Mindig remélj!

Mielőtt ismét nyugvóra térnék, egy-két rövid gondolatot megosztanék Veletek (a féjszbuk-csoportban néhány képet is találtok https://www.facebook.com/groups/Nekeduzenek/4528000080607228/?comment_id=4532237383516831&notif_id=1600661391956427&notif_t=group_comment ).

"Istennek hálá" (így mondta volt hajdan nagymamám), miután padló és mennyezet között minden magasságot akaratlanul is bemértem, három egymást követő nap sikerült a lábamon megállnom. Hát nem erre a legbüszkébbek a kisgyerekek is? Előbb ölben viszik, aztán négykézláb kúszik, majd tétován lábra áll és megpróbál lépdelni. Botladozik, meg-megkapaszkodik, de csak feszegeti határait továbbra is rendületlenül. Néha saját lábában is elbotlik, de újra feláll. És boldog-büszkén pislant hátra, hogy látják-e, dicsérik-e. Hiszen újabb rekordot döntött. És nem arról szól a statisztika, hogy hányszor esett el, hanem arról, hogy mennyiszer sikerült újra felállnia. Sőt, ha jól belegondolunk, tulajdonképpen az sem mérvadó, hogy gyakorta lehuppant. Csak az az egy számít, hogy megtanult járni.

A kisgyerekek boldogságával nyugtáztam, hogy - Isten segítségével - a maival együtt három reggel sorjában sikerült felemelnem a fejem a párnáról, és majd meg is állni a lábamon. Jó az Isten, felnőtteknek is megtanítja, illetve újra tanítja, mit jelent minden percben tőle függni. (A mellékelt képek a laxenburgi kastélyparkban készültek, és ezt az örömet tanúsítják. De jó volt ismét a napon lenni!)

A férjem tréfásan idézett és a helyzetemre alkalmazott egy, a Bibliában más kontextusba ágyazott felhívást: "Aki áll, meglássa, hogy el ne essék!" Habár eredetileg azoknak szól, akik hit dolgában magukat verhetetlennek vélik, számomra fizikailag is megfontolandó tanáccsá vált.

Most pedig tartsatok alapos terepszemlét (nem nálam!): szédült-e valaki a felgyülemlő számlák miatt? Levert-e téged okkal a szomorúság? Megroggyant a kapcsolatod a társaddal, egy baráttal, vagy netán Istennel? Mindhiába kerestél eddig munkahelyet? Nem győződ a házi munkát, úgy tűnik mókuskerékbe szorultál? Harmadszor is elbuktál egy vizsgán? A melletted ülő kórustaggal még mindig nem sikerült a közös hangot megtalálni? Nyomaszt a múltad? Rettent a jövő?

Ha egyik vagy több kérdés pont rád illik, ne ijesszen meg a szédülés: nem örökké tart! Megtántoríthat, kiüthet a megszokott életviteledből. De megtanulhatsz együtt élni vele, megtanulhatod, hogyan állj újra lábra!

Mert tulajdonképpen mi is a szédülés? Egyensúlyzavar. Valahol valami kibillent a megszokott kerékvágásból. A mérleg egyik oldalára több súly került, mint amennyi a másik oldalon a tányéron fekszik. Ilyenkor a könnyebbik rész felugrik, a súlyosan megterhelt pedig egészen megereszkedik. Az egyensúly pedig csak úgy áll helyre, ha a két részt kiegyenlítjük. Nem úgy, hogy még egy nagyobb súlyt akasztunk a könnyebbik oldalra, hanem úgy, hogy a nehezebből át kell pakolnunk egy adagot az ellenoldalra. Vagyis a hangsúlynak máshova kell kerülnie.

Ha szeretnéd ezt megvalósítani, bölcsességet kérj Istentől, hogy kitisztuljon a látásod, s rájöjj, mi az, ami igazán fontos, és amire érdemes időt szánni. Mi az, amire eddig túl nagy hangsúlyt fektettél, és mi az, amire nem elegendőt. Rendezd át a súlyokat a mérlegen! Például amikor az egészség a hiánycikk, hirtelen egy sor addig elengedhetetlennek tartott dolog háttérbe szorul. És mivel lehetne a fizikai gyengeséget jobban ellensúlyozni, mint a lelki erő keresésével? Amikor különféle hiányokat szenvedünk, mi más, mint a lelki ínség kielégítése tudná egyensúlyba hozni a mérleg két tányérát? Az egyedüllét vagy páros magány aránytalanságában pedig a "Mindenütt és mindig Jelenlevő" a biztos helyrezökkentő. Aki ismét biztos talajon szeretne állni, ne az akadályra összpontosítson, hanem a célra! Ne holmi mesékre, sem a tavalyi hóra, hanem egy új fejezetre.

Csak légy jó reménységben, és hidd, hogy Isten akkor is őrt áll melletted, amikor az élet megtáncoltat. A jó hír az, hogy lentről már csak feljebb lehet kerülni, azaz "fel-eshetünk". A kezébe.

Tessék küzdeni, és újra felállni!

Forog veled is a világ?

Ismeritek azt az érzést, hogy nem bírjátok a fejeteket a párnáról felemelni, mert úgy tűnik, hogy forog veletek a világ? Én nagyon! Megébredek, kinyitom a szemem, szépen süt a nap, s még mielőtt egyet is mozdulnék, hálát adok a Fennvalónak, hogy megértem a mai napot is. Mert némelyek, ahogy az egyszerű bácsi mondta, arra ébredtek ma reggel, hogy már nem élnek. Én viszont arra ébredtem, hogy élek. Minden nap kegyelem, minden nap ajándék, ezért jó és illendő, hogy szokásunkká tegyük megköszönni Istennek a felébredést, a lehetőséget, az életet.

Elgondolom magamban, hogy mennyi teendő vár ma rám, és aztán szépen kituszkolnám magam az ágynyugalomból. De csak a szándékkal maradok, mint ahogyan történt ma is. Mert abban a pillanatban, hogy megemeltem a fejem, visszazuhantam, mint egy zsák. Forgott-forgott velem minden, és nem volt módomban leállítani. „Állítsátok le a világot, ki akarok szállni” – ismerős, ugye? Ám a forgó világom csak nem akart megállni.

Fekszik az ember, mint egy tuskó. Nincs fürdőbe menés, nincs arcmosás, nincs evés, nincs munkaprogram. Marad az ágyhoz kötöttség és a reménykedés, hogy mindjárt elmúlik, mindjárt. És közben imádkozom, hogy ha már felébresztett, állítson a jó Isten talpra is, mert jobb kintről érezni a napsütést, mint bentről hunyorogni neki.

Mégse múlik a szédülés. Szóba se jöhet, hogy a fejem forgassam, pedig az „egy életem, egy halálom” elszántságával kipróbáltam a doktor által régebb mutatott trükköt: fekvő pozícióban fejet egyik oldalról hirtelen a másikra fordítani, akármennyire rémisztőnek is tűnik. Ha a fültől lenne a ringlispil, akkor a hirtelen fordulástól helyrezökkenek a kristályok, és elmúlhat a szédülés. A baj csak az, hogy nem nálam...

Nem részletezem, hogyan telt el a nap minden szükségletével együtt. De amikor annyira enyhült, hogy már lassabban forgott a mókuskerék, kipróbáltam a padlón való kúszást, később az ágytól a falig, a faltól a székig, s az utamba eső minden közeli tárgy végigmarkolászásával történő imbolygást. Közben elfeketedett néhányszor a tekintetem, de mondjon ki mit akar, akkor is kikerültem bár egy percre az ágyból, és megemeltem a fejem. Igen, vissza is jutottam a kiinduló pontra, és hevertem ismét tehetetlenül. Késő délutánra már tudatosult bennem, hogy a mai napra már nem kapok kimenőcédulát. Ismét összegyűjtöttem a kicsike erőmet, és elvonszoltam magam a másik szoba ablakáig. Mielőtt a Napocska elköszönt volna, aranysugarakkal vonta be az ablakpárkányt. Varázslatosan ragyogott, s mialatt a fejem ismét lekókadt, örültem annak, hogy a napsugárban fürdő párkányra hajthatom. Jöttem, láttam, győztem! – mégha oly semminek is tűnhet sokak szemében az akaratom kicsinyke kis diadala.

Órák teltek el amióta három párnára támaszkodva, immár estéből éjszaka felé hanyatlóan biztatom magam: lesz ez jobb is. Ha nem ma, úgy holnap. Nem tudtam dolgozni, nem tudtam elhagyni a házat, nem tudtam a teendőim listáját kipipálni.

Viszont mind ennek ellenére és mindennek ellenére (aki olvassa, értse meg a különbséget!), felemeltem a fejem. És arcomat megfürösztöttem a Napsugárban.

„Elég néked az Én kegyelmem...” – Én Istenem, jó Istenem, becsukódik már a szemem... És hálát adok Neked, hogy ma nem csak felébredtem, hanem nyugvóra is térhetek - azzal a reménnyel, hogy holnap reggel, ha ismét felvirradunk, könnyebb lesz a fejemet felemelni és megtartani. A lényeg az, hogy ne adjam fel! És te se add fel! Az élet néha padlóra küld, de a jó benne az, hogy onnan már nem lehet leesni. Kicsit elfekszünk, s aztán lehet kúszni, csúszni-mászni, próbálkozni a felemelkedéssel. A lényeget az adja meg, hogy ne akarjunk ott maradni. S ha tiszta a lelkiismereted, s van Kire felnézz, emelt fővel járhatsz. Ez az egyik megtanult leckém. A másik az, hogy tudjuk, mikor kell magunktól le is hajtani a fejünket. Nem meghunyászkodva, nem számítóan, hanem alázattal és szerényen. Mert a meghajtott fejet nem éri a pallos.

Legyen békés az álmunk!

Maraton

Ha futni akarsz, fuss egy mérföldet. De ha egy új életet akarsz megtapasztalni, fuss egy maratont – mondta valamikor a híres maratonfutó, Emil Zátopek.  

Ezelőtt két héttel még nem ismertem a fenti mondást, ezért csak a tévé előtt szurkoltam a bécsi maraton résztvevőinek. Úgy izgultam értük – egy jó órányi időre, mert lemaradtam a kezdés közvetítéséről –, mintha tőlem függött volna céljuk elérése. Időnként hangosan buzdítottam őket a tévé előtt (vajon segített?), és sűrűn potyogott a könnyem, mert a nemes verseny nagyon mély gondolatokat és érzéseket kavart fel bennem.

A maratonfutók tömegesen indulnak. Minden évben rengetegen neveznek be a leghosszabb futóversenyre, a maratonra. Akár csak az élet versenyébe. Naponta csatlakoznak újabbak a föld lakóihoz, naponta ezrek döntenek affelől, hogy beszállnak a „ringbe” és küzdenek a megélhetésért, hírnévért, diplomáért, kapcsolatokért, főnök kegyeiért, alkalmazottak megbecsüléséért, egy címért vagy éppen a lelki békéért. Mindegyik reméli, hogy a távot lefutja, célját eléri.

A maratonfutók kitartóan futnak. Olyan elszántságot tükrözött az arcuk, amilyet csak megfeszített, céltudatos feladat válthat ki és véshet a tekintetbe. Egyenletes előretörésük, nem hirtelenkedő mozdulataik arról tanúskodtak, hogy az edzést nem tegnapelőtt kezdték el, hanem hosszú idő óta rendszeresen készültek a megmérettetésre.

A versenyzők nem néztek körül, nem bámészkodtak, nem vonta el a figyelmüket semmi, csak a célra összpontosítottak. Tapsolhatott, fütyülhetett a nézősereg, kiálthattak lelkesítő szlogeneket, a futók csak az előttük levő útvonalra szegezték a tekintetüket. Helyenként elágazott az út, csak az aszfalton, a lábuk előtt levő jelek mutatták, merre tart a követendő útvonal.

Egy idő után az út széléről benyújtották a vizes flakonokat. A versenyzők úgy kortyoltak a frissítő vízből, hogy közben egy pillanatig sem fordították el a tekintetüket az irányról, sem nem lassítottak! Fantasztikus céltudatosság és szakszerűség! És ezután következett a számomra végképp érthetetlen, megmagyarázhatatlan és megdöbbentő tette a csokiszínű versenyzőnek: miután kortyolt a flakonból – a fenti módon –, bal kezénél csak úgy, minden további teketória nélkül hátraadta a mögötte levő társának! Alig hittem a szememnek! Ilyen fokozott tempó és koncentrálás mellett gondolt arra is, aki a nyomában lohol? És honnan tudta, hogy a másik pontosan egy méterrel mögötte van? Árnyék nem vetődött eléje, ő meg hátra nem fordult. Egyáltalán, honnan tudta, ki van mögötte? Nem valószínű, hogy valamikor is választ kapok a kérdéseimre, de jó lesz el nem felejteni: ne dobd rögtön az út szélére a vizes flakont; ne kavard fel lábaddal a forrást, amiből ittál. Engedd, hogy mások is örüljenek az általa nyújtott felfrissülésnek.

Közben helikopterből filmezik az eseményt, fentről mutatják a tévések: a versenyzők előtt és mögött autók, motorbiciklik gurulnak, őrködnek, kísérik őket, nincsenek magukra hagyva („ti csak rohanjatok,  amíg ki nem dőltök”) – csak éppen a futást mindegyik magának kell  végigvinnie, a kísérők nem segíthetnek ebben. De ott vannak, bármilyen akadály felmerülne, elhárítanák, hadd folytassák a futók céltudatos előretörésüket, és oltalmazzák őket! Ahogyan az őrző angyalok...

Minél tovább tart a futás, annál kevesebben maradnak elől. A kezdeti nagy, induló tömeg egyre apad. Végül kezd kiválni egyetlen versenyző, fut magában, messze mögötte senki. Az út két oldalán helyenként egyetlen szurkoló sincs, olyan, mintha csak a reggeli kocogását végezné. Senki sem biztatja, senki sem látja. Akkor is fut tovább. Ha az élet küzdelmei közepette hirtelen egyedül találod magad, mit teszel? Elcsüggedsz, hogy túlságosan kiváltál a többiek közül? Esetleg csalódott leszel, mert nincs, aki szurkoljon? A cél továbbra is az út végénél vár rád...

Csorog a víz a magányos futón, hogy bírja? Ha úgy sincs mögötte senki, egy kicsit pihenhetne, letörölhetné az izzadságot az arcáról, gondolom magamban. Mégis szalad tovább. Pedig fél percnyi szünet alatt még nem előzné ki senki. Mekkora elszántság kell ahhoz, hogy az erőfeszítést kísérő izzadságról tudomást nem véve, csak a célra koncentráljon! Magadra ismersz, vagy csak szeretnéd?

A távolság egyre fogy. A cél mind közelebb. A szalag kifeszítve. A küzdelmet figyelemmel kísérők lélegzet-visszafojtva lesik, hogyan szakítja át az első a célszalagot. Aztán térdre esik, és megköszöni Istennek, hogy sikerült.

Ilyen az én maratonom is, a tied is. Nem a többieket kell legyőzni, hanem magunkat és saját korlátainkat, akadályainkat. Ha úgy küzdesz az életben, mint a profi maratonfutó, biztosan győzni fogsz. A cél előtted, a kíséret mögötted. Start!

 

A világ legnagyobb ugrása

2012. október 14-e, vasárnap este.
Fél órán keresztül leragadtam a tévé elé, de úgy éreztem, hogy ott lebegek valahol a világűrben, Felix Baumgartner háta mögött, ahonnan minden mozdulatát lesem. Izgultam rendesen. Akkor ültem a képernyő elé, amikor már 36 kilométer magasságban szálldosott a hőlégballon. Terv szerint nagyjából ekkor kellett volna ugrania a merész pilótának.
A ballon azonban csak egyre feljebb emelkedett, elérte a 37-et, el a 38-at is, hogy aztán a 39 kilométer táján lassulni kezdjen. Lentről a stáb csak osztogatta a rendelkezéseket, egész tornateremnyi szakértő leste a képernyőket, a nagyfőnök irányítgatta a fenti "lépéseket", na most nyomást kiegyenlíteni a ballon aljára szerelt kapszulában, most leállítani az oxigénfelvételt (nagyon amatőr nyelven mondom, persze, hogy nem vagyok hozzáértő), most ezt meg azt tenni, nyomás egyenlítődik, nemsokára annyi a kapszulában levő, mint a sztratoszférában mért, készülni, minden övet és kábelt lecsatolni, ami a bázisugrót összeköti a kapszulával, ajtót nyitni, lábat kitenni, kinti tartókart megragadni, egyenesbe jönni... - és ugráááás!
Pillanatig elállt a lélegzetem. Apukám, kiugrani a semmibe! Csak attól, hogy a háta mögé képzeltem magam és láttam, amint az ajtót eltolva odalent a mi kis, kék bolygónk elterül, máris reszketni kezdett a lábam. Hogy lehet egy embernek ennyi bátorsága, merészsége, vakmerősége és mindenféle más "ugrasztó" indulata?!
Imádkoztam is végig, hogy életben és épségben érjen földet. Közben a szülei, testvérei, barátnője ott drukkolnak végig - akárcsak mi - az óriási képernyő előtt Új-Mexikóban, a Red Bull Stratos bázis főhadiszállásán. Könnyek folynak, kezek ökölbe szorulnak, percekig némaság, mindenki egyetlen pontra összpontosít: egy fehér és iszonyatos sebességgel aláhulló foltra. Micsoda az ember! - jut eszembe. Harminckilenc kilométerről zuhanva előbb egy kis tömeg, utána egy darabig csak fehér folt, ami rémesen forog, pörög, bukfencezik. Hogy lehet ezt ép ésszel és szívvel kibírni??
Még hat és fél percig elegendő oxigénje maradt. Ennyi a maximális idő, mialatt le kell érnie.
Még közelebb kerül Földünkhöz. És lám, eléri a csodálatos öt kilométert, amikor kipattan az ejtőernyő! Csujjog mindenki, kezdünk lelkesedni, hogy mégis csak sikerülni fog, most már a nagyobb és immár színes folt egyre inkább látókörünkbe kerül. Alant már a mezők is körvonalazódnak, sikeresen elsiklik egy tó fölött, lejjebb és mindinkább balra száll, még egy kicsi, na még pár méter - és vivát! - épségben talajt ért mindkét lábbal! Aztán térdre hull, és két karját az ég felé lendítve jelzi: jöttem, szálltam, ugrottam, győztem!
Tapsolok a tévé előtt, tapsol a tévében a stáb, tapsol a család, szerintem a fél világ tapsol, mindenki, aki hozzám hasonlóan végigizgulta az emberiség eddigi legnagyobb ugrását.
A helikopter seperc alatt ott van Felix mellett, a BBC emberei máris rohannak, hogy az első fotót, az első videót és az első exkluzív interjút elkészítsék az űrugróval és -ról.
Öröm és győzelem. Az emberi tudomány és felkészültség, valamint az emberi merész vállalkozás és teherbírás közös szüleménye. Ugrás a semmibe, győzelem a sebesség és lég fölött.
És továbbkalandozik a gondolatom.
Megvalósít az ember mindent, amit eddig eltervezett, óriási álmokat ültet át a valóságba, dacol a hangsebességgel és a légköri nyomással, rálépett a Holdra, távcsövekkel becserkészte a csillagos eget, szatelliteket röpített ki az űrbe, és ki tudja, még mi mindent fog a közeljövőben elérni.
És a tudomány mégsem és sohasem fogja elérni azt a gyorsaságot a repülésben és az ugrásban, amit én, egyszerű ember (és sokan mások), már rengetegszer átéltem. Igen, én tudom, mit jelent az angyalsebesség, és ismerek egy olyan ugrást, amilyet egyetlen űrhajós bázis sem ajánlott egyetlen embernek sem: hogy a talajról felfele, a felhők, a sztratoszféra fölé "hulljon". Mert lefele az is tud zuhanni, aki nem akar, aki csak kiesik valahonnan. De felfelé! Az az igazi szaltó. Felfelé is bárki "eshet", de nem mindenki akarja.
Valahányszor bajban voltam, nehézségbe ütköztem, vagy eligazításra és tanácsra volt szükségem, sokszor ugrottam már ki az űrbe, és hagytam, hogy a gravitáció felfelé hajítson (ezt higgye el az, aki a fizikához ért!).
Nem nehéz ezt a "tudományt" elsajátítani. Amikor szükségben van az ember, csupán hinnie kell, hogy Valaki odafönt ráfigyel. A hitben elmondott imádság mindig felfelé "zuhan", akkora sebességgel, amekkorát emberi kéz alkotta készülék még sohasem mért, és oly gyorsan érkezik a segítség, ahogyan csak az angyalsebesség lehetővé teszi.
Az ima- és angyalsebesség csak gyakorolva növelhető. Szeretnéd-e kipróbálni, milyen Isten tenyerébe hullni? Jó tanulást és bátor ugrásokat kívánok!

Élet a romok felett

Amerre a szem ellát, mindenfelé csak romok, összedőlt épületek, siralmas kőhalmok. Fölöttük ott lebeg a kétségbeesés, a jajveszékelés szelleme. Síró arcok kutakodva tekintenek körül: ki a következő áldozat vagy megmentett. Ők, a sírók olyanok mint a kétarcú Janus; egyik szemük nevet(ne), mert őmaguk életben maradtak, másik szemük viszont nem győzi egyedül a sírást az odaveszett szeretteikért, lakásukért és mindazért, amit eddig magukénak tudhattak. Csak földrengés előtt léteznek ingatlanok, utána már majd' mindegyik ingósággá válik. Sőt: megingottá.

És itt, a megingott és földkupaccá vált hajdani épületek fölött, itt a romok fölött és között egyszercsak tapsolás és rivalgás tör ki. Tapsolnak a sírók, tapsolnak az egyenruhás mentők, rivalg a nyomorult. Mi történik, kapja fel a fejét az arra imbolygó tudatlan is.

Mentősök adnak egy kis csomagot kézről kézre. Egy kis, nyöszörögni is alig bíró csomagocskát: egy kéthetes csecsemőt. Sikerült kimenteniük 48 óra után a kövek és törmelékek rabságából. Túlélte egy parányi test az óriási veszedelmet. Nemsokára édesanyja és nagyanyja is a felszínre kerülnek.

Kinek szól a taps? A bátor és ügyes mentősöknek, akik hatalmas erőfeszítések árán teszik újra lélegezhetővé a levegőt a túlélőknek? A kisbabának, aki a legfiatalabb túlélője a katasztrófának? Talán egyiknek, vagy talán a másiknak. De inkább másvalaminek. Annak a reménységnek, amely a halál küszöbén is újjászületik. Annak a felismerésnek, hogy van még egy esélyed az életre. Annak a tudatnak, hogy ami egy csecsemőnek lehetővé vált, megadatott mindazoknak, akik tanúi voltak az eseménynek.

Mert van élet a romok felett is!

Örömóda - rekviem helyett

Még jól benne voltunk a télben, amikor apró kis lándzsahegyek kezdtek kifele kandikálni a fagyos földből. Évről-évre meg nem szűnő bámulattal adózom a természet eme csodája láttán. E parányi fejecskék küzdenek hóval, jéggal, faggyal - hogy végül győztesen kerüljenek ki: február elejére tisztességesen felnőtt hóvirágokká növik ki magukat. Sorjáznak a kerítés mentén az árnyékban, s hogy a napocska sose fordul arra, nem róják fel neki. Ők csak nőnek, csendesen és nem sok teketóriával. A fagyos cúg viszont szemtelenül váratlanul rohant vissza február második dekádjában. Annyira pimaszul tört ránk, hogy másodnapján már csak rekviemet lehetett énekelni a fehér fejű csöppségek fölött. Szelíden és fagyottan feküdtek jobbra-balra dőlve a dermedt földön. A selymes, zöld fű nem lengedezett körülöttük, magába roskasztotta őt is a kegyetlen Fagy. Cinkék sem röpdöstek vidáman a kertecske táján, s a látvány inkább Mindenszentek ünnepére illő lelkiállapotra állított be, hogysem télmenesztő örömre. A rémesen vacogós három napot aztán felváltotta a napsütés. Tudjátok, az az igazán fényes, jó kedvre hangoló napsütés. Amikor az ember arra (is) gondol, hogy ha ez a drága idő tartotta volna magát korábban is, nem kéne búsulni a fagy ártalma miatt. Mert plántáimat nem kerülte el a végzet szele. Ám végzet ide, sors oda, a napsütés mégiscsak áldott jó idő. Olyannyira jó, hogy merészkedek egy pillantást vetni a szépségeim temetőjére. És lássatok csodát! Gyengélkedve ugyan, de már lábadozófélben, egyenesednek ki elhalt virágaink! Jó néhány már derekasan kihúzta magát, a többi pedig még küzd a csúzzal. Láss csodát és ne higgyed! Visszatértek egyirányúnak hitt útjukból. Bár kopogósra fagytak, s pirinyó fejüknek párna lett a talaj, nem búcsúztak el végképp e világtól. Erősen küzdöttek. Megérte! Azóta is nőttek. Hogy mennyire erősödtek, s még egy fagyot hogy bírnának el, Isten tudja. De hogy most szépek, fehérek, érettebbek, az "holtbiztos"! Meglehet, nem idegen nekik Tóth Árpád: Isten oltó-kése Pénzt, egészséget és sikert Másoknak, Uram, többet adtál, Nem kezdek érte mégse pert, És nem mondom, hogy adósom maradtál. Nem én vagyok az első mostohád; Bordáim közt próbáid éles kését Megáldom, s mosolygom az ostobák Dühödt jaját és hiú mellverését. Tudom és érzem, hogy szeretsz: Próbáid áldott oltó-kése bennem Téged szolgál, mert míg szívembe metsz, Új szépséget teremni sebez engem. Összeszorítom ajkam, ha nehéz A kín, mert tudom, tiéd az én harcom, És győztes távolba néz Könnyekkel szépült, orcád-fényű arcom. ..... Szépek és vidítók vagytok, hóvirágok!

A Butterfly Story

A man found a cocoon of a butterfly. One day a small opening appeared; he sat and watched the butterfly for several hours as it struggled to force its body through that little hole. Then it seemed to stop making any progress. It appeared as if it had gotten as far as it could and it could go no farther. Then the man decided to help the butterfly, so he took a pair of scissors and snipped off the remaining bit of the cocoon. The butterfly then emerged easily. But it had a swollen body and small, shriveled wings. The man continued to watch the butterfly because he expected that, at any moment, the wings would enlarge and expand to be able to support the body, which would contract in time. Neither happened! In fact, the butterfly spent the rest of its life crawling around with a swollen body and shriveled wings. It never was able to fly. What the man in his kindness and haste did not understand was that the restricting cocoon and the struggle required for the butterfly. To get through the tiny opening were nature's way of forcing fluid from the body of the butterfly into its wings, so that it would be ready for flight once it achieved its freedom from the cocoon. Sometimes struggles are exactly what we need in our life. If nature allowed us to go through our life without any obstacles, it would cripple us. We would not be as strong as what we could have been. And we could never fly...