A legédesebb cukorka

A gyerekek gyorsan nőnek, és ha 1-2 hónapig nem látjuk őket, még inkább látható a fejlődés. Kisebbik unokahúgom, Kamilla - karácsonykor tölti a három évet -, igazán alátámasztja kijelentésemet. Hét végén meglátogattam öcséméket és lányaikat, és várakozásomban megint nem csalódtam: Kamilla ismét megajándékozott egy-két aranyköpéssel. Vasárnap reggel a játékpóniján próbált ügetni úgy, hogy közben fél lábával lökdöste magát előre. Felajánlottam, hogy én majd taszítgatom. "Ne nyúlj hozzá a lovacskámhoz", sikította az egyébként jószívű gyerek. "Rendben" - válaszoltam - "akkor inkább ezzel a kirakóssal játszom". Újabb visítás: "Ne nyúlj hozzá a játékomhoz!!!" Nem szóltam semmit, csak nagyon mélyen és hosszan a szemébe néztem. Mint a kígyótól megbűvölt ember, úgy meredt rám, hirtelen még egy mukkanás se jött ki a száján. Nézett vissza, mint aki egyebet nem is tud tenni, én meg eltűntem a vendégszoba ajtaja mögött. Pár pillanat múlva ott termett a hét éves Szilvia, aki a korábbi jelenetet nem látta-hallotta. "Nénje, gyere játsszál velünk!" - "Nem mehetek" - feleltem, "Kamilla nem engedi, hogy a játékaihoz nyúljak." A kicsi a háttérből figyelte a köztem és nővére között zajló párbeszédet. Látszott rajta, hogy minden szót eszébe vés, és jól megforgatja ott. Majd egy kis tusakodás után szendén felém fordult, és a világ legbékéltetőbb és legkérlelőbb hangján így szólt: "...de én adom neked... Nénje, gyere játsszál. Ha játszol velem, én adok neked egy cukorkát az enyémből!" ...Győzött. Ilyen fajta puhításnak senki se bír ellene állni. Mert édesebb volt az a hang tonnányi cukorkánál. ***

Háború és béke között

Szeptember az ősz első hónapja, az utolsó kánikulai délutánoké, az iskolakezdésé, a betakarításé, és így tovább. 2001 óta viszont a tömeges emlékezés időszaka is, amikor akarva-akaratlanul szeptember 11-e jut eszünkbe. Ez a fekete nap váltotta ki közvetlenül az afganisztáni és iraki háborút, amit az Egyesült Államok a terrorizmus elleni küzdelemre hivatkozva indított meg. Azóta a feszültség nem csökken, Amerika pedig óriási összegeket költ biztonságtechnikára. A háborúhoz pénz kell... A biztonsághoz is? Mintha csak játszanának az eseményekkel, a Béke Világnapjáról alig tíz nappal később emlékeznek meg világszerte. Szeptember 21-én szünetelnie kell minden háborúnak és háborúságnak, és a békét kell előmozdítanunk. Erre hívja fel mindenki figyelmét az Egy nap béke non-profit szervezet, és három javaslatot ajánl azért, hogy egyénileg is tegyünk valamit a békéért: barátságos focimérkőzéseket játszhatunk, megnézhetjük és terjeszthetjük a „The Day after Peace” (A béke utáni nap) című dokumentumfilmet vagy szabadon szervezhetünk különféle tevékenységeket, amelyeknek célja a béke támogatása. Hát igen... aki gondolja, hogy jobb lesz a világ egy mérkőzéstől, csak nyugodtan játsszon. Ezalatt valahol egy (indulattól) részeg és még részegebb egymásra emelnek kezet; átlátszó bőrű gyerekek sírnak egy falatnyi kenyérért, átvert munkások várnak hiába napi bérükre, pénzért árulják az ivóvizet eltikkadt embereknek, testvérek veszekednek négyzetméternyi örökségért. Háború és béke között őrlödik a földünk. Az egy nap béke lassacskán párját ritkító eseménnyé válik. Pedig milyen egyszerű az elv, amely bolygónk legbiztosabb alkotmányában ímigyen van megfogalmazva: „Amennyiben rajtatok áll, minden emberrel békességben éljetek”. Nem egyetlen napján az évnek, hanem folyamatosan. Nem tűzszünetet tartva, hanem tüzet rakva fegyvereinkből. Nem megható film miatt sírva, hanem mások könnyét szárítva. Nem békeakciókat szervezve, hanem háborúkat megszüntetve. A békét lehetetlen megvásárolni, de meg lehet szerezni. Amilyen mértékben hajlandóak vagyunk mindenképpen „békességre igyekezni”, békességszerzőkké válni, olyan mértékben tapasztaljuk meg a békét. És boldogok leszünk, mert Valaki az ő békességét ígérte nekünk. Nem úgy, ahogy a világ adja, hanem gyermekeivé válva. Egy örökkévalóságnyi békében.