Mindig remélj!

Mielőtt ismét nyugvóra térnék, egy-két rövid gondolatot megosztanék Veletek (a féjszbuk-csoportban néhány képet is találtok https://www.facebook.com/groups/Nekeduzenek/4528000080607228/?comment_id=4532237383516831&notif_id=1600661391956427&notif_t=group_comment ).

"Istennek hálá" (így mondta volt hajdan nagymamám), miután padló és mennyezet között minden magasságot akaratlanul is bemértem, három egymást követő nap sikerült a lábamon megállnom. Hát nem erre a legbüszkébbek a kisgyerekek is? Előbb ölben viszik, aztán négykézláb kúszik, majd tétován lábra áll és megpróbál lépdelni. Botladozik, meg-megkapaszkodik, de csak feszegeti határait továbbra is rendületlenül. Néha saját lábában is elbotlik, de újra feláll. És boldog-büszkén pislant hátra, hogy látják-e, dicsérik-e. Hiszen újabb rekordot döntött. És nem arról szól a statisztika, hogy hányszor esett el, hanem arról, hogy mennyiszer sikerült újra felállnia. Sőt, ha jól belegondolunk, tulajdonképpen az sem mérvadó, hogy gyakorta lehuppant. Csak az az egy számít, hogy megtanult járni.

A kisgyerekek boldogságával nyugtáztam, hogy - Isten segítségével - a maival együtt három reggel sorjában sikerült felemelnem a fejem a párnáról, és majd meg is állni a lábamon. Jó az Isten, felnőtteknek is megtanítja, illetve újra tanítja, mit jelent minden percben tőle függni. (A mellékelt képek a laxenburgi kastélyparkban készültek, és ezt az örömet tanúsítják. De jó volt ismét a napon lenni!)

A férjem tréfásan idézett és a helyzetemre alkalmazott egy, a Bibliában más kontextusba ágyazott felhívást: "Aki áll, meglássa, hogy el ne essék!" Habár eredetileg azoknak szól, akik hit dolgában magukat verhetetlennek vélik, számomra fizikailag is megfontolandó tanáccsá vált.

Most pedig tartsatok alapos terepszemlét (nem nálam!): szédült-e valaki a felgyülemlő számlák miatt? Levert-e téged okkal a szomorúság? Megroggyant a kapcsolatod a társaddal, egy baráttal, vagy netán Istennel? Mindhiába kerestél eddig munkahelyet? Nem győződ a házi munkát, úgy tűnik mókuskerékbe szorultál? Harmadszor is elbuktál egy vizsgán? A melletted ülő kórustaggal még mindig nem sikerült a közös hangot megtalálni? Nyomaszt a múltad? Rettent a jövő?

Ha egyik vagy több kérdés pont rád illik, ne ijesszen meg a szédülés: nem örökké tart! Megtántoríthat, kiüthet a megszokott életviteledből. De megtanulhatsz együtt élni vele, megtanulhatod, hogyan állj újra lábra!

Mert tulajdonképpen mi is a szédülés? Egyensúlyzavar. Valahol valami kibillent a megszokott kerékvágásból. A mérleg egyik oldalára több súly került, mint amennyi a másik oldalon a tányéron fekszik. Ilyenkor a könnyebbik rész felugrik, a súlyosan megterhelt pedig egészen megereszkedik. Az egyensúly pedig csak úgy áll helyre, ha a két részt kiegyenlítjük. Nem úgy, hogy még egy nagyobb súlyt akasztunk a könnyebbik oldalra, hanem úgy, hogy a nehezebből át kell pakolnunk egy adagot az ellenoldalra. Vagyis a hangsúlynak máshova kell kerülnie.

Ha szeretnéd ezt megvalósítani, bölcsességet kérj Istentől, hogy kitisztuljon a látásod, s rájöjj, mi az, ami igazán fontos, és amire érdemes időt szánni. Mi az, amire eddig túl nagy hangsúlyt fektettél, és mi az, amire nem elegendőt. Rendezd át a súlyokat a mérlegen! Például amikor az egészség a hiánycikk, hirtelen egy sor addig elengedhetetlennek tartott dolog háttérbe szorul. És mivel lehetne a fizikai gyengeséget jobban ellensúlyozni, mint a lelki erő keresésével? Amikor különféle hiányokat szenvedünk, mi más, mint a lelki ínség kielégítése tudná egyensúlyba hozni a mérleg két tányérát? Az egyedüllét vagy páros magány aránytalanságában pedig a "Mindenütt és mindig Jelenlevő" a biztos helyrezökkentő. Aki ismét biztos talajon szeretne állni, ne az akadályra összpontosítson, hanem a célra! Ne holmi mesékre, sem a tavalyi hóra, hanem egy új fejezetre.

Csak légy jó reménységben, és hidd, hogy Isten akkor is őrt áll melletted, amikor az élet megtáncoltat. A jó hír az, hogy lentről már csak feljebb lehet kerülni, azaz "fel-eshetünk". A kezébe.

Tessék küzdeni, és újra felállni!

Forog veled is a világ?

Ismeritek azt az érzést, hogy nem bírjátok a fejeteket a párnáról felemelni, mert úgy tűnik, hogy forog veletek a világ? Én nagyon! Megébredek, kinyitom a szemem, szépen süt a nap, s még mielőtt egyet is mozdulnék, hálát adok a Fennvalónak, hogy megértem a mai napot is. Mert némelyek, ahogy az egyszerű bácsi mondta, arra ébredtek ma reggel, hogy már nem élnek. Én viszont arra ébredtem, hogy élek. Minden nap kegyelem, minden nap ajándék, ezért jó és illendő, hogy szokásunkká tegyük megköszönni Istennek a felébredést, a lehetőséget, az életet.

Elgondolom magamban, hogy mennyi teendő vár ma rám, és aztán szépen kituszkolnám magam az ágynyugalomból. De csak a szándékkal maradok, mint ahogyan történt ma is. Mert abban a pillanatban, hogy megemeltem a fejem, visszazuhantam, mint egy zsák. Forgott-forgott velem minden, és nem volt módomban leállítani. „Állítsátok le a világot, ki akarok szállni” – ismerős, ugye? Ám a forgó világom csak nem akart megállni.

Fekszik az ember, mint egy tuskó. Nincs fürdőbe menés, nincs arcmosás, nincs evés, nincs munkaprogram. Marad az ágyhoz kötöttség és a reménykedés, hogy mindjárt elmúlik, mindjárt. És közben imádkozom, hogy ha már felébresztett, állítson a jó Isten talpra is, mert jobb kintről érezni a napsütést, mint bentről hunyorogni neki.

Mégse múlik a szédülés. Szóba se jöhet, hogy a fejem forgassam, pedig az „egy életem, egy halálom” elszántságával kipróbáltam a doktor által régebb mutatott trükköt: fekvő pozícióban fejet egyik oldalról hirtelen a másikra fordítani, akármennyire rémisztőnek is tűnik. Ha a fültől lenne a ringlispil, akkor a hirtelen fordulástól helyrezökkenek a kristályok, és elmúlhat a szédülés. A baj csak az, hogy nem nálam...

Nem részletezem, hogyan telt el a nap minden szükségletével együtt. De amikor annyira enyhült, hogy már lassabban forgott a mókuskerék, kipróbáltam a padlón való kúszást, később az ágytól a falig, a faltól a székig, s az utamba eső minden közeli tárgy végigmarkolászásával történő imbolygást. Közben elfeketedett néhányszor a tekintetem, de mondjon ki mit akar, akkor is kikerültem bár egy percre az ágyból, és megemeltem a fejem. Igen, vissza is jutottam a kiinduló pontra, és hevertem ismét tehetetlenül. Késő délutánra már tudatosult bennem, hogy a mai napra már nem kapok kimenőcédulát. Ismét összegyűjtöttem a kicsike erőmet, és elvonszoltam magam a másik szoba ablakáig. Mielőtt a Napocska elköszönt volna, aranysugarakkal vonta be az ablakpárkányt. Varázslatosan ragyogott, s mialatt a fejem ismét lekókadt, örültem annak, hogy a napsugárban fürdő párkányra hajthatom. Jöttem, láttam, győztem! – mégha oly semminek is tűnhet sokak szemében az akaratom kicsinyke kis diadala.

Órák teltek el amióta három párnára támaszkodva, immár estéből éjszaka felé hanyatlóan biztatom magam: lesz ez jobb is. Ha nem ma, úgy holnap. Nem tudtam dolgozni, nem tudtam elhagyni a házat, nem tudtam a teendőim listáját kipipálni.

Viszont mind ennek ellenére és mindennek ellenére (aki olvassa, értse meg a különbséget!), felemeltem a fejem. És arcomat megfürösztöttem a Napsugárban.

„Elég néked az Én kegyelmem...” – Én Istenem, jó Istenem, becsukódik már a szemem... És hálát adok Neked, hogy ma nem csak felébredtem, hanem nyugvóra is térhetek - azzal a reménnyel, hogy holnap reggel, ha ismét felvirradunk, könnyebb lesz a fejemet felemelni és megtartani. A lényeg az, hogy ne adjam fel! És te se add fel! Az élet néha padlóra küld, de a jó benne az, hogy onnan már nem lehet leesni. Kicsit elfekszünk, s aztán lehet kúszni, csúszni-mászni, próbálkozni a felemelkedéssel. A lényeget az adja meg, hogy ne akarjunk ott maradni. S ha tiszta a lelkiismereted, s van Kire felnézz, emelt fővel járhatsz. Ez az egyik megtanult leckém. A másik az, hogy tudjuk, mikor kell magunktól le is hajtani a fejünket. Nem meghunyászkodva, nem számítóan, hanem alázattal és szerényen. Mert a meghajtott fejet nem éri a pallos.

Legyen békés az álmunk!