Reggel 8:10-kor kellett gépünknek felszállnia Londonból. Mindenki elfoglalta a helyét, az utaskísérők fuvolázó hangon már elmondták a tudnivalókat. Egyesek már a könyvükbe mélyedtek, másoknak a figyelmét gyerekeik kötötték le, némelyek pedig az órát lesték, ha nem késik-e túl sokat a gép a felszállással. Nem késett sokat. Felbúgott a motor, megremegett a nagy fémmadár minden porcikája, és már siklottunk is iszonyú sebességgel a kifutón.
Szendvicsrágcsálás közben fél pillanatra behunytam a szemem és kértem az Eget, hadd utazzunk szerencsésen. Majd nyugodtan tovább majszoltam a reggelimet. Eközben pillantásom a velem egyirányban, de a másik oldalon ülő harmincas férfira tévedt. Azt hittem, nem látok jól. Felső testét előredöntve, fejét az előtte levő ülésnek támasztva összekulcsolta kezeit és úgy imádkozott. Nem néhány másodpercig, hanem legalább 2 percig. Nem kapkodva, hanem méltóságteljesen. Az ajka mozgott, miközben a szavakat suttogta - persze nem hallhattam, mit. De annál többet láttam. És még annál többet mondott, bár nem nézett a többiekre és nem tartott lelki fröccsöt.
Ezzel az el nem rejtett tettével, amiben hivalkodásnak nyoma sem volt, csak végtelen ráhagyatkozás Arra, aki akármelyik pilótánál jobban kormányozza nem csak a repülőt, de életünket is, azt a leckét mondta fel jelesre, amely a kendőzetlen hitről, a nem szégyellnivaló vallásról és az észrevehető bizalomról szól.
És akkor ott néhány percig nagyon sűrűn kellett pislognom. Mert nem lehetett nem gondolni arra, mi lenne, ha felszálláskor nem egy, hanem az összes fej meghajolna és minden kéz imádságra kulcsolódna. Nem létezne "szeptember tizenegy" és nem félnénk a légköri zavaroktól. Nem félnénk, hogy nem érkezünk meg, mert bárhova érnénk, biztonságban lennénk.
Mert nem szelek szárnyán repülnénk, hanem azzal a biztos tudattal, hogy "óv a kéz / És tart a kéz / És áld a kéz, / A drága kéz. / Elveszni lenne így nehéz..." (Túrmezei).
