A következő címkéjű bejegyzések mutatása: törődés. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: törődés. Összes bejegyzés megjelenítése

2015. május 21., csütörtök

Istenes majális

Amint kiléptem a tegnap a házból, és a villamosra várva megálltam a kapualj bal szögletében, a jobb sarokba egy fiatal lány húzodott be az eső elől. Rámnézett, és megkérdezte, hogy zavar-e, ha rágyújt? Nem emlékszem, hogy az utóbbi öt évben bárhol, bárki is az utcán, megállóban vagy nyilvános helyen, ahol több ember összeszorul, tudakolta volna, ha gondot okoz nekem a füst. Kit érdekel manapság, ha a mellette levő idegent valami bántja vagy zavarja? Lefoglalnak a privát bajaink, gondolataink, megoldandó kérdéseink – és alászolgája! Nehogy már azt is babusgatni kelljen, akit még sose láttunk!
Ez a lány viszont figyelmes volt. Gondolt rám, akit még sose látott. Érdekelte a pillanatnyi állapotom, amit ő okozhatna a cigarettafüsttel. Hálásan néztem rá, de nem mondhattam egyebet a valóságnál: igen, nagyon zavarna a füst. Családunk füstmentes, az is felkavar, ha pár méterrel odébb valakinek a ruhája füsttől szagzik. De ha rá akar gyújtani, csak tegye nyugodtan, hátha a másik irányba viszi el a szél.
Nem, nem, tiltakozott, ha zavar, zavar, nem fog rágyújtani. Megnéztem magamnak az arcát. Nem volt hétszépség, de nyílt, kedves tekintete mégis azzá tette. Bájos volt, sötétszőke haja majdnem a háta közepéig ért. Azt feleltem, hogy de jó lenne, ha soha, egyáltalán nem gyújtana rá! Rontja vele az egészségét, pedig még előtte az élet!
– Hát igen, mondta, még csak tizennyolc vagyok, és négy hónapja szoktam rá. – Osztálytársak közt, különféle gondok hatására... Valami felzaklat, felkavarodik az ember, és aztán a füsttel együtt próbálja magából kiereszteni a feszültséget...
–  És eddig hány problémád oldódott ilyen úton meg? – kérdeztem. – Egy sem, vágta rá azonnal. Csak rászokik az ember...
Nem szándékoztam prédikálni, sem egészségügyi kiselőadást tartani, de éreztem, hogy szívesen beszél. Az volt a benyomásom, hogy szinte arra vár, valaki még mondjon, próbáljon érvelni, hogy rátegyen egy lapáttal az amúgy már felsejlő, szabadulás utáni vágyakozására. Ezért azt válaszoltam, hogy minden megszokásnak van ellenszokása is. Ha csak két szempontot, az egészségét és a pénzét tartja szem előtt, már az nagyon sokat vethet a latban. Ha összeszámolná egy évnyi (igaz ugyan, hogy eddig még csak 4 hónap telt el...) kiadását, rájönne, hogy legalább egy kéthetes szupervakáció árát dobja el. – Jaj, ne is mondja! Napi 4,80 egy doboz, havonta közel 150 euró!
Már fékezett a villamos, mennem kellett, ő másik villamosra várt, nem folytathattuk tovább. Gyorsan minden jót és sok sikert kívántam neki. Szívből megköszönte. És amint helyet foglaltam, visszanéztem. Egyedül maradt a megállóban. Benyúlt a táskájába, és kivette – a fülhallgatót.
Magamban fohászkodtam érte. Sikerüljön leszoknia arról, ami foglyul ejtette, de jót nem szerez neki. És kívánom, hogy legalább még egyszer összefussak vele valahol ebben a nagyvárosban. Ki tudja, talán még megáll egyszer ugyanabban a megállóban, ugyanakkor, amikor én.

Pinduri sztori ez. Vagy még csak sztorinak se számít? Két perc alatt futott le az egész. Ha visszagondolok rá, mégis azt látom, hogy 2 perc sokszor élethossziglani leckét ad fel, amit soványan így lehetne felsorolni:
-  Az ismeretlen is egy ember, az ismeretlen is érez;
- A gyerekkorból magával/magunkkal hozott jólneveltség nem esőköpeny, amit egy kapualjban ledobunk pár pillanatnyi „gyönyör” kedvéért: többet ér a mellettem ácsingozó jól-léte, mint a saját szenvedélyem; és ki tudja, ha a másik lelkében nem pont ettől a nem-cselekvéstől kezd el oszladozni a felhő?!
- Egyetlen udvarias kérdés mögött seregnyi felkiáltójel bújhat meg: Szólj hozzám! Reagálj! Valakivel beszélnem kell! Egyedül vagyok! Segítségre van szükségem! (...)
-  Idegen lehet nekem mindenki, akit nem ismerek. De ha a szemébe nézek, azon keresztül a lelkéből látok meg egy parányságot; ez pedig elég ahhoz, hogy már ne az idegent, hanem az Embert lássam a szemem előtt.
Ma is borús idő van, de olvasok tovább a sorok között, amiket az Élet ír. Magamnak sem szeretnék idegen lenni. Értéket lát bennem Valaki.

2009. január 17., szombat

És mi van, ha...?

Ha egy ágat letörsz az erdőben, mit fáj az erdőnek? Marad benne még elég. Ha letörsz egy embert, mit fáj a világnak? Él még benne elég. S ha rád süt a nap, nem fázol a reszketők miatt. Kályhádban vígan pattog a tűz, és egyszer majd a nap is odatűz, ahol most árnyék van. Ha odadobsz egy meggondolatlan szót, nem sért füleket, Mert vonatrobogás se süketít örökké, és távolba futnak a sínek. És hogy éle van a megrágott szónak? Hisz' másnak az esze vág, mégse halt bele, s ami nem öl meg - állítják -, csak erősebb leszel vele. Miért lennél éhes, ha másnak a gyomra korog? A tied tele van, s esznek még milliók. S ha kerül is az álom sok gyötrödőt, a gond az övé, te puhára vetetted az ágyad. És mi van, ha kavicsot dobsz sima tó tükrére? Nagyobbakat hullámzik a tenger, mégsem sír, hogy habzó hullámai összecsapnak a parton vagy a fejed felett. Ha letépsz egy levelet, tán másat növeszt helyette a fa, És a fű, min átmentél, se marad örökké letaposva. Fáj-e az égboltnak, hogy csillagot veszített? Csak hulló volt - mondod -, csak sorsát érte meg. Ha kettétört a gyufa, mielőtt lángra lobbant, doboza se gyullad meg fájdalmában: - Rövid gyufaélet, motyogja magában. Serceg a másik szál; kinek fáj? Senki se siratja a besározott havat, mert várja az újat, ami szállingózni fog; és ha jégvirágot olvaszt el az ablakon, nem gondolja, hogy egyedi volt. ... ... .... Ha egy ágat letörsz az erdőben, mit fáj az erdőnek? Maradt benne elég. Ha letörsz egy embert, mit fáj a világnak...?!

2007. július 27., péntek

Amikor a szív beszél

Talán Alíznak hívták, vagy Zsuzsának? Netán Annamáriának? Történhetett volna ez akármelyik képviselőjével a szebbik nemnek. Mondjuk, hogy Alíz volt… Hónapokkal korábban forgatta a fejében, hogyan is kellene alakulnia a karácsonynak. Eltervezte a vásárlásokat, az ajándékokat, a fa díszítését, vendégek fogadását, egyszóval mindent, amit csak illik a karácsonyért és karácsonykor megtenni. Ám másként alakult minden. Epekrízis, kórházi beutalás, gyors műtét… A kórházi ágyon immár töviről-hegyére átgondolhatta, felboncolhatta, elemezhette a történteket és a meg nem történendőket. Karácsony a kórházban? Elviselhetetlennek tűnt a gondolat. Hova lesz immár az ünnep? Ki fogja vele tölteni a karácsony estét? Nem sokáig ápolgathatta siránkozó hangulatát. Éjjeli szekrényén, a feje mellett lassan üdvözletek, képeslapok kezdtek felgyűlni. Barátai, ismerősei, munkatársai, rokonai – mindenki, aki csak tudomást szerzett betegségéről – figyelmességük kedves jeleivel halmozták el. A kórterembe ugyan nem léphettek be, ezért a nővérekre bízták az Alíznak szóló ajándékokat. A napok teltek, és a cserepes meg vágott virágok sokasodni kezdtek az asztalon, az ágy mellett, a virágtartóban. Alíz elégedetten és boldogan szemlélte őket: - mennyien szeretik! Mily gyönyörű virágok! A kétágyas szoba másik lakója, a Down-kóros Márti (Katica, Sárika, Lenke stb) eleinte csendben maradt. A virágok látványa viszont hamarosan megigézte. Alíz csak azt látta, hogy megmoccan az ágyat eltakaró függöny, s két nagy szem szegeződik legfrissebb, legszebb, a családtól kapott csokrára. – Nagyon szép virág! Nagyon szép… Szegényke, gondolta Alíz. Őt senki sem látogatja. Hm… neki nincs virága… Talán adnom kellene az enyémből. Aztán fontolgatni kezdte: ez a barátnőmtől van, nem illik odaadni. Talán emezt, ja, nem, ezt édesapám küldte, hogy érezné magát, ha…. Vagy inkább ezt a cserepest? Vagy… Másnap Mártit a műtőbe tolták. Ó, nem adtam neki semmi virágot, tépelődött Alíz. Nem baj, majd ha visszahozzák a műtőből, igen, akkor majd meglepem. Úgysincs senkije, akitől várhatna ajándékot. Nyilván, hasonlóan gondolkozhatott a nővérke is, mert délután nagy gonddal apró kis virágcseperet helyezett Márti éjjeliszekrényére. Márti hamarosan visszatérhetett a csendes, ám annál virágzóbb szobába. – Virág, milyen szép virág, örvendezett a meglepetésnek. Ó jaj, miért is nem adtam korábban? Adnom kellett volna a virágaimból… De még nem késő – őrlödött Alíz. Bombaként érte a hír következő reggel, hogy Mártit kiengedik. A nővér segített összeszedni szerény kis cókmókját, majd utoljára a virágot is óvatosan Márti kezébe helyezte. Jajajaj, korábban kellett volna adnom, no, gyorsan, melyiket is…? – vádolta magát Alíz. Ezt? Vagy emezt? A nővérke oldalán Márti az ajtó felé tartott. Hirtelen megállott. Csomagját segítője karjára akasztotta, majd libbent az ágyat eltakaró függöny, s Márti, tekintetét Alízra szegezve megszólalt: Olyan büszke vagyok rád, örülök, hogy megismerhettelek. Nem felejtelek el. Fogadd szeretettel – emlékbe. S ezzel Alíz szekrénykéjére helyezte az aprócska cserepet.