrejteni verejtéket, borítni mindezekre szemfödelet. Gondolni a múltra, felidézni az emlékeket, keresni a szépet, csüggeni utolsó szavakon, felejteni sanyarúságot, négyzetre emelni kedves perceket, megkettőzni a vágyat, elrejtőzni két tenyér mögé, s hagyni folyni a könnyeket. Még mindig Mindenszentek hónapja van. S még nem értek véget a földön a szenvedések. Még élnek kicsik és névtelenek, egyszerű emberek - akik csak élnek. Akik csak vannak. És akikről nem tud a nagyvilág. Akik tudják, vagy nem tudják, hogy eggyel kevesebben vannak. És eggyel kevesebbnek köszönnek. Eggyel kevesebbtől nem kérdik meg, hogy van. Nem fognak találkozni vele a piacon, és nem látják az állomásban, amint nagy köteg portékája mellett áll, hogy elszállítsa a rendelést, vagy csak egyszerűen eladni próbálja keze munkáját. Nem fognak türelmetlenkedni, várva, hogy befejezze Mózes-nyelvvel elkezdett mondatát. Nem, senki sem fogja bántani. Senki sem szól már hozzá rosszallóan, és már nem is fog fájni neki semmi. Eggyel kevesebb azoknak a száma, akik tegnap még betegek voltak, s nem gyógyultak meg, de ma már nem szenvednek. Tegnap még csak egy szám volt a kórteremben, holnapra már név lesz a temetőben. Mert ez az egyetlen esélyük a hozzá hasonlóknak, hogy kikerüljenek a névtelenségből. Azoknak, akik csendesen, szinte észrevétlenül, alázatosan és egyszerűen csak éltek. Csak voltak. A mostanig nem közismertek ezután már név lesznek. Vagy CSAK egy név? Még tart Mindenszentek hava. Még tart e világ bánata. Azoké, akik már csak egy névre emlékeznek. Aki csak volt. Aki már nincs. De aki egyszer - reményünk szerint - ismét lesz. És nem lesz már kicsi, nem lesz szürke eminenciás, és új nevet fog kapni. Olyan nevet, amelynek szépsége elfelejteti e földi ködös emlékeket. Talán már nem sokat kell várni rá. Addig őrizzük emlékezetünkben nevét. Azét, aki élt, aki volt, és most jövünk rá, hogy már nincs. Albert bácsi...

Mindenszentek

2008-11-04T22:16:00.006+01:00

Csak száz hosszabbacska lépés mihozzánk a temető. Ott terül el srégen a házunkkal szemben, a domboldalon. Gyerekkorunkban, amikor a tél még igazi tél volt hóhullással és legalább tízcentis állandó hótakaróval a hideg hónapokban, oda jártunk ki szánkózni. A temető szélén kapaszkodó ösvény kellően széles volt ahhoz, hogy jelentősebb kockázatok nélkül csúszkálhassunk lefelé. Nem is tudom, mikor szoktunk le róla és költöztünk át más lesikló pályákra. Amik ugyan nem voltak nevesebbek, sem remekebbek, csak éppen nem a temető ölelte körül őket. Pedig ez a tény cseppet se zavarta meg gyerekeszünket, a babonák és temetős kalandok félelme nem ért fel szürkeállományunkig. A temetőket körülövező rejtélyes hangulat és világ legtöbbször csak a felnőttek agyában születik meg. Mi pedig nem akartunk akkoriban még felnőttek lenni. (Ha belegondolok, mindmáig nem szántam rá magam a temetőkkel szembeni "felnőttes" viselkedésre. Mert nem az a hely, ahol fehérleples, testetlen lények ingadoznak éjszakánként a sírok között, hanem csendes elmélkedésre alkalmas háttért jelent(het)az élőknek. Itt minden lakó egyenlő, köztük már csak a temetőlátogatók lehetnek "elsőbbek az elsőknél". A fejfákra vésett feliratok alapos tanulmány tárgyát képezhetik a világból még el nem kívánkozó, de a mulandóság szelétől megérintett élőknek. Sokszor és sok temetőben olvasgattam érdeklődéssel a fejfákat. Született, élt, meghalt... Két évszámot összeköt egy vonalka. Egy rövid vonalka. Ami állítólag az élet - volt. Hol tömörebb, hol kissé bővebb - kőbe vésett - információk gyújtanak fényt agyamban arra vonatkozóan, ki is volt a sírhant tulajdonosa. Vagy hogyan élt. "Élt 12 évet - olvastam egy kisfiúról -, de élt eleget". Nem élettartamát ítélték elegendőnek a szülei, hanem minőségére utaltak e kijelentéssel. Rövidke életének fénye beragyogta környezetét. A sírok közt andalogva, keresem e rövid prédikációkat. Aztán olyan jól el lehet itt csendesedni. Nincs az a nagyváros és zajos tartozékai meg egyedei, amelyben ne lehetne "síri csöndet" találni, még ha főút mentén is terül el a temetőkert. Lehet benne hallgatni és hallgatózni. Megérteni suttogó hangját, amely mindenkinek ugyanazt mondja, talán csak más szavakba öltöztetve. London egyik temetőjében egy kislány sírján olvastam: "It broke our hearts to lose you, but you did not go alone, for part of us went with you the day God called you home" [Elvesztésed megtörte szívünket, de nem egyedül mentél el; mert belőlünk egy rész veled ment azon a napon, amikor hazahívott Isten]. Nem lévén más jegyzetelési lehetőségem, a maréktelefonomba pötyögtettem be a szavakat. "Nem egyedül mentél el..." Ha szeretteink megelevenednének, csak ők mondhatnák meg, hogy mennyire egyedül mentek el. Persze, mindenki arról vall, amit személyesen átél. Egyik az elköltözés magányos beállását, a másik a magárahagyatottság el nem múló sivárságát. Mindenképpen mindegyiknek igaza van.) Kissé elkalandoztam a gyerekkori szánkóúttól. De a temető nem költözött el. Időnként - és egyre sűrűbben - sokan látogatják. De Mindenszentekkor egészen megelevenedett. Halottak napja. Hogyis mondják inkább? Legtöbben az utóbbi néven tisztelik. Szombat este elsétáltam a temető előtt. Lentről az utcából a koromsötét dombot ezernyi kis gyertya ragyogta be. Ez igazán szép a komor hangzású és általában ugyancsak komor hangulatú novemberben. Ez a sok kis sziporka, csillogó kis fény. Egy gyertya se világítná be lobogásával a sötétet, de sok világító mécses csodálatos látványt nyújt. Jó ez a nap. Nem a halottak miatt, sem nem a világítani indulók miatt, hiszen aki odalent fekszik, semmit sem tud a fölötte égő világosságról, lelkét sem egyengeti biztosabb ösvényeken. Csak mert kigyúlnak a fények. Az emlékezés, emlékeztetés és figyelmeztetés fényei. Halott lehet bárki, szentté válhat mindenki. Az a mindenki, aki hallja, hogy "God called you home" - Isten hazahív. Nem porágyba feküdni, hanem örökké élni. Nem sötétben lakni, hanem mindig világítani. Nem leckét tanulni, hanem gyümölcseivel élni. Nem "szentté" válni, hanem szentként élni. Sok-sok fény között örökre, mindig, múlhatatlanul ragyogni. Itt és most, ott és végtelenül.

Mozart mindenkinek

2008-10-27T21:13:00.004+01:00

Tévedés ne essék, nem a Mozart-kuglira gondolok, bár kétségtelen, hogy az édesszájúak többsége nem bánná, ha naponta Mozart-csokigolyók záporoznának fejük fölött. Ez úttal, ha Mozart, gondoljunk pontosan arra, amit e név igazándiból takar: a Mozart-zenére. Hogy sokan vagyunk és sokfélék, köztudott. Amint az a tény is, hogy ki-ki ízlésének megfelelő zenét hallgat. Ám a hatások is különbözőek. Nem mindegy, hogy népzenét, rockot, vagy klasszikust hallgatunk-e. Mindegyik zenét másként fogadja az agy, másként dolgozza fel, másként reagál rá és más-más eredményeket hoz ki belőle. Van a zenének egy ága, amit némelyek "intelligens" zeneként emlegetnek. Erre szeretnék most példát említeni, de előbb hadd meséljek el egy rövid sztorit. Köztudott, ugye, hogy Einstein gyerekként nem igazán remekelt iskolai eredményeivel. Még véletlenül se ágaskodott benne a zseniségnek bár egy soványka áruló jele. Nehezen beszélt, és enyhén szólva butának tartották, emiatt tanítója azt tanácsolta Einstein-apukának, vegye ki a fiát az iskolából és taníttassa valamilyen mesterségre. Paulin Einstein erre fel mit tett? Hegedűt vásárolt a fiának! S amint a kicsi Einstein fejlődni kezdett a zenében és Mozart szonátáit hegedülgette, úgy kezdett el fejlődni értelmi képessége. Felnőttként félig komolyan, félig tréfálva mondogatta: "Ha okos lettem, az a hegedűnek köszönhető!" A Mozart-effektust 199o-ben fedezte fel egy francia orvos, név szerint Alfred Tomatis. Megfigyelte, hogy bizonyos harmonikus hangok olyan frekvenciákat tartalmaznak, amelyek "feltöltik" az agysejtek magjait, amelyek apró elemekhez hasonlóan működnek. Tomatis felfedezte, hogy a szürkeállományt regeneráló zene az, amely 5000-8000 Hz-es frekvenciának felel meg. Nos, Mozart zenéje éppen ezt a skálát fedi le! (A maradak éneke, a klasszikus és a barokk zene is). Tomatis óta tudjuk, hogy Mozart zenéjének hallgatása lényegesen javítja az értelmi képességeket. A pozitív hatás ezzel még korántsem ér véget. A harmonikus zene (maradjunk Mozartnál) növeli az endorfin (boldogsághormon) szintjét és egy olyan ellentest fejlődését, amely felgyorsítja a gyógyulási folyamatot, s csökkenti a fertőzésveszélyt a szervezetben. Tíz percnyi Mozart-zene hallgatása után az elemi iskolások IQ-hányadosa 8-9 ponttal nőtt az absztrakt gondolkodást mérő tesztekben. A példákat sorolhatnánk, de befejezésként csupán még egyet: a matematika és egzakt tudományok terén a legragyogóbb eredményeket elérő japán diákok kötelező módon a gimnázium első évének végéig intenzív zeneoktatásban részesülnek. Van eldobni való idegsejtetek? Ha nincs, akkor ajánlom szeretettel: Mozartot mindenkinek!

Hozzátok szólok, emberek!

2008-10-05T17:40:00.005+02:00

Levelet kéne írni. Hugi, öcsém, uncsik, régóta írtam Nektek. És nem csupán ti nem kaptatok tőlem levelet régóta, de mások sem. Internetes világunk kiszorítja a régi, hagyományos és legigazibb levelezési formát. Ez a levél se "igazi", mert nem a postás viszi ki, de igaz az, amit írni akarok. Küldöm Mindenkinek, aki levelet vár. Valahonnan. Valakitől. Az elmúlt héten az idegsebészetre kerültem. Ne ijedjetek meg: nem fektettek be, nem én voltam a páciens. Csak a nyárról elmaradt szigorlatot kellett pótolnom. Csak tudtam volna előre, mit is választok gyakorlatozás végett! Ezerszer jobb lett volna ortopédián maradni, ám az embert hajtja az újabb és újabb ismeretlen terület felfedezésének a vágya. És megismerkedtem az intenzív terápiával. A világ minden pénzéért nem gyakorlatoznék ott még egy hetet; de semmiért sem adnám, hogy ott voltam két napig. A baloldali kórterem egyes ágyán idős bácsi feküdt (gyengébbekre való tekintettel, nem részletezem, hogyan). Előbb azt hittem, csak alszik. De tévedtem, kómában volt. Agyvérzés érte. "Kész, vége...", suttogta az ápolónő. A nővér odahajolt, és kitapogatta a bácsi nyaki erét. Még élt, csak ritkán lélegzett. Vele átellenben négy éves kislány sírt fel. Anyja őrizte az ágyát. Aznap reggel hozta be őket a mentő. Egy ló éppen arca közepén, orron rúgta a gyereket. Sose tudjátok meg, hogy néz ki egy ilyen kislány! Nemcsak az orra lett oda. Megingott a lábam, reszketett a kezem. Istenem, egész életére tönkre van téve e gyerek! Sose lesz már szép, üde kis tekintete! A jobb oldali teremben két férfi feküdt. Egyik ugyancsak önkívületben, a gépek éltették. A másik, fiatal férfi, munkabalesetet szenvedett; azzal hozta ki sodrából az ápolóját, hogy fejét ide-oda mozgatta a párnán, holott ráparancsoltak, maradjon abban a helyzetben, ahogy elhelyezték, ne lógassa a fejét, mert elmozdulnak a különféle csövek. Fügét mutatott a rákiabáló ápolónak, nem volt lehetősége többféle tiltakozás közül választani. Később még motyogott is, és azt firtatta, mikor jön a felesége és kétéves kisfia látogatóba. Látni akarja őket. Másnap reggel a baloldali szoba egyes ágyán már új beteg feküdt. A tegnapi: elköltözött. Oda, ahol már semmi sem fáj. A jobb oldali kórteremből egyik se hiányzott. Az idősebbiknél semmi változást nem észleltem: csendesen készült parttalan vizeken evezni. A fiatalabbik ágyánál viszont megrendülten álltam meg: a tegnap még mocorgó, bosszantó beteg mára csak egy darab öntudatlanul heverő testté vált, ami kétségbeesetten próbálta pumpálni a levegőt a renyhe tüdőkbe. Hasa szaggatottan emelkedett föl, s ereszkedett vissza, szinte vonaglott az életért vívott küzdelmében. Tegnap még kisfia után vágyakozott. Holnaptól már kisfia vágyakozik apja után... És volt egy harmadik kórterem is, ahova csak a második napon léptem be. Apa őrködött fia álma fölött. Régóta beköltözhettek, ezt mutatták a személyes tárgyak is (családi kép a kagyló fölött polcon, könyvek, stb). Motorbicikli-baleset. Skalpjának egynegyede hiányzott! Uram, ne hagyj el, csonkolt fejet sose láttam! S amikor apa vigyáz szerencsétlen fiára, kell-e nagyobb bánat? Látni ahogyan lassan száll ki az élet csemetédből, aki életedből lett? Odamerészkedtem az ágyhoz, mialatt a nővér a légutak leszívását végezte. A húszéves vézna test összerándult. Egyik oldalon a megtört apa, másik oldalon mi ketten a nővérrel. Megfogtam a mozdulatlanul heverő kezet. Hátha észlel egy kis együttérzést! Hátha megérzi, hogy életre kívánjuk, bár nem a mi hatalmunkban áll az élet. Szeme sarkában ott feküdt egy könnycsepp. Csak feküdt, akár a gazdája, nem gördült le, nem törölte le senki. Azóta őrzöm ezt a cseppet lelkem retináján. Feledni nem tudom, ezt felejteni hasztalan. Hozzátok szólok, emberek! Hozzátok, akik ma még éltek és lélegeztek, dolgoztok és mozogtok, vágyakoztok és szerettek! Embereket láttam meghalni, és semmit sem tehettem értük! Tehetetlenül álltam mellettük: összeszorított ajkakkal búcsúzni azoktól, kiket nem ismertem, és fohászkodni azokért, akik még vannak. Akik még megmaradnak. Ha csak egy jó szót mondhattam volna mielőtt útra kelnek! Ha csak biztathattam volna azzal, hogy hamarosan gyönyörködhetnek kisfiukban, ha bátoríthattam volna őket, hogy hamarosan maguk sétálnak ki e siralomházból! Nem volt kinek adnom egyetlen jó szót sem. Ugyan mit suttoghat a szájam, amikor a másiké már lezárult? Istenem, mennyire nem értékeljük azt, amink van! Járásunk, hallásunk, látásunk, mozgásunk. És mennyi mindenért rohan és izzad az ember, olyasmiért, amit nem visz magával, s ami nem segíti visszajönni haláltusájából. Nektek írok, magamnak írok. Ne vigyétek magatokkal azt a sok jót, amivel ma még megajándékozhattok másokat! Ne sajnáljátok baráttól és idegentől, családtól vagy akár koldustól is az élet javát. Adjatok, adjatok, adjatok. És ne várjatok érte semmit cserébe. Mert boldogabb az, aki az övéből adhat egy hajszálnyit is annak, aki most már hajszálba is kapaszkodna. Láttam meghalni embereket, és cövekként álltam mellettük. És megértettem, hogy nincs sok keresnivalóm köztük. Mert várnak rám az élők, akik még elfogadni tudnak. Egy csipetnyi szeretetet, egy mosolyt, a holnap reménykedő biztatását. Hozzátok szólok, emberek! Reátok is várnak valahol.

SZEPTEMBER VÉGÉN

2008-09-29T20:45:00.006+02:00

Ha szeptemberi vers, akkor Petőfi. Akár hó eleje, akár vége, mindkettő rögtön Petőfit juttatja eszembe. Jobban mondva a verseit. Ha tévedek, igazítsatok ki. Csak kimondom, hogy "szeptember végén" vagyunk, máris Petőfit idézem. Munka, tanulás, elvégzetlen feladatok, rámváró kötelezettségek, árral szembeni úszás - csupa prózai kifejezések. Ez lenne a szeptember vége. Jó lenne, ha nem pontot, hanem kérdőjelet tehetnék a mondat után. Bizony, egy hullámhosszon vagyunk nagy költőnkkel: Elhull a virág, eliramlik az élet... Egy teljes nap választ el szeptember abszolút végétől. Hátra van még a holnap. Hátra van még 24 óra, aminek minden perce feloldhatja még a kegyetlen pontot. Azt a kis, gombostűfejnyi parányiságot, aminek nyelvi hatalmában áll sorsokat (el)dönteni, terveket lezárni, tetteket meg nem másíthatóvá tenni, elcsépelt terminussá lefokozni a "stresszt". Ámde ez az egyetlen nap még megtörheti erejét. Mert az idő néha nagyobb úr, és a pontot alárendelheti egy föléje rajzolt kérdőjelnek. Nem hasztalan a bizakodás. Így tekintve előre a következő napnak, kicsit Petőfi szemével látom én is a világot. Azt a kis világot, ami nem körülöttem forog, de benne forgok én. És meglátom azt, hogy nemcsak munka és stressz, fáradtság és nyűg, teher és feladat létezik, hanem "szeptember végén": Még nyílnak a völgyben a kerti virágok, Még zöldel a nyárfa az ablak előtt, (...) Még ifjú szívemben a lángsugarú nyár S még benne virít az egész kikelet. Igaz ugyan, hogy "sötét hajam őszbe vegyül már, / A tél dere már megüté fejemet, de ezt a fajta ifjúságot, a szívbe zárt lángsugarú nyarat magammal akarom vinni. Át - októberbe. S ha netán a "tél dere" akarná kiszorítani, szolidarizáljatok velem: gondoljunk gyakrabban arra, hogy egyszer majd elhull a virág, eliramlik az élet... , ennélfogva addig örüljünk a lángsugarú nyárnak, amíg csak lehet. Mert még nyílnak a kertben a virágok. (UI: Gratula az ezredik blogolvasómnak, aki szeptember 3o-án, hajnali 1 óra körül kerekítette ki az olvasók számát. Ígért jutalom nem marad el!)

Csak megjegyzés, semmi más

2008-09-21T22:40:00.003+02:00

Úgy tűnik, eddig csak magammal beszélgettem a blogszobámban. Amikor először nyitottam ki ajtaját, kitűztem a táblát: ha valamit megkedvelsz itt, elviheted magaddal, csak hagyj helyette egy rövidke megjegyzést. Eddig kaptam talán hármat vagy négyet. Nem sok. De sokatmondó lehet, ha arra gondolok, hogy: 1) a látogatóm nem sok érdemlegeset talál itt. Ezért, akár a hajó a vízen, nyomtalanul elsiklik (az olvasottak fölött). Tehát - egyedül szövegeltem. Szomorú... 2) Talál itt egyet-mást, amiről úgy érzi, neki (is) való. Csak épp nem hagy helyébe semmit. Még egy kurta megjegyzést sem, mégha örül is a vinnivalónak. Ebben az esetben, mégha kedvezőbb is rám nézve, mint az 1) pont, szintén csak monologizálok. És motyogom magamban: "... megloptak." Mert nem hagytak egy árva megjegyzést sem. (Tetszett? Nem tetszett? Hiábavaló az egész?) Pedig ingyen lenne. Kopogtatás nélkül léphettek be ezen az ajtón továbbra is. De ha lábtörlőjén hagytátok az út porát, búcsúzáskor - ha nem esik terhetekre - hagyjátok a kilincsen kezetek nyomát (is). Alássan köszönöm, s minden tiszteletem!

Vigasztalni kéne

2008-09-14T23:03:00.004+02:00

Vigasztalni kéne. Jó szót mondani kéne, helyénvalót, biztatót, szépet és vidámítót. Erősíteni kéne, lelkesíteni és bátorítani, jobb jövőt láttatni, reménykeltőt és életre érdemeset. Kellenének a szavak, maguktól sorba rendeződjenek, jöjjenek a melléknevek, ékesítsék a főnevet, tündököljenek az igék, illeszkedjenek az őket megillető alanyokhoz és tárgyakhoz. Kellene a vigasz. Másnak és másoknak. Tőlem nekik. Kellene egy ígéret, kellene, kellene. Csak épp nem találom a jó szót, nem találom az ígéretet, mert nem lehet. Nem ígérhetek más nevében, más helyett. Nem vagyok próféta, hogy megjövendöljem: igenis, minden jóra változik. Nem tudok biztosítást sem kötni - semmire. Vigasztalni kéne, szavakat sorjázni, gyengéket erősíteni, beteg szíveket bekötözni, fájó sebeket enyhíteni. De csak keresem a szavakat, és szavakba ütközöm. Elcsépelt, közönséges, általános, bölcselkedő, hivalkodó szavak állják az utam. Akármit is mondok, csak szavak köntösébe öltöztetett viaszbábu. Élettelen, segítségre képtelen. Vigasztalni kéne!!! És nem tudok. Jó szóra volna szükség? Szépre, nemesre? Á, dehogy! Csak melegre, egy kis lélegmelegre. Meleg kabátot kéne borítani a didergőre, szeretetből szőttet, együttérzéssel kivarrottat. S ha nincsen ilyen kabátom, magamhoz vonlak és átkarollak. Félkézzel letörlöm a könnyeidet, mialatt a szemem sarkában lappang egy árulkodó könnycsepp. És ránk telepedik a szótlan csend. A vigasz?

ITT VAN AZ ŐSZ, ITT VAN ÚJRA

2008-09-01T15:16:00.008+02:00

- Petőfi Sándor - Itt van az ősz, itt van ujra, S szép, mint mindig, énnekem. Tudja isten, hogy mi okból Szeretem? de szeretem. Kiülök a dombtetőre, Innen nézek szerteszét, S hallgatom a fák lehulló Levelének lágy neszét. Mosolyogva néz a földre A szelíd nap sugara, Mint elalvó gyermekére Néz a szerető anya. És valóban ősszel a föld Csak elalszik, nem hal meg; Szeméből is látszik, hogy csak Álmos ő, de nem beteg. Levetette szép ruháit, Csendesen levetkezett; Majd felöltözik, ha virrad Reggele, a kikelet. Aludjál hát, szép természet, Csak aludjál reggelig, S álmodj olyakat, amikben Legnagyobb kedved telik. (Erdőd, 1848. november 17–30.) (Annak idején, az általános iskolában az utolsó 3 szakasz nem szerepelt a tankönyvben. Hát én sem szerepeltetem. Akit érdekel - mert szépnek bizony szép! - olvassa el az interneten. Nekem is újdonság volt végigolvasni a teljes verset.)

Nyárutói számolgatás

2008-08-31T22:03:00.013+02:00

Augusztus is eltelt. Nem sok idő volt írásra. Most sincs sokkal több, de érzem, hogy muszáj egy kicsit kivetni a gondolataimból, amik nem épp szertelenek, de rendszerezetteknek sem mondhatnám. S az izgalmasságukat növelendő, ékezethiányos a technika birtokomban levő vívmánya. Egyenként kell kimásolnom egy már meglevő szövegből a magánhangzókat, és utólag behelyettesíteni a megfelelő helyekre. Ciki, de mit tegyek! (Ha nem lennék ennyire lusta, amennyire per pillanat vagyok, szépen áttelepdnék a másik fotelba, amiben ülve kultúráltabb formába önthetném az írományomat, hiszen a "nagy gépen" magyar billentyűzet is található. De na! Ennyire már nem futja az ambiciómból. Húsz másodpercnyi plusz mozdulat helyett inkább rádolgozom - egyhelyben ülve - fél órát... Ismeretlenek kedvééert: ez is én vagyok!). Augusztusban sok minden történt; nem mintha máskor nem történne, viszont eléggé mozgalmas volt, jött-ment, lótott-futott, utazott es megérkezett rendre a család mindegyik tagja valahonnan valahova, de leginkább haza. Én például Londonból repültem meg autóztam Erdélyországomba. Na de hagyján az utazások! Voltak ám más jellegű események is. Sorolom: Tibi tesóm szülinapja, aztán Csillával (azaz első es egyetlen feleségével) való házassagkötésének 10. évfordulója, következett még egy néhany ismerős szülinapja, s mindez augusztus végén zárult a húgom polgári esküvőjének 5. évfordulójával (az egyházi kesőbb volt). Szóval egyiknek a tizedik, a másiknak az ötödik házassági évfordulója. S most jön a vicces: anyukám addig töprengett, számolgatott, osztott-szorzott magaban, amig kisütötte, hogy ha csökkenő sorrendbe helyezzuk a már említett számneveket, vagyis igy: 10, 5, ... ezután már csak a 0 (azaz nulla) következik, és ha egy évvel előre utazunk a jövőbe, a számsornak természetszerűleg és logikusan igy kellene alakulnia: 11, 6, 1... Értitek, ugye? Az az árva 1 (egyes) jelezne a harmadik, bekötött fejű gyerekenek azt a bizonyos évfordulóját. S ki az a harmadik? Hát én! Ezen a nagyon bölcsnek - és ismétlem, matematikailag nagyon logikusnak - tünő okfejtésen kicsit elmerengett a család összes nőnemű tagja. Én meg gyorsan előszedtem mindkét kezem meglévő tíz ujját és kiszámoltam, hogy 0+1=1, vagyis ahhoz, hogy jövő ilyentájt már én is nosztalgiázva gondoljak vissza az idéni lagzimra, valahogy éppen idén ilyenkor kellene férjhez menni. Ettől az eredmenytől aztán megnyugodtam, mert bizony nem szeretem összecsapni a dolgokat, s a vásár mindig kettőn múlik (így tartja a népi bölcsesség), tehát ilyesfajta hirtelen veszély nem fenyegethet, még mindig szabadon oszthatom be a kevéske szabadidőmet, utazhatom el a kispórolt pénzemet és alhatom reggel 8 után is, ha nem várnak rám eget rengető és sürgős feladatok. Juppi, ettől széles jó kedvem lett. Mondanom se kell, ugyanezek az okok cseppet se derítették jó kedvre mutterkámat, inkább sóhajtott rá egy sort. Nem tudom, mit sajnált jobban, azt hogy nem jött be a számítása, vagy netán a további lehetősegemet a nem-korai kelésre, de tény, hogy az 1 biztosan nem a 6-ra es 11-re fog következni. Hihiiiiiiiii, ne csípkedjétek magatokat, nem sietek. (Jaj, ezt inkább a szomszédnéniknek kéne valahogy beadni, nyugodjanak le). Most kéne valami nagy okosat irni, de ez már nem jön össze. Ha Pitágorász vagy Bolyai lett volna a nagybácsikam, lehet, kiügyeskedtek volna egy olyan egyenletet, ami tökéletesen illeszkedjék a képbe, és csakis az én esetemre legyen alkalmazható. De erről lekéstem. Ha változik valami a családi egyenletünkben, majd idejében szólok, jó? Addig fogadjatok meg egy jótanácsot (inkább szingliknek szól!): sose logika alapján számolgassátok a (leendő) fontos évfordulókat. Elég a megfontolás, aztán mindent bele! Üzeni ezt alulirott xy, alias Judit, aki már csak biztosra tudja, hogy nulla meg nulla mindig nulla, rosszabbik esetben pedig mínusz egy! :)

Új barátom

2008-08-01T00:59:00.015+02:00

Nem igaz, hogy július is eltelt! Reméltem, hogy e hónapban többet sikerül majd írni, de úgy látszik, nagyon elkerültük egymást a múzsával. Most itt van július utolsó estéje, á, mit beszélek! - éjjele, amikor már csak 6 perc választ el éjféltől. Az a fránya óra, ami olyan kéretlenül alátapasztja pecsétjét minden írásom címe alá (magyarázzam javára: megállítja az időt, amíg az oldalra felrakom gondolataim gyermekét) kegyetlenül siet, és emberileg szerintem nehéz beleférni ebbe a hat percbe. Előresietni akar a pillanat, nem tudom hova, pedig ma - mondom, MA!! - jó néhányszor megállítottam volna az idő kerekét. Ez volt az én jó napom. Ahogy mondani szokták, ha nem jól megy valakinek a sora: "Várj türelemmel, egyszer majd a te utcádon is felragyog a nap!" Komolyan mondom, számomra ma jött el az egyik ilyen napragyogós nap. Pedig nem fényeskedett jobban a Napocska odafönt, mint máskor szokott, viszont sokkal tobb lélekzugba sütött be, mint ahogy átlagos napokon szoktam venni észre. Kéretlenül beférkőzött ismeretlenjeim és ismerőseim szívébe, gyújtott nagy meleget a lelkükben, annyira, hogy már egyedül el se bírták. És elkezdtek adni belőle. Kaptam jó szót, kaptam dicséretet, kaptam méltatást, kaptam kedvességet. Szuper! O, nem is így kellett volna fogalmazni. Adtak jó szót, adtak dicséretet, adtak méltatást, adtak kedvességet. Adtak. Adtak. És én elfogadtam. Szeretem magam annyira, hogy a jó dolgokat ne utasitsam el. Már ebéd táján kimondtam, hogy jé, ez az én jó napom, aztán már csak halkan mormogtam magamnak, hogy vigyázz, fiam, el ne kiabáld, nyugtával dicsérd a napot. Nem kopogtam le fába, nem is lett volna szükség rá. Bevésődött tüzes betűkkel a szívembe. Melengettek, szeretgettek, átöleltek a szavak. És melengetnek, szeretgetnek, átölelnek e friss emlékek. Mennyit adtak, mennyit kaptam, helyes volt-e az arány? - nem számoltam. Csak üldögélek egymagamban, ám nem magányosan: jó volt ma nem csak létezni, hanem élni. Hallani simogató szavakat, érezni lágy ölelésüket, őrizni szépségüket. A napsugár, tudjátok, az a huncut napsugár művelte az egészet. Amelyik a nyitott szívekben lakik. Ami annyira fürge, hogy seperc alatt - de mit is mondok! a fény sebességével, igen, így a helyes - végigszáguld tíz, húsz, száz szívben is, és otthagyja a nyomát. Ma nem ellenségem az idő. Most nem haragszom az órára. Foroghatnak a mánusok, tudom, hogy csak a múló időt mutatják. Azt, ami feledteti a rosszat, színesíti a jót. Ma barátom az idő. Mert minden rohanása mellett, küszöböm nem látható szurokjaban benne hagyta a kedvesség cipellőit.

(Sztrájk után) VENI, VIDI...

2008-07-17T21:16:00.012+02:00

Jelentem alássan, a sztrájkom lejárt. Persze, csak azok nem tudják, hogy életbölcselkedési aktivitásom szünetelt, akiknek éppen tudni illett volna. Ettől a jelentős visszahúzó tényezőtől eltekintve, minden oké. Visszaolvasom a munkaszünet agyszüleményét, és rájövök: csakis én írhattam. Bár ebben a webszobában - mert a blog elnevezés nekem csöppet sem csúszik - általában csak jó dolgok szoktak helyre kerülni, de a héten valahogy muszáj volt eltekinteni a bevett szabályomtól. Mert ki kellett ereszteni a szelepen át a gőzt (ismerőseimnél felrobbant a kuktafazék, mert túl sok pára gyűlt össze benne, aztán foghattak házat renoválni. Na ettől én megkíméltem magam.)
Amint már kiderült, szívből utálom, ha magukat gondolatolvasónak tartó egyedek jobban tudjak, mire gondoltam én, amikor mondtam valamit, vagy épp hallgattam. Na, mindegy, köteles vagyok nekik megbocsátani, pedig ejnye de szívesen lennék olykor csak “köteles”. Szerencsére, lejárt már az inkvizíció :)

Visszaemlékszem életem első munkalyére. Tőlem alig néhány évvel fiatalabb gyerkőcöket igyekeztem bevezetni a francia nyelv dallamos, ám számukra verklitekerős rejtelmeibe. Ötödik osztályosak lévén, eléggé érettnek tartotta egyik-másikuk magát arra, hogy ádáz ellenfélként küzdjön a nyelvtörő eszkötüpö...? ragozásai ellen. Nyugi, semmi baja nem támadt a franciának. Minden keserve énrajtam csattant. Mert hát kivel is lehetett volna bakalódni, ha nem a munkáját híven teljesíteni akaró tanerővel?
Miután már századszor bosszantott fel a tizenegyéves tacskó kölök, az idegszálaim tüntetően kezdtek zsibongani az emeleti tekervényeimben. Kész, megyek, jelentem az esetet a dirinek. Jöjjön, rakjon ő rendet, én ilyen szemtelen figurákkal nem fogom tönkretenni magam. Hogyisne, majd még közelharcra kerülne a sor, megnézhetik, milyen viadal tud lefolyni egy csitri tanárnő es egy lurkóbbnál lurkó között.
Kirohantam a tanteremből, berohantam a tanáriba. Az üres szoba kissé kijózanított. Mit is akarok én? Vesztesen bekullogni az igazgatónő mögött az osztályba,előre félve attól, mi lesz, ha majd ismét egyedül kell szembenéznem a nebulókkal? Na ne! Odaléptem a táskámhoz, kihalásztam belőle egy doboz bonbont. Reggel vásároltam a szülinapomra. Kibontottam, megszámoltam. Mintha csak erre az alkalomra csomagolták volna.
Nyugalmat erőltetve magamra mentem vissza az osztályba. Az első sor első padjánál kezdtem. A szokásos lárma kezdett elhalkulni. Diákjaim visszahőkölve bámultak rám. Diriért indultam, bonbonnal jövök? Vagy a tanárnő bomlott meg, vagy a doboz táján bűzlik valami. De bizony, rendben volt egyik is, másik is. Az első két-három diákot még noszogatni kezdett, de aztán rájöttek, hogy semmi cseltől, semmi behúzástól nem kell tartaniuk.
A második sor első padjához értem. Abban lapított sunyin vagy megszeppenve, de mindenképpen behúzott nyakkal a fő hangadó, lelkem fekete keserve. Eléje toltam a dobozt: vegyél. De ugyan várhattam hogy kinyújtsa a kezét. Latszólag zaklatottan ült a padban. Sokadik kérlelésre sem volt hajlandó venni a bonbonból. Fogtam hát egyet, és leraktam elé a padra.
Meséljem tovább? Síri csöndben zajlott le az utolsó franciaóránk. Sehol egy pisszenés, sehol egy szemtelen vigyor vagy ablakon ki-, beugrálás. Egy se bukott meg.
A tanítás utolsó utáni napján, a nyári szünet friss kezdetén, fullasztó melegben vártam a buszra, ami hazafelé vigyen. A poros úton szinte botorkálva közeledett egy aprócska legény. Ő volt. Az osztály réme. Még csak árnyék sem volt a közelben, ahova jelképesen elbújhassak. Aztán csak megállt mellettem. Jó napot kívánok! Hova tetszik utazni? – hallottam a tőle szokatlan hangvételű és nem várt szavakat. Miután ugyanolyan csendesen szolgáltam a szükséges tájékoztatással, s viszontag megkérdeztem, hogyan telik a vakáció, újabb fordulattal lepett meg:
Tanárnő, ugye visszajön és ősztől ismét önnel tanulunk? Kérem szépen, ha lehet, legyen a mi osztályfőnökünk!
“Szó bennszakad, hang fennakad, lehellet megszegik...”. Mukkanni se bírtam néhány másodpercig. Én? Oszijuk? És ki kér meg rá? Aki a legtöbbet zongorázott az idegeimen? Nem küld a Szaharába, nem csúfolkodik. Én nem ismerem ezt a gyereket! Ez nem az, akinek a neve benne van az 5A naplójában! Álmélkodva néztem körül. Bekerültünk egymás szeretetének hatókörébe.
És rádöbbentem, hogy nem vagyok bukott tanár. Vivát! Éljen a szeretet!

Túl az év derekán

2008-07-14T15:43:00.011+02:00

Valami meg kell, hogy törje a júliusi csendet. Júniusban élvezem a még hosszabbodó nappalokat, érzem, hogy a java (az évnek, a nyárnak, a várakozásnak) hátra van. Amikor pedig belecsöppenek ebbe a nagy "javába" az akárminémű várakozásnak - konstatálom, hogy kezd csappanni a kedvem. Hál' Istennek, nem az életkedvem, csupán a várakozási kedvem, mert hát aminek a felén túl vagyunk, az már csak kevesbedik, a jónak a kevesebb része pedig sosem hat rám túlságosan felemelően. Pedig kiskanálnyi méz is édesíthet meg sokkalta jobban csészényi teát, mint csészényi cukor vödörnyi esővizet. Jah, lehet, hogy sántít a hasonlat, de az álmossággal párosult vidámságlohasztó lapos - mai - életérzésemnek a tőle telhető legmagasabb eszmefuttatásábol ennél mélyebb filozofálásra nem telik. Ha körülményes megérteni, magatokra vessetek, a megértéséért felelősseget nem vállalok! Elég nekem az, ha mások veszik maguknak azt a merész (hogy ne mondjam piszokul szemtelen) elhatarozást, hogy eldöntsék: mire is gondoltam, amikor ezt vagy amazt írtam. Mert ugye ha nekem csak négy kerekem forog a homloklebenyem fölötti részben, az előbbi illetékeseket már egy golyóbissal többel áldotta vagy átkozta meg - no, nem az Ég - saját bölcsködésük. Innentől fogva én mar plusz egynek számítok saját magam gondolatvilágában, hiszen van aki már eldönti, mit is gondoltam, amikor egy szót kiejtettem, mi forgott az agyam ködös zugaiban, amikor három mondatot leírtam, sőt mitöbb milyen is vagyok, amikor még csak meg se szólalok, csak pusztán létezem. Ezen oknál fogva a mai, rám próbálva irdatlanul bő napon teljes sztrájkot hirdetek. Még nem döntöttem el, hogyan és miben fog megnyilvanulni a sztrájkom, tény, hogy már bejelentettem. ITT. Mert bolond az, aki akkor is leizzasztja magát a munkával, ha a fizetését hazaszállítja a postás, mégha napestig csak lógatta is a lábát. Meglehet, valami agytornáztató tevékenység beszüntetését fogom megcélozni, utóvégre onnan indultam el, hogy lapos nap és laposabb életbölcsesség... Lassan elkezdem a sztrájkom, még mielőtt lejárna e nevezetes dátum. Addig is üzenem mindazoknak, akik ötödik kereküket nem mások hiányait pótlandó használják, hanem tulajdon IQ-juk meredek csúcsait igyekeznek nulla egész nullákkal magasítani - hagyjanak békén! Jól elvagyok én a saját gondolatvilágomban, nem igénylem azt a fáradságot, amivel interpretálni próbálják ki nem mondott, meg se gondolt elmélkedéseimet. Bányásszon mindenki a saját bányájában, ne robbantsa fel a szomszédét! Aki pedig saját gondolatait annyira nem tudja ráncba szedni, kordában tartani, hogy legalabb illedelmes kritikaval hűtse le a másik felmelegedő hangulatát, váltson repülőjegyet Alaszkába. Csak odafelé. És ne magyarázza az én bizonyítványomat, mert aki tudni véli, mire gondoltam, amikor még csak meg se szólaltam, annak bizony Arany János is azt vetné oda: "Gondolta a fene!" Akkor hát mindenjót! Találkozunk sztrájk után. Addig magamban motyogok: "még nem múlt el az év második fele..."

JÚNIUS VÉGE

2008-06-29T20:23:00.013+02:00

A június a kedvenc hónapom. Nem is tudom pontosan, hogy miért. De ha nagyon kell, jónéhány okot fel tudok sorolni. Kezdjem azzal, hogy júniust a gyereknap nyitja meg. Az olyan remek! Kicsik élvezik, nagyok meg várják, hiszen vannak örök gyerekek, akik 40, sőt 60 után se nőnek ki a gyerekkorból, maximum a gyerekcipőből.
Aztán kezdődik a szülinapok sora. Másodikán volt tanáromnak a lánya, harmadikán volt évfolyamtársamé, tizedikén egyszerre három ismerősnek van, tizenkettedikén kettőnek, s a kettő közt meg az enyém! Na, ugye milyen nyomós ok arra, hogy örüljek a júniusnak? Az idén kb. harminc ember köszöntött fel, egész nap ingáztam a számítógép és a telefon között, kaptam 3 csokor rózsát, egy balkont (amit mellesleg nem a kezembe nyomtak, félreértés ne legyen! hanem kemény munkával pont szülinapomra fejezte be szülém, s ugyanaznap estéjére egy asztalkát és négy széket is varázsolt hozzá egy asztalos-ismerősével együtt. Fel is avattam rögvest a két munkásommal, a volt oszimmal és a szomszédasszonnyal - egy díszes epertorta révén. Lásd az előző bejegyzés képét).
No, ott tartottam, hogy van miért szeretnem júniust. Hát hogyne! Ugyanez a hónap szolgáltatja évről évre a ballagási napokat, anno 19... én is egy június 10-i napon ballagtam. "Június van, s nagyon magam vagyok..." - szavalom el minden év június első dekádjában nagy pátosszal csak úgy a magam nosztalgiáztatására az Ady-verset, amit én nagyon-nagyon kedvelek, annak ellenére, hogy nem minden kijelentése fedi a jelen valóságot. De júniusról szól, és ez a lényeg!
Június 14, 17, 19, 21, 22, 24, 26, 28 - mind olyan napok, amikor barátaim, ismerőseim ünneplik mulandóságuk egy újabb állomását. Júniusi vagyok, ugye nem csoda, hogy legtöbb ismerősöm júniusi születésű? Összeköt minket valami megnevezhetetlen, láthatlan szál, amiről legtöbben ténylegesen tudomást sem vesznek, ám ha jól belenézünk gondolataink mélyébe, észrevehetjük ezt a cinkosan megbúvó húrt, amely csak a júniusiakat képes ikerhangulatú, egyszeriből kicsattanó jókedvre hangolni. Jázminillattal, cseresznyekoszorúval.
Gyereknaptól a hónap végéig tanúja vagyok a nagy csodának, amint a zöld, majd fehéres ribiszkebogyók mélyvörösre váltanak. Reggelente meghitt közelségbe kerülök egy-egy bokor-őkelmével, amely kihívóan incselkedik érett gyümölcseivel. Hamm-hamm, csap alá sem kell vinni őket, annyit zuhogott már rájuk az eső.
Június már maga mögött tudja a tavaszt, de még nem fogadja az észbontóan forró és hetekig tartó, perzselő nyári napokat. Kitörő lelkesedéssel fogadom a végre rövidujjúra vetkőztető melegét, s a naplementével beköszöntő kellemes langyosságot. Ami - elkerülhetetlenül - andalgásra csábít.
Június, június... Ha lehetne, lecserélném a januárt, februárt, novembert erre a hónapra. Lenne négy hónapnyi június, négy hónapnyi kellemes meleg, amikor még-már nem kellene kesztyűbe bújtatott kézzel járni latyakos hó idején meg undokul szürke esős napokban. Négy hónapra hosszabbodna ez az áldott meleg (így szoktam én becézni a júniusi napsugarat). Áááááá, ilyen csak a mesékben létezik, de még ott sem olvastam, annyira nagy mese lenne ez.
Még egy nap, és itthagy az idei JÚNIUS. Nem próbálom marasztalni, nagyon benne van már saját ritmusában. Búcsúzok tőle, megköszönöm a sok jót, amivel elhalmozott, a kedves napsugarakat, amelyek délelőttönként a ház küszöbére csalogattak hosszú, önfeledt percekre; köszönöm a terített kertet, s az év leghosszabb nappalait. Kérlelném, feledje a rosszat, s feledtesse menetelével volt keserveimet is.
KÖSZÖNÖM, JÚNIUS, JÓ VOLTÁL! JÖVŐRE IS VÁRLAK.

AMIKOR MEGSZÜLETTEM

2008-06-11T16:11:00.009+02:00

[Nem az idén írtam. De az idén is érvényes.]

Amikor megszülettem, nem kiabáltam. Nem csaptam zajt, nem követelőztem. Nem kértem, hogy körülugráljanak és legyek én a középpont. Nem tudtam, hogy vagyok és nem gondoltam, hogy leszek. Nem kérdeztem senkit, honnan jövök és miért érkeztem. Nem tudakoltam, ki az a fehérköpenyes alak mellettem, és mivégett helyez óvatosan egy fáradt-gyenge nő karjaiba. Azt sem feszegettem, minek az a bura, ami alá behelyeztek. Mitől védtek, minek őriztek? Semmit sem kérdeztem.
Amikor megszülettem, nem kértem. Ennem adtak, tisztába tettek, óvtak és féltettek. Ölben hordoztak, melengettek, mostak reám, szeretgettek. Ha sírtam, gügyögtek nekem, pátyolgattak, csítitottak, csak jól legyek. Rámnevettek, magukhoz öleltek. Köszönetként elhallgattam. Nem kiabáltam, nem követelőztem.
Amikor megszülettem, semmit sem tudtam. Nem kértek számon, nem vizsgáztattak. Nem toltak le, nem szidtak. Nem kellett küzdenem a létért, nem kellett terveket készítenem. Nem fájt a fejem a holnap miatt és nem aggasztott a múlt. Nem vártak nagy dolgokat tőlem és nem kicsinyelték tetteimet. Nem mondták, hogy ilyen meg amolyan vagyok, nem ragasztottak rám címkét, nem tartottak furcsának. Jó voltam, ahogy voltam.
Amikor megszülettem, nem aggódtam. Eszembe sem jutott, hogy léteznek bajok. Senki nem mondta, hogy lesznek gondok. Megvolt az ételem, volt hajlékom, és két pár kar ölelt át naponta. Ismeretlen nyelven gagyogtam, mégis megértettek. Nem féltem a másnaptól, örültem a percnek. Hadonásztam kézzel-lábbal, de nem irányítottam a jövőt. Nem féltem, hogy félreértenek vagy hogy letorkoll a főnök. Nem tépelődtem, ki mit gondol rólam. A sötét sem rémített, barátságos-álmosan körém telepedett. Nem hozott ilyesztő álmokat, nem űzött tova repeső szárnyú reményeket. Nem ijesztettek szörnyű sejtések, kudarcról mit sem tudtam. Csecsemő voltam.
Amikor megszülettem, nem tudtam, mi a szeretet. Csak úgy magától jött minden a magamba szívott táplálékkal, a frissen vasalt pelenkákkal, anya ágyamnál átvirrasztott éjszakáival, a szomszédok mosolyával, a kezembe nyomott cukorkákkal és ezeregyféle aprósággal.
Amikor megszülettem, nem gondoltam, hogy felnövök majd. És akkor nem tudtam, hogy a születéssel elkezdődött az élet meghalása…
....

Ez kicsit melankolikusan hat, ugyebár, és ráadásul igaz is. De ettől függetlenül a mai nap nagyon "heppi". Azaz én vagyok ilyen. Szépet kértem, szépet kaptam. Huszonnégy óra üdvözlete... huszonnégy óra derűje, huszonnégy óra melege, huszonnégy óra jókívánsága, huszonnégy óra szeretete... Soroljam még?
Úszom a jóban, a napfényben. Örülök annak, ami van. Örülök azoknak, akik vannak. S azoknak, akik MOST és NEKEM vannak.
S ha lejár a nap, s ismét 1-től kezdem a számolást, tova 365-ig, még egy rövidke kéréssel pótolom meg esti imádságom: hadd legyen minden egyes napunk egy-egy szülinap! Nem hinném, hogy megártana...

GYEREKNAPON

2008-06-03T20:52:00.007+02:00

(A tavalyi gyereknapon írtam ezt. Aztán úgy elpakoltam, hogy idén csak 2 nap késéssel sikerült feltenni az oldalra. De így se múlta idejét :))

Istenem, gyereknap volt ma. Június elseje. A nap ugyanúgy kelt, mint máskor, és ontotta melegét, ahogy illendő júniusban. Eszembe se jutott, hogy kifutottunk májusból, hogy már az év közepébe lépünk bele.
Ugyanúgy köszöntem Neked reggel, mint máskor szoktam, szép jó reggelt kívántam gondolatban, s aztán gyorsan mellébiggyesztettem egy kérést: - Őrizd meg azt, aki elsőként jut eszembe. Szép legyen a napja, derűs a lelke, békés a szíve. Istenem, vigyázz rá!
Nem volt semmi sem különösebb, mint más napokon. Bár nem otthoni kenyeret rágcsáltam a reggelinél, de mégis a kenyér kenyér volt, s az ananász sem vált eperízűvé. De édes volt és finom.
Vonatok indultak, vonatok érkeztek. Az utasok – utasok voltak. Nem különböztek másnapi utasoktól. Ők is elindultak valahonnan, hogy megérkezzenek valahova. Vonatfütty, megérkezés, továbbindulás… minden a régi volt, a megszokott.
Tovatűnő tájakon siklott át a tekintetem. Hej, de zöld a fű, és szép a buja növényzet! És rend van a háztájakon. „Tiszta udvar, rendes ház” – ugye, megszokott kép immár? Derűs, de semmi különös.
Egyszer csak mocorgott egy rövidet a telefonom. Üzenet a húgomtól. Máskor is szokott üzengetni ezt-azt. A húgom ő! Rendjén való, hogy ír.
„Kellemes, szép gyereknapot, nénne. Én nem tudom, mikor van a névnapod, de úgy jött, hogy most köszöntselek azért is…”
„Nénne” – az unokahúgunk szótárából vettük át. Egymást közt a nagynénik egymásnak is „nénné”-vé léptek elő.
„Nénne… kellemes, szép gyereknapot…!”
Én Istenem, hiszen június van! És nekem eszembe se jutott még ma. Az én napom is vajon ma lenne?? Gyereknap… Petőfivel szólva, restellkedve mondanám: „a tél dere már megüté fejemet”. Lenne ez a júniuskezdet énnekem is gyereknap?
„Szép gyereknapot, nénne!” Elfogadom, hugi, a kívánságodat. Hogy lenne szép, hogy legyen kellemes. Hogy teljesülne a gyereknapi vágyam!
Kinek apja-anyja van, gyerek az mind. Valóban lenne ez az én napom is? Se ajándék, se fülhúzás, s mégiscsak június elseje van.
Elbújok kicsit önmagamba, félreteszek minden gyermeteg gondolatot, s egyet, csak egyetlenegyet fohászkodom felfelé: – Én Istenem, őrizd meg… őrizd meg… – aki elsőként jut eszembe? – … Őrizd meg a gondolataimat Tebenned!
Éjfél utánra jár az idő. Elmúlt volna az én napom? Én Istenem, jó Istenem, becsukódik már az szemem… De a Tied, nyitva, Atyám…. Nyitva, nyitva… Őrizd meg, ki lelkem nékem, gondolatban fényes-szépen, és ha szívem szomorodna, mert az életben marad minden a régi, és ha nincsen semmi új, mert kél és hanyatlik a nap, mint mindig, s ha semmi különös nem történik az ég alatt, testem-lelkem őrizd meg.
Fohászkodnék, hogy az est leszállott, s küszöbén az éjszakának elsuttogom imádságom:
- Istenem, gyereknap volt ma. Lehetne, hogy ismételjük, s kezdődjön egy újabb nap? Hátha lesz még különösebb! De békességben nyugszik lelkem. - Istenem, te maradj énnekem!

Gyöngyvirágillatú Lacrimosa

2008-05-11T23:19:00.010+02:00

Május tizenkettedike van. És emlékezem. Egy éve és öt napja csendben jövögettünk le a kerekdombi temetőből. Kolléganőm édesanyját temettük el. Odamenet két csokor gyöngyvirágot vásároltam. De csak egyet tettem a sírra. A földszagú, friss hantnak talán annyi is elég volt. Úgyse hajolt le már föléje senki, hogy megszagolja. Elgondolkodva baktattam lefele. Ma egyik, holnap másik - ki tudja, ki lesz a következő. Eszembe jutott Árpád bátyám, édesanyám középső bátyja. Pár nappal korábban látogattam meg, nagybetegen feküdt a besötétített szobában. Jó lenne ismét meglátogatni, gondoltam. Talán majd holnap, vagy egy másik napon. Vagy inkább ma? Nem holnap? Legyőzve lanyhaságomat, a házuk felé vettem utam. Halkan léptem be a szobájába. A beteg lassan felém fordult az ágyból, s halkan köszönt. - Árpád bátya, nézze mit hoztam! - mutattam oda a megmaradt gyöngyvirág-csokrot. - Szagolja csak meg, mennyire jó illatú! S óvatosan feléje nyújtottam a virágokat. Valamit halkam mormolt, véltem, hogy egyetértett velem. Szenvedni látszott. Megindulásomat palástolandó, mesélni kezdtem erről-arról. Keménynek kell lenni. Nem sírhatok. Nem a beteg mellett. Aztán mégiscsak ránk telepedett az élet mulandóságának nyilvánvaló érzése, s halkan másfelé tereltem a figyelmét. Isten tudja, kinek mit és miért enged meg. Életünk ideje hetven esztendő, vagy ha feljebb, nyolcvan esztendő, Árpád bátya. Érhet a baj engem, a fiatalt, hamarabb, mint az időset. Előbb vagy utóbb számot kell adnunk. És nem az évek számítanak, hanem a "hogyan". Ugye, bátyám, szépen tud majd válaszolni a jó Istennek, amikor számadásra szólítja? Nem tudott balra fordulni, hogy értsem a válaszát. Felkuporodtam az ágyára, s miután egy énekhez beleegyezését kértem, énekelni kezdtem: "Az Úr csodásan működik, de útja rejtve van. Tenger takarja lábnyomát, szelek szárnyán suhan. Mint titkos bánya mélyiben, Formálja terveit, De biztos kézzel hozza föl, Mi most még rejtve itt..." Az énekszóra Erzsi néném, a felesége is bemerészkedett. Úgy, úgy, szép ének ez - bátorított fennhangon. Majd gyorsan elfordult, hogy kicsorduló könnyeit párja ne vegye észre. - Fiam, suttogta felém, ma kaptunk meghívót a templomból, hogy mához egy hét, ha tudunk, legyünk ott. A májusi születésűeket köszöntik majd. És neki pont mához egy hét van a születése napja. Május 13.-án.
Az ének és kevéske kompótlé után bátyám álomba szenderült. Halkan jöttem ki tőle. Az ajtóból még visszafordultam, még egyszer megnéztem. Aludt szépen.
Május 12.-e van. Ma egy éve - öt nappal a látogatásom után - Árpád bátya nagyon mélyen elaludt. Olyan mélyen, hogy már énekszó sem ébreszthette föl, sem sírás. Gyöngyvirág-illattal búcsúztam tőle. Még érezhette az illatot, az élet illatát! A sárga, agyagos sírgödörhöz üres kézzel mentem. Nem kellett pótolnom elszalasztott alkalmat.
Nyílnak a gyöngyvirágok. Boldog születésnapot nem kívánhatok. Marad a Lacrimosa. Gyöngyvirág-illattal. Emlékezéssel.

http://www.youtube.com/watch?v=gqPz5B-TA1w

Ma!

2008-05-04T19:54:00.009+02:00

Nem szeretem a heppiend nélküli sztorikat. De legalább elgondolkodtatnak. Giccsesnek vagy olcsónak tűnik az alábbi? Vagy elszomorítónak? Vagy bosszantónak? Döntsétek el. Csak egyet ne tegyetek: hogy ne szívleljétek meg. Ezzel tartozunk magunknak és a többieknek. Akinek inge, magára veheti!

Tizenhét éves volt, és születése óta súlyosan beteg. Tudta, hogy nem sokáig fog élni. Amikor már megunta a folytonos otthon ücsörgést, megkérte anyját, engedje meg, sétálhasson a környéken.
Bámulta a házakat, az üzletek kirakatait. Elhaladt egy zenebolt előtt, s ahogy bepillantott, vele egykorú lányt vett észre a pult mögött. Szerelem első látásra…
Belépett az ajtón, folytonosan a lányt bámulva. Lassan-lassan a pult elé ért. A lány rápillantott és mosolyogva kérdezte meg: “Segíthetek valamivel”?
Ebben a pillanatban a fiú arra gondolt, hogy ez volt a legszebb mosoly, amit valaha is látott. Dadogva nyögte ki: i-i-gen, eeegy….hmm… vagyis.. egy…igen, egy cédét kérek”. Gondolkodás nélkül megfogta a keze ügyébe eső első cédét. “Becsomagoljam?” – kérdezte ismét mosolyogva a lány. I-i-igen, válaszolta.
A lány lassan a bolt végébe ment, majd visszatért a kis csomaggal és odaadta a fiúnak. Emez kifizette, majd lassan elhagyta a boltot.
Attól a naptól fogva, mindennap vásárolt egy cédét. A lány minden alkalommal becsomagolta, a fiú pedig mindennap kibontatlanul süllyesztette el a cédéket a fiókjába. Túlságosan félénk volt ahhoz, hogy meghívja egy sétára. Sokszor feltette magában, hogy legközelebb meghívja a lányt, járjanak egyet a városban, ám sose sikerült elmondania szándékát. Anyja biztatta, merjen szólni.
A következő napon ismét a boltba ment. Úgy mint eddig, most is vásárolt egy cédét, a lány pedig most is becsomagolta. A fiú zsebre vágta a cédét, majd ahogy egy pillantásra elfordult a lány, gyorsan egy cédulát biggyesztett a pénztárgépre saját telefonszámával, majd villámgyorsan kirohant.
Eltelt egy-két nap, s a lány hiába várta a fiút. Fogta a cetlit, és felcsörgette a megadott számot. A fiú anyja válaszolt. „Halló....” „A fiam...?” „Nem tudod?! Meghalt tegnap”, válaszolta összetörve az anya. Hosszas szünet következett, amit csak az anya sírása szakított meg. Később, amikor fia dolgait rendezgette a szobában, sorra húzta ki a fiókokat. Nagy meglepetésére, egy rakás cédét talált az egyikben. Egyetlenegy sem volt kibontva.
Kíváncsian bontogatni kezdte az egyiket. Ahogy a csomagolást letépte, egy cetli esett ki belőle: „Kedvellek. Szeretnél-e sétálni egyet velem? Szeretlek. Zsófi”.
Meghatottan kezdte kibontani a többi cédét is. Mindegyikből egy-egy cetli került ki. És mindegyiken ugyanazt írta.
De most már késő volt...

Tartozás

2008-04-19T14:21:00.009+02:00

(az alábbi sztori nem sajátom, én is csak olvastam. De tapasztaltam is!) A kisfiú kiment a konyhába, ahol édesanyja épp vacsorát főzött és átnyújtott neki egy teleírt papírlapot. Az anya megtörölte a kezét a kötényében, kezébe vette a papírt, és a következőket olvasta: ”Fűnyírás 5 dollár. A szobám kitakarítása ezen a héten 1 dollár. Bevásárlás anya helyett 5 dollár. Vigyázás az öcsémre, amíg anya bevásárolt 2 dollár. Szemétkihordás 1 dollár. Jeles félévi bizonyítvány 5 dollár. Szemétszedés és gereblyézés a kertben 2 dollár. Összes tartozás: 21 dollár.” Az anya lenézett gyermekére, aki várakozásteljesen állt előtte, egy kicsit kutatott emlékezetében, majd tollat ragadott, megfordította a papírlapot, és ezt írta a hátoldalára: ”Kilenc hónapig méhemben hordoztalak - ingyen. Éjszakákon át virrasztottam melletted, ápoltalak, imádkoztam érted, - ingyen. Melletted álltam a megpróbáltatások idején és nem egyszer megrikattál - ingyen. Mindent egybevetve, ingyen és bérmentve szeretlek. Álmatlanul hánykolódtam, szorongtam, hogy mi vár még rád - ingyen. Játékokat, ennivalót, ruhát kapsz, sőt még az orrodat is megtörlöm - ingyen. Ha mindezt összeadjuk, a szeretetem teljes költsége: 0 dollár.” Amikor a fiú elolvasta amit az anyja írt,hatalmas könnycsepp gördült le az arcán, egyenesen az anyja szemébe nézett, és így szólt: - Nagyon szeretlek, anyukám! Aztán fogta a tollat, és jókora betükkel számlájára írta: "FIZETVE".

Utazás és egy lecke

2008-03-24T17:57:00.002+01:00

Az úgy volt..., hogy tavaly óta készültem rándulni egyet a szomszédoknál. No, nem épp tőszomszédoknál, hanem eggyel tovább. Aztán a Tavaly legyártotta terveimnek kissé másított kivitelezését, ami nem feltétlenül jelenti azt, hogy ennyivel le is mondtam az eredeti tervről. Vagy inkább célról. Az Idén pedig meghozta azt, amit mulasztott a Tavaly. Tehát elindultam a szomszédba. Mondtam, ugye, nem a tőszomszédba. Kellett hozzá gépkocsi, kellett vonat, busz meg egyéb, négy keréknél sokkal többen guruló utazó alkalmatosság. Murphy törvénye szerint, ha valami elromolhat, az el is romlik. Vagyis a szomszédban töltendő időre vonatkozó ütemtervem. Jááá, javítsak, lehet úgy is mondani, kissé módosult. Tetszetősebben hangzik, mint az “elromlik”. Szóval, módosult. Lényeg a lényeg, mondaná Kati, a pesti barátnőm, attól még csak bejött a kirándulás. Három fő Bé-betűs országuraló város porát tapothattam (szerencsére, kevesebb volt bennük a por, mint saját fővárosunkban). Budapest, Bratislava (magyarul ugye, Pozsony) és Bécs. Kisebb megállóhelyek, de számomra nagyon kedvesek: Bécsújhely (gyengébbekért: Wiener Neustadt), Púchov és Komárom (utóbbi kettő Szlovákiában). Az időjárás jóvoltából, sikerült alaposan “ráfáznom” utazgatásaimra meg fotós szenvedélyemre, hiszen szobában ülve nem lehet eljutni vágyott helyekre, kesztyűs kézzel meg nem lehet a kamera gombját kezelni. Szóval, “ráfázott” a kezem a gépre (hihi, szuper ez a mi drága anyanyelvünk! Remekül lehet játszani vele). Bécsről ne is szóljak! Ott már fázásnál többre jutottam, fagyásközelbe értem. Kegyetlen szelek fújtak; s mire a Schönbrunn tavaszra készülő kertjeit akartam újracsodálni, odafajult a szél, hogy már-már eltérít városnézői körutam utolsó szakaszától, s bemenekülök egy kis védettebb helyre. Végül is szembeszálltam a hideggel és dacosan, csakazértis! – róttam az utakat. Az emlékért, megérte! A sok szép hely, vár, kert, park, történelmi emlékmű meg a kedves emberek – ismerősök és addig ismeretlenek – alaposan felpumpálták szerotonin-szintemet. Akadt egy-két alkalom, amikor az adrenalin is érezhetően megugrotta magát, de hát kérem, csak a halottak nem reklamálnak már semmi ellen. Megcsodáltam a szlovák külnegyedek kedves hangulatát, az osztrák telkek rendezettségét, elkönyveltem a még jobb sorsra vágyó lélek sóvárgásait, plánolni kezdtem egy-két eshetőséget, megvalósíthatónak vélt célkitűzéseket, örültem a látogatásoknak, elraktároztam jó emlékeket, számolgattam máris a napokat egy esedékes következő kiruccanásig... De amikor beszálltam a Pestről hazafelé vivő buszba, kurjantani lett volna kedvem. S amikor átszállás után, a vonatablakból megpillantottam városkánk reggeli csendbe burkolódzó körvonalait, egyszerre csak hevesebben kezdett verni a szívem. Nagyon kalimpált, mint első randikor szokott. A talpam megérintette a peron kövét, jó mélyre szívtam az édes levegőt, s szinte futva húztam magam után a bőröndöm: OTTHON, ÉDES OTTHON!

Nem mondhatom el senkinek, elmondom hát mindenkinek

2008-03-09T13:49:00.002+01:00

- Azt, hogy március van - ami nem szenzációs, ti is tudjátok, hogy március -, de nem látszik. Vettétek-e észre? - hogy ilyenkor már rügyezni kezdenek a fák, ám az idén az évszakra jellemző nagyobb meleg ellenére, nem fakadtak még rügyek. - hogy "tavaszi szél vizet áraszt". Nagyon is látható módon. De eddig csak énekből tudtuk ezt. Az idén vettétek-e észre, hogy tényleg igaz? - hogy március 8-án a legtöbb köszöntést - "Boldog Nőnapot!" - nőktől kapták a nők. - hogy nem tudom elfogadni a Nőnap fontosságát. Egy nap az évben... És a többi? Március 8-nak a böjtje? - hogy "a lopott víz édes, a titkon való étel gyönyörűséges" (Péld 9:17). Azért van annyi szomjas és éhes ember. - hogy nem minden szomjas ember olthatja szomját vízzel. Valakinek ecetet is adtak. - hogy az éhes ember nem elégszik meg jótanáccsal. A kalács jobb. - hogy nem mindenki barát, aki annak vallja magát. Mondják, hogy az igazi belép az ajtón, amikor a többi pont lelép. - hogy "nem elég útra lelni, az úton menni kell! Egyedül is! – Elsőnek, elől indulni el!" - és "nem elég a jóra vágyni, a jót akarni kell! És nem elég akarni, de tenni, tenni kell!" - hogy sokszor akarjuk a jót rosszul, mert a meglátnivaló rosszat nem is látjuk. - és a szikra se melegít senkit, ha nem a gázrózsa, hanem a benzines tartály mellett sül el. Nem mondhatom el senkinek, de elmondom mindenkinek, hogy "Nem elég fellobogni, De mindig égni kell! És nem elég csak égni: Fagyot is bírni kell, Ki acél akar lenni, Suhogni élivel."

Örömóda - rekviem helyett

2008-02-25T22:25:00.006+01:00

Még jól benne voltunk a télben, amikor apró kis lándzsahegyek kezdtek kifele kandikálni a fagyos földből. Évről-évre meg nem szűnő bámulattal adózom a természet eme csodája láttán. E parányi fejecskék küzdenek hóval, jéggal, faggyal - hogy végül győztesen kerüljenek ki: február elejére tisztességesen felnőtt hóvirágokká növik ki magukat. Sorjáznak a kerítés mentén az árnyékban, s hogy a napocska sose fordul arra, nem róják fel neki. Ők csak nőnek, csendesen és nem sok teketóriával. A fagyos cúg viszont szemtelenül váratlanul rohant vissza február második dekádjában. Annyira pimaszul tört ránk, hogy másodnapján már csak rekviemet lehetett énekelni a fehér fejű csöppségek fölött. Szelíden és fagyottan feküdtek jobbra-balra dőlve a dermedt földön. A selymes, zöld fű nem lengedezett körülöttük, magába roskasztotta őt is a kegyetlen Fagy. Cinkék sem röpdöstek vidáman a kertecske táján, s a látvány inkább Mindenszentek ünnepére illő lelkiállapotra állított be, hogysem télmenesztő örömre. A rémesen vacogós három napot aztán felváltotta a napsütés. Tudjátok, az az igazán fényes, jó kedvre hangoló napsütés. Amikor az ember arra (is) gondol, hogy ha ez a drága idő tartotta volna magát korábban is, nem kéne búsulni a fagy ártalma miatt. Mert plántáimat nem kerülte el a végzet szele. Ám végzet ide, sors oda, a napsütés mégiscsak áldott jó idő. Olyannyira jó, hogy merészkedek egy pillantást vetni a szépségeim temetőjére. És lássatok csodát! Gyengélkedve ugyan, de már lábadozófélben, egyenesednek ki elhalt virágaink! Jó néhány már derekasan kihúzta magát, a többi pedig még küzd a csúzzal. Láss csodát és ne higgyed! Visszatértek egyirányúnak hitt útjukból. Bár kopogósra fagytak, s pirinyó fejüknek párna lett a talaj, nem búcsúztak el végképp e világtól. Erősen küzdöttek. Megérte! Azóta is nőttek. Hogy mennyire erősödtek, s még egy fagyot hogy bírnának el, Isten tudja. De hogy most szépek, fehérek, érettebbek, az "holtbiztos"! Meglehet, nem idegen nekik Tóth Árpád: Isten oltó-kése Pénzt, egészséget és sikert Másoknak, Uram, többet adtál, Nem kezdek érte mégse pert, És nem mondom, hogy adósom maradtál. Nem én vagyok az első mostohád; Bordáim közt próbáid éles kését Megáldom, s mosolygom az ostobák Dühödt jaját és hiú mellverését. Tudom és érzem, hogy szeretsz: Próbáid áldott oltó-kése bennem Téged szolgál, mert míg szívembe metsz, Új szépséget teremni sebez engem. Összeszorítom ajkam, ha nehéz A kín, mert tudom, tiéd az én harcom, És győztes távolba néz Könnyekkel szépült, orcád-fényű arcom. ..... Szépek és vidítók vagytok, hóvirágok!

A helyben topogás ára

2008-02-09T22:40:00.002+01:00

Kevés elszomorítóbb dolog van az életben, mint a veszteglés, a helyben topogás. Az az állapot, amikor némelyek (vagy sokan?) úgy érzik, megfeneklett életük csónakja, sekélyes vízre került, kiszállni kellemetlen belőle, de mély vízre sem tudnak már beevezni vele. Munkakedv lelohadva, tervek - "á, lejártak azok az idők!", a házasság üdesége megkopva, világfelfedezői, udvarlási, tanulási vágy a süllyesztőben, értelmes és hasznos, egyszersmind időigényes programok csak múlt idejű igealakokkal említendők, a vidám kiruccanások helyét elfoglalja a tévé előtti tespedés, ó-ó-ó-ó-ó-ó-ó, azt a szürke életét! A megvalósítatlan tettek, beteljesületlen vágyak mögött ott van az a gondolat: az egyén önmaga nem azt az életet éli, amelyet élnie kellene. Életunttá válik, keresi az olcsó feltöltődési lehetőségeket, értéktelen szórakozásokat, könnyű olvasmányokat, izgalmas adásokat, hogy valamivel úgyszólván „feldobja” megszokott életvitelét. Nevezhetnénk ezt az állapotot a lélek megfázásának. Mik az eredmények? Bűnös viselkedések, amiket sosem elemeznek, sem nem cserélnek le, Képességek és talentumok, amelyeket nem ápolnak, nem fejlesztenek, Míg a hetek hónapokká nyúlnak, A hónapok évekké torlódnak, S egy napon visszatekintesz életedre, amelyből A mély, bensőséges és tisztességes beszélgetéseid hiányoztak, Bátor imáid el nem hangoztak, Rendkívüli kockázatokat nem vállaltál, Áldozatkész ajándékokat nem adtál, Életeket meg nem érintettél, Karszékedben csak tespedtél aszalódott lélekkel és elfelejtett álmokkal. Ráeszmélsz arra, hogy nem hallottad meg, amikor e világ kiáltott, és Gyötrő szükségeiben téged keresett. Rádöbbensz arra, hogy a hatalmas Isten hívott, légy része valaminek, ami önnönmagadnál nagyobb. Most, megkésve, látod, ki lehettél volna, de nem lettél, Mit valósíthattál volna meg, de pihentél. Nem válaszoltál a hívásra, foglalt voltál, Elhaladt mellett az élet, és te élve meghaltál. Mered felvállalni ezt a fajta életet? Startból kudarcra van ítélve. A senkik élete, akik VALAKIK lehettek volna. A valakiké, akik senkivé hagyták gyúrni magukat az akadályok által, amelyeket legyőzhettek volna, ha fantáziájuk óriásira nem dagasztotta volna őket; a kicsiké, akik látták magukat nagyokká érve, ha "majd", ha "egyszer" minden tökéletesen fog működni. A csecsemőké, akik sohse szoktak rá az önálló táplálkozásra, még akkor sem, miután kinőttek a bébikorból. Nem RÓLAD van szó. TE mered vállalni az életet, és teszel érte. TE rádöbbentél már arra, hogy része kell, hogy legyél valaminek, ami önmagadnál nagyobb. TE még nagy dolgokat valósíthatsz meg. Csak figyelj a hívásra.

Hitetlenül hívő vallomás

2008-01-17T23:07:00.000+01:00

Eltelt egy hónap, amióta utoljára hagytam bejegyzést itt. S ha azt mondom, hogy egy év telt el azóta, akkor sem hibázok. A 2007 tökéletes 7-esét felcseréltük a fejére állított végtelenre. Elkezdődik a visszaszámlálás? Nem hiszek jobb évben, mint a tavalyi. Nem hiszek több örömben, mint a tavaly. Nem számítok több szerencsére, kívánságok beteljesedésére, mint a tavaly. És nem hiszek jobban az embereknek sem. Nem hiszem, hogy az idén jobb barátaim lesznek, mint tavaly, s többet törődnének velem, mint eddig tették. És nem hiszem azt, hogy hitetlentamás volnék. Ne bélyegezzetek annak! Nem vagyok hitetlen. De realista, igen! Mert: hiszem, hogy jobb lehet az évünk, ha én jobb leszek; ha te jobb leszel. Ha mi jobbak leszünk. Hiszem, hogy lesz bőven örömem, nem azért, mert megsokasodik a tavalyihoz képest, hanem mert nagyobbra kerekítem a szemem, hogy jobban észrevegyem a mindennapok "szitáló örömeit", amelyek fölött tavaly csak úgy elsiklott a tekintetem. És lesz elég "szerencse", ha nem szortírozom a szerencsétlenségekhez minden apró-cseprő, vagy nagyobb bajomat - aminél ugyan vannak még nagyobbak, csak nem nekem kell hordozni azokat. S ha nem változnak a barátaim, jobbak lehetnek, ha a jóság és szeretet szemüvegén keresztül fogom szemlélni őket. És tán megpróbálok többet adni, mint amennyit eddig tettem. Mert énrám is számítanak mások - barátként. Hiszek! Mégha hitetlenül is. Mert jobb - igen, jobb! - lesz az idéni év, ha jobb leszek én. ÉN! Aki írom. ÉN=TE, aki olvasod.

HAVAZIK

2007-12-16T16:44:00.000+01:00

Idebent duruzsol a kemence.
Odakint lágyan száll alá az este,
Havazik.

Idebent világos a kis szoba.
Odakint botladkoznak a hóban.
Havazik.

Idebent csend van nagyon,
Odakint lábujjhegyen jár az alkony,
Havazik.

Idebent magam vagyok csendben,
Odakint már nyugszik minden,
Havazik.

Idebent a szívem dobban,
Odakint kemény kő koppan,
Havazik.

Fehér immár a kinti táj,
Beterít mindent a fehér báj,
Odakint.

Lenne bár nyugton a belső zug,
S hetvenkedve ne cibálná a zord cúg,
Idebent.

Odakint kergetőznek szelíd, fehér pelyhek,
Idebent magába roskad a lélek,
Reá havazik.

(K.J., sk.)

Van-e hely?

2007-12-11T23:01:00.000+01:00

Az esztendő a végéhez közeledett, s vele együtt a tanév első évharmada is. A gyerekek már a közelgő téli vakációról álmodoztak, meg a jókora reggeli alvásokról és az alkonyatba nyúló szánkózásokról, puha hótakaróról és foszlós kalácsról. Milyen jó is lesz sutba dobni az iskolatáskát és három egész hétig nem törődni egyébbel, mint a játékkal és a hancúrozással!
Persze addig becsületesen kell tanulniuk. A kis nebulók nem csak azon igyekeztek, hogy a bizonyítványba minél nagyobb jegyeket szerezzenek, hanem hogy az iskolai karácsonyi ünnepélyre alaposan felkészüljenek. A tanító néni már november közepén bejelentette, hogy nagyon szép ünnepélyt szeretne, amely ne csak versekből és énekekből álljon, hanem valami különleges meglepetést is tartogasson: színdarabot tanít be nekik, eljátsszák Jézus születését. Mindenki tapsolt az ötletnek.
A tanítónő előbb kiosztotta a szavalatokat, rövidke felolvasásokat, aztán a színdarabra tért. Röviden elmagyarázta, miről is lenne szó. A darab azzal a jelenettel fog indulni, hogy Augusztus császár követe megjelenik Galilea vidékén és kihirdeti a rendeletet: mindenkinek meg kell jelennie a népszámláláson. Elindul József is Máriával Betlehembe. Ott születik meg az Úr Jézus, aki számára nincs hely a vendégfogadó háznál...
Azok a gyerekek, akik nem kaptak verset, izgatottan várták a szereposztást. Mária és József szeretett volna lenni a legtöbbjük, de hiába, csak egy Máriára és egy Józsefre volt szükség. A tanítónő alaposan megfontolta, kiket válasszon főszereplőkül, aztán következtek a mellékszereplők. Végül mindenki elégedett volt. Csak egy valaki tekintett esdeklő szemekkel a padjából, de hiába. Neki nem jutott semmi. Még egy két mondatos felolvasás sem. Pedig annyira vágyott arra, hogy a karácsonyi ünnepélyhez ő is hozzájáruljon valamivel! Az ő szülei kiért fognak eljönni?!
Szünetben odasomfordált oktatójához. Félénken szólította meg: – Tanító néni.... én, én... szeretnék... én is szeretnék...., szeretném, ha nekem is adna egy helyet... Ha én is szerepelhetnék....
A tanítónő csodálkozva nézett rá: – De hiszen már mind kiosztottam a szerepeket. Nincs mit adnom.
A kis Lali továbbra is könyörgőn nézett rá. – Talán, mégis... – Jó, sajnálta meg a tanítónő, te leszel a vendégfogadós. Nem kell egyebet tenned, mint felhúzni a szemöldököd, amikor József az ajtónál kopogtat és kiszólni: – Nincs hely számotokra a vendégfogadó háznál.
Lali repesett az örömtől. Olyan jól fogja játszani a szerepét, hogy mindenki elégedett lesz vele.
Elérkezett a tanítás utolsó napja, s egyúttal az ünnepély ideje is.
A gyerekek csillogó szemekkel léptek a rögtönzött pódiumra és lelkesen szavalták a kis Jézusról szóló verseket szüleik nem kis büszkeségére. Aztán következett a színdarab.
A tanítónő egyik sarokba húzódott, hogy súghasson az elakadóknak, ha erre sor kerül. De simán ment minden, mígcsak Mária és József be nem kopogtatott a vendégfogadóhoz. – Nincs hely számotokra a vendégfogadó háznál, súgta a tanítónő a tétovázó Lalinak. Semmi. – Nincs hely számotokra a vendégfogadó háznál, mondta kicsit erősebben, látva, hogy Lali még mindig hallgat. De a csend tovább tartott. Szülők és gyermekek feszülten figyeltek.
A tanítónő még egy próbálkozást tett: – Nincs hely számotokra a vendégfogadó háznál, mondjad Lali. Ekkor a gyerek szemébe könnyek szöktek, s odafordulva Mária és József felé hangosan felkiáltott: – Gyertek be, gyertek be! Hát hogyne volna számodra hely, drága Jézus! Hogyne lenne számodra hely, édes Jézusom!
Kopogtatnak. Van-e nálatok egy hely?

Ilyenkor, ünnepek táján...

2007-12-11T22:28:00.000+01:00

Ilyenkor, ünnepek táján nagyobb a nyüzsgés a megszokottnál. Az utca, a város, a boltok tele vannak kipirult arcú emberekkel, akik talán egész éven át alig lépték át az ajándékboltok küszöbét, most meg kispórolt pénzükkel a zsebükben kószálnak ide-oda, keresve a szeretteiknek illő ajándékot. Mennyi szegény ember kívánt magának ezt-vagy amaz évközben, s nem engedhette meg, mert kicsi a nyugdíj, nagy a rezsi, vagy kevés az ösztöndíj, sok a költség... Most meg keresgéli az ajándékot. Ami legyen mutatós, értelmes, ha lehet, hasznos is - de ami a legfőbb, jusson rá a pénzecske.
Utálok ajándékok után rohangálni. Egyike a legnagyobb stresszfaktoroknak életemben. Mindenféle helyzetet, embert, lakást magam elé kell képzelnem, kitalálni, kb. mi is tetszene a leendő megajándékozottnak, vagy mije hiányozhat, mi az, amiből egészen biztosan van már a portája táján, s mi a szösz dobja majd fel a (jó)kedvét. Küldjenek inkább kapálni, s azalatt más válassza ki helyettem az ajándékot! Ha a hagyományos virág-könyv-csoki együttes még megfelelne meglepetésnek, mennyi fölösleges andrenalintól lennék megkímélve!
Énnálam kétlábú Mikulás nem járt az idén, de a világhálón átpasszoltak nekem 2 karácsonyi dalt, egy alvómikulást, akinek a hasán szundít édesdeden a bébiunoka-mikulás, aztán beszánkózott egy-két rénszarvas is a PP-bemutatók ösvényén. Olyan simán érkeztek, és annyira ingyen, hogy nem lehetett nem örülni nekik. Zámbó Jimmy "Borulj a földre legszebb hajnal" kezdetű dalát 4x egymás után is meghallgattam.
"Együtt van az egész család, siess hát, ne késs el..."
"Gyújtsál egy gyertyát ha leszáll a csendes éj, mondj el egy imát a sok szegény emberért. A szeretet ünnepe, hidd el, csak így lesz szép, áldását szórja rá majd az ég..."
Nem, ez az ajándék nem került pénzbe. Mégis... Annyira szép és annyira kedves. És lélekmelengető. Máris elképzelem az igazi karácsonyt, amihez 5 centis hóréteg dukál, meg egy barátságos szoba, benne meleg kemencével, ami mellé letelepedik a család és egyszerűen csak örül. Az ablak alatt felhangzik egy-két kánta, aprónépek zörgetik a kapukat, s elfújják mondókáikat... Nekem valahogy ezt jelenti a Karácsony. Együtt azzal, Akire nemcsak akkor kell gondolni, hanem naponta Vele élni. Nem kisdedként emlegetni, hanem áldott Megváltóként.
Lám, hova értem az ajándék-témától. Az igazi Ajándékhoz. Ezen túlmenően, már igazán csak egy értelmes gondolatom támad: mi lenne, ha egymást azzal ajándékoznánk meg, ami Tőle származik? Szeretet, mosoly, kedvesség, egy derűs levél, önzetlen szív és megbocsátás... Aki úgy érzi, sokat kell fizetnie érte, annak igazán szüksége van a Karácsonyra. Hogy megszülessék szívében Jézus.
LEGYEN RÉSZETEK ÁLDOTT ÜNNEPEKBEN, PIHENÉSBEN, ÖRÖMBEN ÉS SZÍVBÉLI BÉKÉBEN! Ezt tudom kívánni nektek mintegy ajándékként.

Nem ejt hibát (vers)

2007-12-02T22:50:00.000+01:00

Ha különösnek, rejtelmesnek
látszanak Isten útjai,
ha gondok örvényébe vesznek
szívem legdrágább vágyai,
ha borúsan búcsúzni készül
a nap, mely csak gyötrelmet ád …
egyben békülhetek meg végül:
hogy Isten sosem ejt hibát.

Ha tervei igen magasak,
s irgalma kútja mély nekem …
ha a támaszok mind inognak,
ha nincs erő, nincs türelem,
s tekintetem sehol célt nem lát
vaksötét, könnyes éjen át …
egy szikrácska hit vallja mégis,
hogy Isten sosem ejt hibát.

És ha szívem megoldhatatlan
kérdéseknek betege lett,
mert elkezd kételkedni abban,
hogy Isten útja szeretet …
minden elfáradt sóvárgásom
békén kezébe tehetem,
s elsuttoghatom könnyek közt is:
Ő nem ejt hibát sohasem.

Azért csend, szívem! Engedd múlni
a földi múló életet!
Majd a fényben látni, ámulni
kezdesz: Mindig jól vezetett!
Ha a legdrágábbat kívánja,
a legsötétebb éjen át
menekülj a bizonyosságba,
hogy Isten sosem ejt hibát!

(ismeretlen költő verse)
Fordította: Túrmezei Erzsébet

(Legyen ez a vers bátorításul mindazoknak, akik csak halkan merik feltenni a miérteket, erőtelenül is bízva Abban, aki sosem ejt hibát.)

Csak KÉT évszak!

2007-10-20T19:21:00.001+02:00

Egy kerek hónap telt el, mióta utoljára frissítettem az oldalt. Azóta igazán érezhetően egy dolgot észleltem (nem mintha nem történt volna több is): a finom meleget felváltotta a zord hideg. Semmit nem tehetek ellene, max. jobban felöltözöm. De a hideg - hideg marad. Lehet megjegyzéseket tenni, lehet utálni, meg lehet próbálni nem venni tudomást róla (már ha sikerül!), mondhatunk bármit, a hideg VAN. Fűtik a vonatokat, s a naponkénti ingázásban igazán jó dolog lehuppani a melegített hátú ülésre, s végigolvasni vagy bámulni az utat. Kezem-lábam megmelegszik, s érthetetlen módon a lélekbe is beszivárog ilyenkor egy kis felengedettebb hangulat. Ámde az utazás sem tart a végtelenségig. Egy óra, kettő, de legyen nyolc is nagyritkán, aztán végállomás - és leszállok. S rögvest társként szegődik mellém a HIDEG. Köszi szépen, tiltakoznék, megtalálom az utat egyedül is, dehát nincs kivel beszélni. Kitartóan caplat velem, mígcsak be nem kerülök ismét egy melegebb hajlékba. Ilyenkor megtorpan, és lecövekel az ajtó előtt. Nem türelmetlen, nem firtatja, meddig maradok odabent, csak vár-vár kint... Meleg hajlékban bent lenni: kibírnám én nagyon sokáig. Csakhogy nem így van berendezve az élet, mert kint-bent, jövés-menés, hideg-meleg, vonat-busz, gyaloglás-rohanás váltogatják egymást. Kénytelen-kelletlen el kell szenvednem a hideget. Ragaszkodik hozzám nagyon, rátelepszik az orromra, bebújik a kesztyűmbe, besettenkedik a lábbelibe, és kísér, kísér, kísér. Mondanék róla jót, de csak egy jut eszembe. Megöli a bacilusokat! Nem tudom, hogy nálam miféle bacikat pusztít el, mert sose éreztem szükségét annak, hogy a meleg ősz után jótékony hideget kívánjak. Viszont kegyetlenül érzem másfajta hatását a csontjaimban. Szóval - személy szerint elküldeném a hideget a két Sarkra. Maradjanak ott, a fókák nem panaszkodnak. DE... - és most egy jó hír! Számolom bizakodva a hónapokat. Tudom, hogy ismét lesz tavasz. Ismét melegíteni fog a napsugár, s a küszöbön átveszi a hideg helyét. Kicsalogatja a begubózott emberkéket menedékükből, felébreszti a mackókat, hazahívja a vándormadarakat, mosolyra húzza az addig hidegtől összevont ajkakat, meleg tenyérré simítja az összegémberedett, ökölbe szorult markokat, s játékosan ugrálni kezd a napfényben sétálók szemében. Várom én a tavaszt nagyon! Várom én a meleget. Várom ám a felhőtlen tekinteteket. S tán mégcsak lehetetlent se remélek, ha arra gondolok, hogy hideg lelkekben is felenged a fagy, mert ráesik egy meleg fénynyaláb, és kisimítja a lélek ráncait.

Friends' Day - 22th September

2007-09-20T21:22:00.000+02:00

Today is Friends' Day. If you are a friend, the following quotations are for you (too):

- "Sometimes the measure of friendship isn't your ability to not harm but your capacity to forgive the things done to you and ask forgiveness for your own mistakes" (Randy K. Milholland).
- "I've learned that all a person has in life is family and friends. If you lose those, you have nothing, so friends are to be treasured more than anything else in the world" (Trey Parker and Matt Stone).

And if you aren't sure that you are my friend, please be attentive: "Don't walk behind me, I may not lead. Don't walk in front of me, I may not follow. Just walk beside me and be my friend". Please, don't forget...

On Friends'Day I wish: May our long-distance friendship flourish... As I send you my wishes, across the miles to say: HAVE A GREAT DAY!

The Rose

2007-08-26T18:24:00.001+02:00

John Blanchard stood up from the bench, straightened his Army uniform, and studied the crowd of people making their way through Grand Central Station. He looked for the girl whose heart he knew, but whose face he didn't, the girl with the rose. His interest in her had begun thirteen months before in a Florida library. Taking a book off the shelf he found himself intrigued, not with the words of the book, but with the notes penciled in the margin. The soft handwriting reflected a thoughtful soul and insightful mind. In the front of the book, he discovered the previous owner's name, Miss Hollis Maynell. With time and effort he located her address. She lived in New York City. He wrote her a letter introducing himself and inviting her to correspond. The next day he was shipped overseas for service in World War II. During the next year and one month the two grew to know each other through the mail. Each letter was a seed falling on a fertile heart. A romance was budding. Blanchard requested a photograph, but she refused. She felt that if he really cared, it wouldn't matter what she looked like. When the day finally came for him to return from Europe, they scheduled their first meeting - 7:00 PM at the Grand Central Station in New York. "You'll recognize me," she wrote, "by the red rose I'll be wearing on my lapel." So at 7:00 he was in the station looking for a girl whose heart he loved, but whose face he'd never seen. I'll let Mr. Blanchard tell you what happened: A young woman was coming toward me, her figure long and slim. Her blonde hair lay back in curls from her delicate ears; her eyes were blue as flowers. Her lips and chin had a gentle firmness, and in her pale green suit she was like springtime come alive. I started toward her, entirely forgetting to notice that she was not wearing a rose. As I moved, a small, provocative smile curved her lips. "Going my way, sailor?" she murmured. Almost uncontrollably I made one step closer to her, and then I saw Hollis Maynell. She was standing almost directly behind the girl. A woman well past 40, she had graying hair tucked under a worn hat. She was more than plump, her thick-ankled feet thrust into low-heeled shoes. The girl in the green suit was walking quickly away. I felt as though I was split in two, so keen was my desire to follow her, and yet so deep was my longing for the woman whose spirit had truly companioned me and upheld my own. And there she stood. Her pale, plump face was gentle and sensible, her gray eyes had a warm and kindly twinkle. I did not hesitate. My fingers gripped the small worn blue leather copy of the book that was to identify me to her. This would not be love, but it would be something precious, something perhaps even better than love, a friendship for which I had been and must ever be grateful. I squared my shoulders and saluted and held out the book to the woman, even though while I spoke I felt choked by the bitterness of my disappointment. "I'm Lieutenant John Blanchard, and you must be Miss Maynell. I am so glad you could meet me; may I take you to dinner?" The woman's face broadened into a tolerant smile. "I don't know what this is about, son," she answered, "but the young lady in the green suit who just went by, she begged me to wear this rose on my coat. And she said if you were to ask me out to dinner, I should go and tell you that she is waiting for you in the big restaurant across the street. She said it was some kind of test!" It's not difficult to understand and admire Miss Maynell's wisdom. The true nature of a heart is seen in its response to the unattractive.

Memento

2007-08-11T13:04:00.001+02:00

Kereken két hónap telt el a szülinapom óta. Ez jutott eszembe, miközben sms-t küldtem testvéremnek, akinek ma van születése évfordulója. S eszembe jut az idézet is, amely a szülinapra kapott üdvözletemen áll (rövid és szép): "Ha szép a világ, miattad szebb, hogy jó most élnem, miattad lett. Miattad várom a legszebb napot, mikor nem kérek, csak adok, adok, adok". Hát - erre emlékezek, és erre emlékeztetlek titeket. Jó várni, hogy adjanak nekünk és kapjunk, de jó, még jobb, adni, adni. (Vagy ugyanolyan jó?) Szépet, nemeset, örömszerzőt, kedveset, mosolyt, biztató szót, mindent, amitől a megajándékozott többnek, jobbnak, elevenebbnek fogja érezni magát. Nemcsak egy napon, hanem állandóan. Emlékezzetek!

MAGYARVISTA

2007-08-07T23:20:00.000+02:00

Távirat-stílusban:
Magyarvistai falunap - idén júl. 29-én volt.
Anyai nagyapám vistai volt.
Egyedülálló és egyetlen fészke a Szallós nevű családoknak, amelyek egyikében megszületett az én édesanyám is.
Néhány fotó: Magyarvista tiszteletére és ottani, néhai őseim emlékére.

A Butterfly Story

2007-08-04T21:15:00.001+02:00

A man found a cocoon of a butterfly. One day a small opening appeared; he sat and watched the butterfly for several hours as it struggled to force its body through that little hole. Then it seemed to stop making any progress. It appeared as if it had gotten as far as it could and it could go no farther. Then the man decided to help the butterfly, so he took a pair of scissors and snipped off the remaining bit of the cocoon. The butterfly then emerged easily. But it had a swollen body and small, shriveled wings. The man continued to watch the butterfly because he expected that, at any moment, the wings would enlarge and expand to be able to support the body, which would contract in time. Neither happened! In fact, the butterfly spent the rest of its life crawling around with a swollen body and shriveled wings. It never was able to fly. What the man in his kindness and haste did not understand was that the restricting cocoon and the struggle required for the butterfly. To get through the tiny opening were nature's way of forcing fluid from the body of the butterfly into its wings, so that it would be ready for flight once it achieved its freedom from the cocoon. Sometimes struggles are exactly what we need in our life. If nature allowed us to go through our life without any obstacles, it would cripple us. We would not be as strong as what we could have been. And we could never fly...

Csak egy pillanat...

2007-08-01T21:48:00.000+02:00

Alig 2-3 éve fejezték be a vonatállomásnak szinte ugyanennyi ideig tartó felújítását, s lám-lám, már megint renoválják... Szép lesz, halványkék helyett világosságra színt fog kapni a mennyezet... Így rendezgettem magamban a gondolatokat, mialatt az állványok mögött balra kanyarodtam, hogy srégen átvágjak az épületen. Egy szemvillantásnyira még felnéztem, fél lábam szinte megállt, hogy lássuk csak na, hogy is fog ez kinézni, ám a másik lábam már moccant is oldalt. Ennyi volt. Másodperc tíz felé szakítva. Következő másodperc tán túlzásnak is tűnne, nem is, inkább következő villanás, azaz loccsanás, és már láttam is minden irányba szétfröccseni a magasból lezuhanó festékesvödröt. Még csak megszeppenni, nem hogy felócsúdni nem maradt időm! Érzékeltem, hogy legalább 3 szempár reám szegeződik, s valahonnan hozzám jutott egy másik munkáshoz intézett félmondat: "...éppen hogy megmenekült". Aha. Ez én lennék. Tekintetem sebesen végigszántja öltözékemet: baj nincs, hiszen semmilyen festéknyomot nem látok magamon. Azaz... Zöldkockás nadrágom jobb szárát két fehér csepp teszi feltűnővé. A pulóverem mandzsettájának környékén szintén elkenek egy kis idétlen fehér nyomot.
"Éppen hogy..." Dehogyis kiáltok oda, hogy de bizony, a zuhanó edény szelétől errébb repült 3 cseppecske. Éppen hogy! Igenis, éppen hogy megmenekültem! Mert nem borított el a festék, nem esett a fejembe a vödör, nem ömlött tartalma a táskámra, nem volt szükségem elbújni valahova, hogy ledobjam cuccaimat és más egyebet keresgéljek (ami ugyan nehéz lett volna 45 km-re az otthonomtól). Persze, "éppen hogy" 3 cseppecske esett rám, amit egy-kettőre eltüntettem a vízcsap és egy zsebkendő segítségével.
az épületmunkások 6 méterről
"Éppen hogy..." lehettem volna közelebb is a vödörhöz.
"Éppen hogy..." nyakamba is ömölhetett volna.
"Éppen hogy..." elcsúszhattam volna.
"Éppen hogy..." idegessé válhattam volna.
"Éppen hogy..." elkerült egy nagyobb kellemetlenség.
"Éppen hogy..." nem ütött el a busz, nem tepert le autójával egy figyelmetlenebb sofőr, nem veszekedtél házsártos szomszédoddal, nem vágott el a kezedből kiugró kés, nem ájultál el a déli hőségben, nem kaptál szívszélhűdést.
"Éppen hogy megmenekültél".
Éppen hogy 1 hete múlt, mióta Eugenről kiderült, hogy vérrákja van. S éppen 3 napja, hogy lehunyta szemét.
"Éppen hogy" - lehettem volna én vagy te az ő helyében.

Amikor a szív beszél

2007-07-27T22:30:00.001+02:00

Talán Alíznak hívták, vagy Zsuzsának? Netán Annamáriának? Történhetett volna ez akármelyik képviselőjével a szebbik nemnek. Mondjuk, hogy Alíz volt… Hónapokkal korábban forgatta a fejében, hogyan is kellene alakulnia a karácsonynak. Eltervezte a vásárlásokat, az ajándékokat, a fa díszítését, vendégek fogadását, egyszóval mindent, amit csak illik a karácsonyért és karácsonykor megtenni. Ám másként alakult minden. Epekrízis, kórházi beutalás, gyors műtét… A kórházi ágyon immár töviről-hegyére átgondolhatta, felboncolhatta, elemezhette a történteket és a meg nem történendőket. Karácsony a kórházban? Elviselhetetlennek tűnt a gondolat. Hova lesz immár az ünnep? Ki fogja vele tölteni a karácsony estét? Nem sokáig ápolgathatta siránkozó hangulatát. Éjjeli szekrényén, a feje mellett lassan üdvözletek, képeslapok kezdtek felgyűlni. Barátai, ismerősei, munkatársai, rokonai – mindenki, aki csak tudomást szerzett betegségéről – figyelmességük kedves jeleivel halmozták el. A kórterembe ugyan nem léphettek be, ezért a nővérekre bízták az Alíznak szóló ajándékokat. A napok teltek, és a cserepes meg vágott virágok sokasodni kezdtek az asztalon, az ágy mellett, a virágtartóban. Alíz elégedetten és boldogan szemlélte őket: - mennyien szeretik! Mily gyönyörű virágok! A kétágyas szoba másik lakója, a Down-kóros Márti (Katica, Sárika, Lenke stb) eleinte csendben maradt. A virágok látványa viszont hamarosan megigézte. Alíz csak azt látta, hogy megmoccan az ágyat eltakaró függöny, s két nagy szem szegeződik legfrissebb, legszebb, a családtól kapott csokrára. – Nagyon szép virág! Nagyon szép… Szegényke, gondolta Alíz. Őt senki sem látogatja. Hm… neki nincs virága… Talán adnom kellene az enyémből. Aztán fontolgatni kezdte: ez a barátnőmtől van, nem illik odaadni. Talán emezt, ja, nem, ezt édesapám küldte, hogy érezné magát, ha…. Vagy inkább ezt a cserepest? Vagy… Másnap Mártit a műtőbe tolták. Ó, nem adtam neki semmi virágot, tépelődött Alíz. Nem baj, majd ha visszahozzák a műtőből, igen, akkor majd meglepem. Úgysincs senkije, akitől várhatna ajándékot. Nyilván, hasonlóan gondolkozhatott a nővérke is, mert délután nagy gonddal apró kis virágcseperet helyezett Márti éjjeliszekrényére. Márti hamarosan visszatérhetett a csendes, ám annál virágzóbb szobába. – Virág, milyen szép virág, örvendezett a meglepetésnek. Ó jaj, miért is nem adtam korábban? Adnom kellett volna a virágaimból… De még nem késő – őrlödött Alíz. Bombaként érte a hír következő reggel, hogy Mártit kiengedik. A nővér segített összeszedni szerény kis cókmókját, majd utoljára a virágot is óvatosan Márti kezébe helyezte. Jajajaj, korábban kellett volna adnom, no, gyorsan, melyiket is…? – vádolta magát Alíz. Ezt? Vagy emezt? A nővérke oldalán Márti az ajtó felé tartott. Hirtelen megállott. Csomagját segítője karjára akasztotta, majd libbent az ágyat eltakaró függöny, s Márti, tekintetét Alízra szegezve megszólalt: Olyan büszke vagyok rád, örülök, hogy megismerhettelek. Nem felejtelek el. Fogadd szeretettel – emlékbe. S ezzel Alíz szekrénykéjére helyezte az aprócska cserepet.

Vers: Aranyabroncs

2007-07-24T22:59:00.000+02:00

Mélyen szántó gondolataiért nagyon szeretem a Reményik-verseket. Mintha az én kusza gondolataim lennének az ő szavaiban kisimítva... Most az alábbit szeretném megosztani veletek. ARANYABRONCS A mellemen egy gyűrű fut körül, Aranyabroncs, vagy acélkarika: Én nem tudom. Szorít, szorít, S e szorítás nem múlik el soha. Akkor is fáj a szívem, ha örül, Mert aranyabroncs fut rajta körül, Aranyabroncs, vagy acélkarika. Az élet ez a kemény karika. Csak néha simul közé és közém Enyhületképen egy rózsaszirom: Égi rózsafa hullatta levél. Az életemet jaj, meddig bírom? S tavasz pattantja egykor el, vagy tél Az aranyabroncsot szívem körül? Mert akkor is fáj, ha nagyon örül. Aranyabroncs, bánat-öv, örömpánt: A lélek egyszer magáról lehánt, Ledobál minden felöltőt, övet, -És mezítlenül új ösvényt követ, Hol nem szorítja több arany-iga. Mert egyszer elpattan a karika.

Mondtál valamit?

2007-07-23T22:43:00.000+02:00

Mondtál valamit? Túl halkan.
Írtál valamit, túl láthatatlan
Ahhoz hogy érteni tudják,
Mit adni akartál,
Vagy elfogadni,
Mit oda se nyújtottál….
Biztos, hogy nem álmodtál?

Beköszöntő

2007-07-23T07:40:00.000+02:00

(...)
Ha kilépsz és ismét útnak eredsz, jegyezd meg a helyet. És még gyere hozzám. Mert időnként cserélődni fognak kis lakom díszletei. Én tán újra találsz valamit, ami tetszeni fog. S ha nagyon-nagyon megkedveled, neked adom: elviheted. Mert örömmel adom.

MOST például, ezt a gyönyörű kaktuszvirágot.

Kívánság

2007-07-22T23:08:00.000+02:00

Valaki azt mondta nekem: – Megborzadok arra a gondolatra, hogy fiatalon meghalhatok. Jó volna tudni, mennyit élek.
Nem hiszem, hogy az a fontos, mennyit élünk. Inkább az, hogy hogyan élünk. Mert a jövendő élet szempontjából ez a döntő kérdés.
Megosztom veletek azt, amit én is kaptam, s ami – ha megengeditek, hogy lelketek-szívetek érzékeny húrjait megpendítse – hozzásegíthet életetek „hogyan”-jának kialakításához.
Mi a legszebb?
Fájó szívvel mást vigasztalni,
Elfojtott könnyel könnyet letörölni,
Bekötni sok nagy szívsebet,
amikor a tied a legjobban éget.
A csüggedőnek adni szárnyakat,
És megérteni akkor másokat,
Amikor hiába keresel szívet,
Mely felemeli csüggedt lelkedet.
Leroskadni este az oltárnál,
Megpihenni a kereszt lábánál,
Megköszönni az Úrnak a napot,
S kérni egy nehezebb holnapot.
Kedves Olvasók, ezt kívánom Nektek. Isten adja meg beteljesedését. Mert akkor méltó válasz lesz a „hogyan”-ra. És boldog lesz úgy az évetek, mint az éltetek.