Pironkodnék...

Borzasztó vagyok. Azért, mert igazán borzasztó, hogy 3 hónapja még egy kurta kis versikével sem ajándékoztalak meg titeket, bloglátogatóim. Készítettem néhány piszkozatot, elmentettem három-négy ötletet, de még csak írmagjukban léteznek. Elmúlt a tél, megkezdődött a tavasz is egy hónapja, én meg csak tespedek, és a gondolataim velem együtt. Valami tavaszi aszténia akarna ez lenni? De hol volt a tavasz januárban? Februárban? Mna, nem jó kifogás, valami egyéb kellene. Talán a sok munka, hja, az ember nem csak levegővel él... Huhh, ez se jó alibi, hiszen tavalyig a sok munkát félretéve, akár éjfélkor is írtam, ha az ihlet akkor kopogtatott. Ej, jut eszembe: azt mondja a román ember: Cine se scuza, se acuza. Aki nem értené, annak itt a pontos fordítása: Aki mentegetőzik, vádolja magát. Nem mentegetőzöm, azért se! De attól még egy kicsit fáj a negyedéves kiesés. Megígérem, hogy írni fogok. A piszkozatokat előveszem, a témákat kikerekítem, visszamenőleg, ezért ne csodálkozzatok majd, ha egy friss bejegyzés előtt 1-2 hónapos régiségű dátumot fogtok találni. De azt nem ígérem, hogy holnap írok, csak hogy "legközelebb". Addig is küszködöm az aszténiával. Tudjátok, azzal, amit nem a tavasz okoz, hanem az a bizonyos Ámor-nyíl.

Idén is volt december tizedike

Olyan jól osztja el a Fennvaló az eseményes napokat életünkben. Születésemet kora nyári napra ütemezte be, a névnapom pedig rá félévre van. Ez utóbbi ugyan emberi kitaláció, és persze, hogy soha senkinek eszébe nem jut a családban, de ettől eltekintve nekem igen! Mert olyankor a rádióban szépen bemondják, hogy ma Judit nap van, és éljenek a Juditok. Én meg tényleg elkezdek éledezni, mert nagynéném történetesen akkor hallgatja a rádiót, s a szomszédasszonynál is be van kapcsolva, tehát tudják, hogy nevem napja. És rögtön felhívnak és felköszöntenek. Nincs ugyan semmi érdemem abban, hogy így hívnak, s nyilván ha Mária vagy Irénke lennék, ugyanígy megtennék. És a 7. szomszédban lakó idős szomszédnéninek is eszébe jut, csakhogy már előző nap, mert megvásárolja a képeslapot, reszkető kézírással ráírta az idén (is), hogy "Boldog névnapot!" - és személyesen dobja be a postaládába. Hogy mi ebben az egészben a különös? Voltaképpen semmi. Se a névnap, se a felköszöntés, sem az öröm. Másokkal ennél ragyogóbb dolgok történnek. De azok nem nekem ragyogóak. Én viszont tudom azt, hogy ezek a más szemében kis apróságnak tűnő dolgok - "szitáló hópelyhek", az ég csodamorzsái a földre hullatva. Mert egy nappal korábban annyira nehéz volt már vinni a többnapos - munka miatti - nem alvásból eredő kimerülés terhét másféle gondokkal együtt, hogy azt mondtam: Istenem, adj egy jobb napot holnapra! Ne legyen ilyen sanyarú, mint a mai! És meghallgatott. És én örültem. Mert kétségtelen, hogy nagyobb csoda a születés eseménye, de még nagyobb csoda, amikor egy egyszerű névnapon az ember újra érzi, hogy él. Mert van, aki éltesse.

Múzsakeresés

Nekem úgy tűnik, hogy az élet egyre prózaibb. Lehet, hogy nem látom én jól, de az is lehet, hogy nem az élet változott. A blogszobám fülledt levegője viszont orrcsavargatásra meg fejcsóválásra késztet: itt nagyon kéne már szellőztetni, beengedni egy kis friss levegőt és vigyori napsugarat. Az utóbbi hónapok tevékenysége (hiánya) arra enged következtetni, hogy a múzsáim elutaztak hosszú vakációra, és lekésték a visszafelé induló repülőt. Grrr, csak kapjam el őket valahol... Hevert ám téma éppen elég a közelben, s ha nem is a járdán botlottam beléjük, időnként elém penderültek. De hiába, mert a lírai lényem nagyon sarokba szorult, és sehogy se tudtam kivakarni belőle az írásra való tisztességes hajlandóságot. Doppingszert pedig nem ismerek erre a makacsságra. Pedig valami nagyon szépet akartam volna írni. Ja persze, mindig azt tervezem. Vagy az alany szép, vagy a téma, vagy az igyekezetem. A végeredményről ne beszéljünk most, jó? Arról írnék - ha lenne ki súgjon -, hogy nagy kártyakeverő ez az élet. Hol összekeveri alaposan a kártyáinkat, hol lecsapja őket vagy éppen néhány lapot fejjel felfele enged kikandikálni, de csak annyi ideig, hogy meglássam őket, majd gyorsan ismét összekeveri őket. Na, igazodjak el, ha tudok. Márpedig nekem ez a kártyajáték igazándiból akkor működik - szabály ellenére - ha belenézhetek a pakliba. Kicsit megsajnálom magam. Míg hazatér legalább egy a lófráló múzsák közül, kölcsönlopok egy kis ihletet Coelhotól. Tán csak nem haragszik meg rám, én nem fogok árulkodni magamra! Aszongya, hogy aszongya: “Megtanultam, hogy (...) a türelem rengeteg gyakorlást igényel. Hogy vannak emberek, akik szeretnek bennünket, de egyszerűen nem tudják, hogyan mutassák ki. Hogy olykor az, akire azt hinnéd, hogy megadja neked a kegyelemdöfést, ha már a földön fekszel, egyike azon keveseknek, akik segíteni fognak neked felállni. Hogy csak azért mert valaki nem úgy szeret téged, ahogyan te szeretnéd, ez nem azt jelenti, hogy nem szeret téged teljes szívével. Hogy sosem szabad azt mondani egy kisgyermeknek, hogy az álmok balgaságok: tragédia lenne, ha ezt elhinné. Hogy nem mindig elég, ha megbocsát nekünk valaki. Az esetek többségében te vagy, akinek meg kell bocsátani magadnak. Hogy nem számít, hány szilánkra tört a szíved: a világ nem áll meg, hogy megvárja, míg összeragasztod” (A fény harcosa). Mondtam na, ugye mondtam, hogy nagyon keverődnek a kártyák. Miről is akartam írni? Megyek ablakot nyitni, hadd jöjjön be egy kis hűsítő fuvallat.

____

Uuuupsz meg zsupsz, a fenti idézet kissé rózsaszínűen hangzik. Hihh, pedig se nem romantika, se nem nosztalgia másoltatta le velem. De tetszett a mondanivalója. [Akit zavar, nézzen félre, vagy olvassa visszafele a betűket :) ] Én megbocsátok magamnak.