Múlt hét csütörtökén történt. Verőfényes délután volt, amikor az ajtón kiléptem. Gondolataimba mélyedve lépdeltem a járdán, egyszersmind örültem a tavaszi melegnek is. Háromszáz méter után, ahogy előre tekintettem, megelégedetten nyugtáztam, hogy más is élvezi a délutánt: egy férfi ült a padon, arcát a nap felé fordítva, lábánál pedig fényes bundájú fekete kutya üldögélt. „Milyen jó, hogy némelyek ráérnek...” – gondoltam őszintén. „Nagy kár volna, ha mindenki csak rohanna, és nem élvezné a simogató napsugarakat”.
Aztán
lerövidült a távolság köztünk, és kezdtem kontúrosabban látni. A férfi lehajolt,
és keze a pad végénél matatott. Ott hevert – egy fehér bot! Roggyant egyet a
térdem. Az ember nem érzékelte eléggé, hogy mind egy helyben keresgél, nem csúsztatta
a kezét hátrafele még tíz centinyit, akkor elérte volna mindennapi támaszát.
A
közelébe léptem, közben – hogy meg ne ijesszem – kérdeztem, ha segíthetek-e, s
máris a kezébe nyomtam a botot. Megköszönte. Minden jót kívántam neki, aztán elköszöntem,
s kicsúszott a számon, hogy „Viszontlátásra!”
Felemelkedett
a padról, s szépen-lágyan odahajolt hűséges kísérőjéhez: „Kutyuskám,
indulunk...”. A magyar beszédre rögtön visszafordultam, s most már én is
magyarul szóltam hozzá: „Elnézést kérek az iménti köszönésért, de igazán nem
tudja az ember, hogy kevésbé látóktól hogyan köszönjön el. A jó Isten vigyázzon
magára!”
„Semmi
baj nem történt. Köszönöm szépen, viszontlátásra”, válaszolta.
És
elindultunk két ellentétes irányba.
Jó,
hogy volt sötét napszemüvegem. Vörösödtek alatta a szemeim, megfeszítettem a
számat, hogy veszélyesen le ne görbüljön. Én látok, ha kinyitom a szemem. Úgy-ahogy,
látó- vagy olvasószemüveggel, mikor melyikre van szükségem, de látok. És annyi
szépséget láttam azon a délutánon! Csetlő-botló kisgyermekeket, csemetéjüket
kézen fogó anyákat, a gyepen napfürdőző fiatalokat, játékos kiskutyákat, fára
kapaszkodó fiúcskát, amint büszkélkedő nagyapja lentről taszítgatta, a zöld
lámpára vidáman váró gyalogosokat, harsogóan zöld friss leveleket, napfényben
tündöklő várost... s ki tudná felsorolni, mennyi mindent még.
Felemeltem
a fejem, s belemosolyogtam a világba. Add Uram, hogy befele is ilyen jól
lássak! Ne csak szép időben, hanem borúban is, viharban is! És ne csak lássak,
hanem szeme legyek másnak...
