A következő címkéjű bejegyzések mutatása: elmúlás. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: elmúlás. Összes bejegyzés megjelenítése

2010. július 12., hétfő

Kétféle könnyhullatás

Nagy sokára rászántam magam az írásra, annak ellenére, hogy máshonnan kell elszakítani hozzá az időt. Vissza akartam emlékezni arra, ami most 5 hónapja történt, s az örömteli folytatására. Most meg, néhány perc elteltével, elrejtőztek a szavak, más ruhába bújtak, már nem olyan könnyű kezelni őket. Hogy kéne elmondani azt és hogy lehet elmondani, hogy mennyire örültem, amikor tanítványságnyi idő után ebben az esztendőben jégbontó hava megteremte a reménykedő várakozás gyümölcsét? Hogyan lehet a szavakat kerek mondatokba önteni, hogy kifejezzék: mennyire örülök az Élet nekem adott, két lábon járó, melegszívű Ajándékának? Hálás vagyok érte és neki, és szerettem volna díszesebben visszagondolni és kiírni magamból az eltelt időszakot. Most pedig csupán pillanatok töredéke alatt derékszögű prizmán át szemlélem az életet. Látok magam előtt egy képet, s valahol mögötte egy feje tetejére állított másik képet. Látom az örömteli valóságot, amelynek örvendhetek én (azaz: mi, ketten), s szemlélem a keserű valóságot, amely rátelepedett egy másik családra (azaz: akik ketten voltak...). Vannak napok, amikor néhány perc elég ahhoz, hogy életünket más színben lássuk. Ilyen volt számomra egy bizonyos nap februárban. És vannak napok, amikor néhány másodperc elég ahhoz, hogy az élet más színt öltsön magára, és árnyalatait mindenki másként élje át. Ilyen a mai nap. Vannak napok, amikor a feltámadó szeretet rózsaszínben látja azt is, amit mások tán sötétnek. És vannak napok, mint a mai is, hogy az elalvó szeretet előtt sötétté válik minden, mert árnyék borult az életre. Vannak napok, amikor a bizonytalan jövőt megszépíti a reménység, a várakozás, a közös tervek és álmok szövése. És vannak napok, amikor a jelent csak az elszakadó múlt derűsebb perceinek felidézése teszi elviselhetővé, emlékezve az időre, amikor a reménység még reménykedett. Vannak napok, amikor egyetlen szó a fellegekig emeli a lelket, és túlcsorduló örömmel önti el. És vannak napok, amikor minden szó elnémul, a lélek elcsitul, és bánat száll be a házba. Van egy nap, amire sóvárogva vágyik a menyasszony, vágyom én, mert magával hozza a reménység, a várakozás, a szeretet kiteljesedését. És lesz egy nap, amire kimondhatatlanul epekedve vágyik az, akinek álma megszakadt, és most már a reménység másféle várakozásával néz előre, mert az a nap az Élettel való találkozást és minden remény beteljesedését hozza magával. Azon a napon a közös tervek ismét asztalra kerülnek, a múltnál sokkal szebbé válik a jelen, a reménység valósággá alakul, s a SZERETET mindörökre megmarad. A mai napon visszagondolok az Élettől kapott Ajándékomra. És a mai napon előrenézek veletek együtt az Ajándékba kapott Életre, amit a végtelen Szeretet fog adni mindazoknak, akik e szeretettel élték a földön mulandó napjaikat. ... In memoriam Bégányi Zoli. És együttérzésből Noémivel. Emlékezzetek: Szeretet az Élet!

2009. december 13., vasárnap

Memento - Petrovics Jóska

December tizenharmadika. Amikor ma megnéztem a naptárban, az Úr 2009. évének hányadik napját értük meg, egy pillanatra arra gondoltam: tizenharmadika, és nem péntek! Biztosan örülnek a babonások, hogy valami baj elkerüli őket. De a baj bárhol jöhet, nem csak ott, ahol a fekete macskától félnek. A legelső hívás 11:07 perckor érkezett: Jóska az éjjel nagyon rosszult volt. Lehet, hogy az utolsó napja. - Istenem, bár egy jó szót, valami erősítőt mondhassak még neki! Segíts meg... - könyörögtem magamban, és a Bibliát a táskámba pakoltam. Már indulófélben voltam, amikor másodszor csörrent a telefon: Jóska... elaludt. Elmondatlanul maradtak az utolsó vigasztaló szavak, nem jutott el az utolsó bátorítás, mert Valaki onnan fentről a rövidítésen ment el a beteg házához. Megelőzött egy órával, és Ő ellene senki nem szólhat semmit. Az életprogram gombját Ő kezeli, nekünk csak egy-egy lépést mutat meg belőle. Éppen csak annyit, amennyi a mi részünk abban, hogy a program jól működjék. Sírni lehet, sírni szabad. A könnyeknek senki sem parancsol. Felette állnak bármilyen szervezésnek, és olyan utat nyitnak meg a belsőből, ami előtt nem lehet stoptáblát elhelyezni. Siratom magunkat. Azokat, akik együttérzünk másokkal, akiket a jó szándék vezérel, akik szeretnénk valamit tenni másokért. De nem abban a pillanatban és nem abban az órában, amikor az elhatározás megszületett. Csupán egy nappal később. Csak alig 24 órával később - amikor már tényleg késő. Magunkat siratom, az örök későket. "Ne sirassátok a halottat, és ne bánkódjatok érte..." - tanácsol Jeremiás (22:1o). Hiszen szenvedései megszűntek, fájdalmai elmúltak, csendességben alszik. Vár rá egy röpke pillanatnak tűnő alvás, amely után az első szó, amit meghall, Azé lesz, aki utoljára látogatta meg: Ébredj, ébredj! Isten hozott OTTHON! Mert mi találkozni fogunk! Megegyeztünk ebben! Amikor utoljára láttam Jóskát, a gyülekezet gardróbjában álltunk. Éreztem, hogy valamit mondani kéne. Gyógyulást, jobbulást már minden ismerőse kívánt neki. De ha...?! Jóska..., Isten tudja, kinek mit és mennyit enged meg. De ha Ő mégse venné el a gyötrelmeidet, és ha másként látja jónak, te csak arra törekedj, hogy ne hiányozz onnan, ahol nem lesz már szenvedés. A mennyország mindent megér, találkozzunk ott! És Jóskának rögtön váltott az esze, s mialatt egy könnycsepp megjelent a szeme sarkában, félig elmosolyodva így válaszolt: Te pedig nyissad ott a kaput! Nem tudom, ha ekkora megtiszteltetést rám bízna-e az ég. Beérem azzal is, hogy utolsóként mögöttem csukják be a kaput. De végül nem számít a sorrend sem, csak az, hogy a névsorolvasáskor bennünket is kiáltsanak. Nem számít semmi, csak az az egy hang, amit hallani fogunk. Itt vagytok végre! Annyira vártalak titeket! Isten hozott titeket az örök boldogság otthonába!

2009. január 17., szombat

És mi van, ha...?

Ha egy ágat letörsz az erdőben, mit fáj az erdőnek? Marad benne még elég. Ha letörsz egy embert, mit fáj a világnak? Él még benne elég. S ha rád süt a nap, nem fázol a reszketők miatt. Kályhádban vígan pattog a tűz, és egyszer majd a nap is odatűz, ahol most árnyék van. Ha odadobsz egy meggondolatlan szót, nem sért füleket, Mert vonatrobogás se süketít örökké, és távolba futnak a sínek. És hogy éle van a megrágott szónak? Hisz' másnak az esze vág, mégse halt bele, s ami nem öl meg - állítják -, csak erősebb leszel vele. Miért lennél éhes, ha másnak a gyomra korog? A tied tele van, s esznek még milliók. S ha kerül is az álom sok gyötrödőt, a gond az övé, te puhára vetetted az ágyad. És mi van, ha kavicsot dobsz sima tó tükrére? Nagyobbakat hullámzik a tenger, mégsem sír, hogy habzó hullámai összecsapnak a parton vagy a fejed felett. Ha letépsz egy levelet, tán másat növeszt helyette a fa, És a fű, min átmentél, se marad örökké letaposva. Fáj-e az égboltnak, hogy csillagot veszített? Csak hulló volt - mondod -, csak sorsát érte meg. Ha kettétört a gyufa, mielőtt lángra lobbant, doboza se gyullad meg fájdalmában: - Rövid gyufaélet, motyogja magában. Serceg a másik szál; kinek fáj? Senki se siratja a besározott havat, mert várja az újat, ami szállingózni fog; és ha jégvirágot olvaszt el az ablakon, nem gondolja, hogy egyedi volt. ... ... .... Ha egy ágat letörsz az erdőben, mit fáj az erdőnek? Maradt benne elég. Ha letörsz egy embert, mit fáj a világnak...?!

2008. november 28., péntek

Már csak egy név...

Még mindig Mindenszentek hava... Már megint Mindenszentek emlékezete. Azoké a kicsiké, a névteleneké, az egyszerűeké, akik csak éltek. Akik csak voltak. Akikről nem írtak az újságok, nem forgott nevüket lépten-nyomon közszájon, akiket nem hoztak kapcsolatba jeles tettekkel; akiknek a véleményét se kérték ki nagyon gyakran, s inkább csak voltak, mint tudtuk, hogy élnek. Még mindig Mindenszentek hava van. És még mindig csak emlékeznünk kell. És már megint emlékeznünk kell. És már megint temetni kell. Temetni vágyakat, temetni reményeket, temetni terveket, temetni csírázó gondolatokat. Elhantolni velük keserveket, el szenvedéseket, földbe tenni fájdalmakat, elrejteni verejtéket, borítni mindezekre szemfödelet. Gondolni a múltra, felidézni az emlékeket, keresni a szépet, csüggeni utolsó szavakon, felejteni sanyarúságot, négyzetre emelni kedves perceket, megkettőzni a vágyat, elrejtőzni két tenyér mögé, s hagyni folyni a könnyeket. Még mindig Mindenszentek hónapja van. S még nem értek véget a földön a szenvedések. Még élnek kicsik és névtelenek, egyszerű emberek - akik csak élnek. Akik csak vannak. És akikről nem tud a nagyvilág. Akik tudják, vagy nem tudják, hogy eggyel kevesebben vannak. És eggyel kevesebbnek köszönnek. Eggyel kevesebbtől nem kérdik meg, hogy van. Nem fognak találkozni vele a piacon, és nem látják az állomásban, amint nagy köteg portékája mellett áll, hogy elszállítsa a rendelést, vagy csak egyszerűen eladni próbálja keze munkáját. Nem fognak türelmetlenkedni, várva, hogy befejezze Mózes-nyelvvel elkezdett mondatát. Nem, senki sem fogja bántani. Senki sem szól már hozzá rosszallóan, és már nem is fog fájni neki semmi. Eggyel kevesebb azoknak a száma, akik tegnap még betegek voltak, s nem gyógyultak meg, de ma már nem szenvednek. Tegnap még csak egy szám volt a kórteremben, holnapra már név lesz a temetőben. Mert ez az egyetlen esélyük a hozzá hasonlóknak, hogy kikerüljenek a névtelenségből. Azoknak, akik csendesen, szinte észrevétlenül, alázatosan és egyszerűen csak éltek. Csak voltak. A mostanig nem közismertek ezután már név lesznek. Vagy CSAK egy név? Még tart Mindenszentek hava. Még tart e világ bánata. Azoké, akik már csak egy névre emlékeznek. Aki csak volt. Aki már nincs. De aki egyszer - reményünk szerint - ismét lesz. És nem lesz már kicsi, nem lesz szürke eminenciás, és új nevet fog kapni. Olyan nevet, amelynek szépsége elfelejteti e földi ködös emlékeket. Talán már nem sokat kell várni rá. Addig őrizzük emlékezetünkben nevét. Azét, aki élt, aki volt, és most jövünk rá, hogy már nincs. Albert bácsi...