A június a kedvenc hónapom. Nem is tudom pontosan, hogy miért. De ha nagyon kell, jónéhány okot fel tudok sorolni. Kezdjem azzal, hogy júniust a gyereknap nyitja meg. Az olyan remek! Kicsik élvezik, nagyok meg várják, hiszen vannak örök gyerekek, akik 40, sőt 60 után se nőnek ki a gyerekkorból, maximum a gyerekcipőből.
Aztán kezdődik a szülinapok sora. Másodikán volt tanáromnak a lánya, harmadikán volt évfolyamtársamé, tizedikén egyszerre három ismerősnek van, tizenkettedikén kettőnek, s a kettő közt meg az enyém! Na, ugye milyen nyomós ok arra, hogy örüljek a júniusnak? Az idén kb. harminc ember köszöntött fel, egész nap ingáztam a számítógép és a telefon között, kaptam 3 csokor rózsát, egy balkont (amit mellesleg nem a kezembe nyomtak, félreértés ne legyen! hanem kemény munkával pont szülinapomra fejezte be szülém, s ugyanaznap estéjére egy asztalkát és négy széket is varázsolt hozzá egy asztalos-ismerősével együtt. Fel is avattam rögvest a két munkásommal, a volt oszimmal és a szomszédasszonnyal - egy díszes epertorta révén. Lásd az előző bejegyzés képét).
No, ott tartottam, hogy van miért szeretnem júniust. Hát hogyne! Ugyanez a hónap szolgáltatja évről évre a ballagási napokat, anno 19... én is egy június 10-i napon ballagtam. "Június van, s nagyon magam vagyok..." - szavalom el minden év június első dekádjában nagy pátosszal csak úgy a magam nosztalgiáztatására az Ady-verset, amit én nagyon-nagyon kedvelek, annak ellenére, hogy nem minden kijelentése fedi a jelen valóságot. De júniusról szól, és ez a lényeg!
Június 14, 17, 19, 21, 22, 24, 26, 28 - mind olyan napok, amikor barátaim, ismerőseim ünneplik mulandóságuk egy újabb állomását. Júniusi vagyok, ugye nem csoda, hogy legtöbb ismerősöm júniusi születésű? Összeköt minket valami megnevezhetetlen, láthatlan szál, amiről legtöbben ténylegesen tudomást sem vesznek, ám ha jól belenézünk gondolataink mélyébe, észrevehetjük ezt a cinkosan megbúvó húrt, amely csak a júniusiakat képes ikerhangulatú, egyszeriből kicsattanó jókedvre hangolni. Jázminillattal, cseresznyekoszorúval.
Gyereknaptól a hónap végéig tanúja vagyok a nagy csodának, amint a zöld, majd fehéres ribiszkebogyók mélyvörösre váltanak. Reggelente meghitt közelségbe kerülök egy-egy bokor-őkelmével, amely kihívóan incselkedik érett gyümölcseivel. Hamm-hamm, csap alá sem kell vinni őket, annyit zuhogott már rájuk az eső.
Június már maga mögött tudja a tavaszt, de még nem fogadja az észbontóan forró és hetekig tartó, perzselő nyári napokat. Kitörő lelkesedéssel fogadom a végre rövidujjúra vetkőztető melegét, s a naplementével beköszöntő kellemes langyosságot. Ami - elkerülhetetlenül - andalgásra csábít.
Június, június... Ha lehetne, lecserélném a januárt, februárt, novembert erre a hónapra. Lenne négy hónapnyi június, négy hónapnyi kellemes meleg, amikor még-már nem kellene kesztyűbe bújtatott kézzel járni latyakos hó idején meg undokul szürke esős napokban. Négy hónapra hosszabbodna ez az áldott meleg (így szoktam én becézni a júniusi napsugarat). Áááááá, ilyen csak a mesékben létezik, de még ott sem olvastam, annyira nagy mese lenne ez.
Még egy nap, és itthagy az idei JÚNIUS. Nem próbálom marasztalni, nagyon benne van már saját ritmusában. Búcsúzok tőle, megköszönöm a sok jót, amivel elhalmozott, a kedves napsugarakat, amelyek délelőttönként a ház küszöbére csalogattak hosszú, önfeledt percekre; köszönöm a terített kertet, s az év leghosszabb nappalait. Kérlelném, feledje a rosszat, s feledtesse menetelével volt keserveimet is.
KÖSZÖNÖM, JÚNIUS, JÓ VOLTÁL! JÖVŐRE IS VÁRLAK.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése