Úgy látszik, nem minden hely és nem mindegyik lakás alkalmas a múzsák vendégeltetésére. Nem ihlettek írásra. Kikerültek nagy ívben, mint a bécsieket az eső. Megígérték a meteósok, hogy tegnapelőtt esik, de csak én ejtettem le a kiskanalat.
Amíg betoppan a három múzsának legalább egyike, elmondom, hogy nagy áldozatot hoztam a múlt héten. Lemondtam egy délutáni kirándulásról a házunk körül, pedig már alaposan beévődött az új módi a sejtjeinkbe, hiszen az utóbbi időben igazán sűrűn róttuk a köröket a dzsipiesz által lefixált tartozkódási pontunk körül. Mert minekutána bőven eltelt 21 nap az életünk beskatulyázása óta, hát az újabb szokások ösvényeit már eléggé jól kitapottuk.
Szóval lemondtam a kirándulásról. Nem vettem hozzá nagy levegőt, nehogy még a végén meggondoljam magam. Csak úgy leptibe' kell az alapos dolgokat végrehajtani. Mert hogy ablakpucolásra vetemedtem!
Kihasználva a napsütést, nekiláttam ügyesen fényesíteni az ablaküvegeket. Régebb ez úgy történt, hogy az ember lánya összeszedte az összes újságpapírt a kamrából, jól összegyűrögette őket, hogy puhuljanak, aztán tálba vizet, vízbe ecetet, s máris kezdődhetett a muri. Mire két-három ablak meglett, nem is lehetett megállapítani, holgy a kezemen hol kezdődik a betűfesték, és hol végződik az üvegről lemosott kosz.
Változtak az idők, a módszer nem, de szerencsére a törlőpapír igen. Finom puha, sitty-sutty levisz mindent, ami nem üveg. Ilyenkor megnézem jobbról, megtekintem balról, lentről is felfelé, fentről is lefele a munkámat. Nem maradt sehol se folt? Kell még valahol sikálni? Mert az cseppet se élénkítő érzés, mikor becsukom az ablakot, aztán akkor a szemembe ugrik egy homályos foltocska. A teljesen tiszta üvegen a napsugár is fényesebben ficánkol.
Már nem is bántam a kirándulást. Végtére is komoly kaland minden egyes nagytakarítás. (Így nevezem én az ablakpucolás-függönymosás-duót. A többi sikálási, portalanítási, rendrakási művelet hozzátartozik a közönséges hétköznapokhoz.)
A férjem buzgólkodott, hogy ő majd segít! Mialatt a nagy ablakokat törölgettem, vasalgatta-huzigálta ugyanazt az egy darab sötétítőt, ami egyáltalán nem is sötétít. Nem mintha több nem lett volna... De ugye, ő is alapos ember. Húzza-vonja a vasalót, felcsavarja a hőfokot. "Te, ez még mindig nincs jól..." Hozza a nedves ruhát, bekapcsolja a gőzőlőt is, motyog magában. Egyszer aztán hangosabban kezd el morfondírozni: ..."Nehéz munka ez a vasalás. Nem csoda, hogy József Attila anyja ebbe halt bele..."
Majdnem lepottyantam az ablak pereméről, úgy nevettem, mondom, hogy szerintem a kedves anyuka mosónő volt, de persze, belefért a vasalás is. Férjecske még dünnyögött valamit, aztán hangosan folytatja: "Én inkább elmegyek ásni, mintsem, hogy vasaljak!" (az érthetőség végett: nincs kertünk...).
És elindult a konyha felé...
Méghogy unalmas a bezártság!?
