Párizs megér egy misét vagy egy imát? (a párizsi terrortámadások margójára)

A világ együttérez Párizzsal. A bajba jutottakkal. A tragédiát túlélőkkel s a megholtak hozzátartozóival, az életükért most már többet aggódó polgárokkal. "Együtt sírunk veletek" - közli megrendülten Európa nagyasszonya. Feketét öltöttek magukra koronás fők és kalapos vezetők. Gyászol Európa, gyászol a világ. A facebookon a legújabb együttérzési trend szerint a profilképet a háromszínű francialobogóval felülírhatjuk, az óceánon túl, tőlünk nyugatra az ajkukat harapdálják, tőlünk balra piros-fehér-kék fényekbe borul az operaház. Nagyon széles az együttérzés- és gyásznyilvánítás skálája. Hála Istennek, ezek a vonások még nem haltak ki az emberiségből.
Sőt, annyira nem, hogy félretéve mindenféle szabódást, ódzkodást és álkegyességgel vagy vallási fanatizmussal történő esetleges megbélyegzéstől tartó félelmet, megjelentek a "Pray for Paris" - Imádkozz Párizsért! felhívást közzétevő feliratok is.
Hogyne, szívesen! - ha kell misét is celebrálnak érte, jobban mondva, értük. Nem a városért, hanem annak lakóiért. Hiszen már IV. Henrik rég megmondta: "Párizs megér egy misét!" Mégha a protestánsoknak szervezett vérfürdővel is zárult a lagzija, amely után saját bőrét is mentenie kellett, hiszen ő maga is hugenotta neveltetésben részesült. És a Szent Bertalan éjszaka polgárháborús méreteket öltött.Testvér ölte a testvérét... ott, a kék-fehér-piros zászlójú országban. Pedig az iszlám akkoriban még csak nem is pislogott azon a területen.
De az ember könnyen "megbocsát", ha érdeke úgy kívánja. A trón várományosaként pedig nagy oka volt Henriknek gyorsan lenyomni a tudatlattiba a tízezernél több halott és a villogó kardok látványát. A történelem szerint olyannyira sikeres volt öngyógyítási akciója, hogy korábbi meggyőződését félretéve vallást cserélt. Párizs megért neki egy misénél is többet - az elvei feladását. De övé lett a korona!
Tartották utódai is kemény kézzel, s a rövid békés időszakot ismét felváltották a villongások, a vallási elnyomás, a gyűlölködés (keresztény és keresztény között!), csak azért, mert az egyik csoport neve nem "-us"-ra végződött. Nem szerveztek felvonulást a kisebbség javára, mert még nem találták fel akkoriban a médiát, hogy gyorsan megszervezzék a kampányt. De ha jelmondatot skandálnak,  valószínúleg úgy hangzott volna, hogy "Nem vagyok Charlie!"
Majd jött a kiegyenlítés az asztalról mindent lesöprő "felvilágosodás" forradalmasító eszméivel. Minek egymásnak keresztbe tenni, vallással bíbelődni, teremtő Istenben és csodáiban bízni! A ráció, kérem, a ráció az, ami mindent helyretesz. Az ész megbízható tanácsadó a tanácstalanságban, biztos védelem a bajban, gyors menekülő a hit elől, szavahihető jós a jövő küszöbén. Sikerült szorosra húzni a hurkot az istenfélelem torkán, s szabadon engednie az erkölcs gyeplőjét, hadd rohanjanak a lovak, amerre a szabadosság húzza-vonja őket. Egyetlen szépséghibája a dolognak, hogy a puska visszafele sült el... És nem tudták, hogy a megváltozott körülmények között a "Charlie vagyok" hangoztatása tűnik "ész-szerű"-nek.
És eljött az az idő is, amikor ugyanezen ráció nevében az ember nemhogy megelégedne saját parttalansága bölcs elhallgatásával, nekiugrik a másik fundamentalizmusának, mert az - másabb. Az nem ráció-, hanem indulatvezette. A felpiszkált parázs pedig előbb-utóbb lángra lobban, s akkor már Charlie ide, Hebdo oda, robban még az utca pora is.
Most itt állunk egy óriási szakadék szélén, ami előreláthatóan tovább fog mélyülni, törni, szakadni. És tudomásul veszem, hála az internetnek, hogy "Ma mindnyájan franciák vagyunk..." És hogy imádkozzam Párizsért. Miért? Mert nem maradt más lehetősége? Mert nem tudja, merre forduljon? És most előkapjuk a sutból az egyetlen legyőzhetetlen fegyvert?
Nem vagyok francia, de keresztény igen, tehát imádkozom. Imádkozom a sérültekért első sorban, hogy minél előbb felgyógyuljanak. Imádkozom a gyászolókért. Imádkozom, hogy Isten óvjon meg mindenkit szélsőségesektől, akárhova is tartoznának. Imádkozom, hogy magam ne váljak kártékony szélsőségessé.
És imádkozom azért, hogy a világ sose legyen francia, és Franciaország meg Párizs is döntse el, hogy ő micsoda. Kicsoda. Charlie? Nem Charlie? Felvilágosult a jó sorsban, francia a bajban?
De mikor lesz az, hogy keresztény...? Mert a szélsőségesek mindig tudják, hogy ők kik, akár jót, akár rosszat tesznek. Tudják, hogy miben hisznek, és kiért halnak meg. Nem arról van itt szó, hogy egyetértek az elveikkel és a tetteikkel, vagy sem, hanem arról, hogy következetesek. Nem hóbortjaik vannak, hanem eszméik! Nem feltevéseik, hanem elveik. És ezért "ütőképesek", ezért diadalmaskodnak.
Döntsd el Párizs, döntsd el Európa, hogy miben hiszel vagy Kiben hiszel. És tarts ki. Mert "bár zord a harc, de megéri a világ, ha az Ember az marad, ami volt: nemes, küzdő, szabadlelkű diák" - a legkiválóbb iskolában. És akkor nincs az a földi hatalom, amely túladjon rajtunk.

A világ legnagyobb ugrása

2012. október 14-e, vasárnap este.
Fél órán keresztül leragadtam a tévé elé, de úgy éreztem, hogy ott lebegek valahol a világűrben, Felix Baumgartner háta mögött, ahonnan minden mozdulatát lesem. Izgultam rendesen. Akkor ültem a képernyő elé, amikor már 36 kilométer magasságban szálldosott a hőlégballon. Terv szerint nagyjából ekkor kellett volna ugrania a merész pilótának.
A ballon azonban csak egyre feljebb emelkedett, elérte a 37-et, el a 38-at is, hogy aztán a 39 kilométer táján lassulni kezdjen. Lentről a stáb csak osztogatta a rendelkezéseket, egész tornateremnyi szakértő leste a képernyőket, a nagyfőnök irányítgatta a fenti "lépéseket", na most nyomást kiegyenlíteni a ballon aljára szerelt kapszulában, most leállítani az oxigénfelvételt (nagyon amatőr nyelven mondom, persze, hogy nem vagyok hozzáértő), most ezt meg azt tenni, nyomás egyenlítődik, nemsokára annyi a kapszulában levő, mint a sztratoszférában mért, készülni, minden övet és kábelt lecsatolni, ami a bázisugrót összeköti a kapszulával, ajtót nyitni, lábat kitenni, kinti tartókart megragadni, egyenesbe jönni... - és ugráááás!
Pillanatig elállt a lélegzetem. Apukám, kiugrani a semmibe! Csak attól, hogy a háta mögé képzeltem magam és láttam, amint az ajtót eltolva odalent a mi kis, kék bolygónk elterül, máris reszketni kezdett a lábam. Hogy lehet egy embernek ennyi bátorsága, merészsége, vakmerősége és mindenféle más "ugrasztó" indulata?!
Imádkoztam is végig, hogy életben és épségben érjen földet. Közben a szülei, testvérei, barátnője ott drukkolnak végig - akárcsak mi - az óriási képernyő előtt Új-Mexikóban, a Red Bull Stratos bázis főhadiszállásán. Könnyek folynak, kezek ökölbe szorulnak, percekig némaság, mindenki egyetlen pontra összpontosít: egy fehér és iszonyatos sebességgel aláhulló foltra. Micsoda az ember! - jut eszembe. Harminckilenc kilométerről zuhanva előbb egy kis tömeg, utána egy darabig csak fehér folt, ami rémesen forog, pörög, bukfencezik. Hogy lehet ezt ép ésszel és szívvel kibírni??
Még hat és fél percig elegendő oxigénje maradt. Ennyi a maximális idő, mialatt le kell érnie.
Még közelebb kerül Földünkhöz. És lám, eléri a csodálatos öt kilométert, amikor kipattan az ejtőernyő! Csujjog mindenki, kezdünk lelkesedni, hogy mégis csak sikerülni fog, most már a nagyobb és immár színes folt egyre inkább látókörünkbe kerül. Alant már a mezők is körvonalazódnak, sikeresen elsiklik egy tó fölött, lejjebb és mindinkább balra száll, még egy kicsi, na még pár méter - és vivát! - épségben talajt ért mindkét lábbal! Aztán térdre hull, és két karját az ég felé lendítve jelzi: jöttem, szálltam, ugrottam, győztem!
Tapsolok a tévé előtt, tapsol a tévében a stáb, tapsol a család, szerintem a fél világ tapsol, mindenki, aki hozzám hasonlóan végigizgulta az emberiség eddigi legnagyobb ugrását.
A helikopter seperc alatt ott van Felix mellett, a BBC emberei máris rohannak, hogy az első fotót, az első videót és az első exkluzív interjút elkészítsék az űrugróval és -ról.
Öröm és győzelem. Az emberi tudomány és felkészültség, valamint az emberi merész vállalkozás és teherbírás közös szüleménye. Ugrás a semmibe, győzelem a sebesség és lég fölött.
És továbbkalandozik a gondolatom.
Megvalósít az ember mindent, amit eddig eltervezett, óriási álmokat ültet át a valóságba, dacol a hangsebességgel és a légköri nyomással, rálépett a Holdra, távcsövekkel becserkészte a csillagos eget, szatelliteket röpített ki az űrbe, és ki tudja, még mi mindent fog a közeljövőben elérni.
És a tudomány mégsem és sohasem fogja elérni azt a gyorsaságot a repülésben és az ugrásban, amit én, egyszerű ember (és sokan mások), már rengetegszer átéltem. Igen, én tudom, mit jelent az angyalsebesség, és ismerek egy olyan ugrást, amilyet egyetlen űrhajós bázis sem ajánlott egyetlen embernek sem: hogy a talajról felfele, a felhők, a sztratoszféra fölé "hulljon". Mert lefele az is tud zuhanni, aki nem akar, aki csak kiesik valahonnan. De felfelé! Az az igazi szaltó. Felfelé is bárki "eshet", de nem mindenki akarja.
Valahányszor bajban voltam, nehézségbe ütköztem, vagy eligazításra és tanácsra volt szükségem, sokszor ugrottam már ki az űrbe, és hagytam, hogy a gravitáció felfelé hajítson (ezt higgye el az, aki a fizikához ért!).
Nem nehéz ezt a "tudományt" elsajátítani. Amikor szükségben van az ember, csupán hinnie kell, hogy Valaki odafönt ráfigyel. A hitben elmondott imádság mindig felfelé "zuhan", akkora sebességgel, amekkorát emberi kéz alkotta készülék még sohasem mért, és oly gyorsan érkezik a segítség, ahogyan csak az angyalsebesség lehetővé teszi.
Az ima- és angyalsebesség csak gyakorolva növelhető. Szeretnéd-e kipróbálni, milyen Isten tenyerébe hullni? Jó tanulást és bátor ugrásokat kívánok!

A Reménység keresésében

Volt tanárom (aki egyben lelkész is) írt egy nagyon jó cikket (nem magyarul), amiben megható sztori is található. Lefordítottam a cikket és megsirattam a sztorit, amit most közreadok. Ha néhány könnycseppet kicsalogat a szemekből, lehet, nem hiába: jobban észben tartjuk a mondandót, s könnyebben gyakorlatba ültetjük. REMÉLEM!

Néhány évvel ezelőtt egy reggelen ajtónknál egy férfi kopogtatott. Kora reggel volt. Körülbelül akkor szokott lenni a hajnalhasadás. Amikor az ajtót megnyitottam, előttem egy összetört lelkű, rettegő ember állt. Miután valahogy elmondta mondanivalóját, olyasmit értettem meg, ami sok ideig mély benyomást hagyott bennem. Az illető férfinak volt egy utolsó fázisban levő rákbeteg fia. A gyerek tizenkét éves volt. Alig egy nappal korábban utalták ki a kórházból. Azon az éjszakán a gyermeknek nagy fájdalmai voltak, és olyasmit kért szüleitől, ami drámai helyzetet teremtett. Azt kérte, imádkozzanak érte, hogy szűnjenek fájdalmai.

Elmesélte, hogy a kórházban, a mellette levő ágyban egy hívő beteg gyerek feküdt. Amikor a fiúcskának nagy fájdalmai voltak, a hívő gyerek odavonszolta magát ágya mellé, kezeit kezeire helyezte, imádkozott érte, és ekkor alábbhagytak a fájdalmak. Aztán a hívő gyerek ismét visszavánszorgott ágyába.

Otthon nem volt aki imádkozzék az elsőért. A megtört apa sírva állt előttem és azt mondta: ,,Lelkész úr, nem tudok imádkozni, sosem próbáltam... A reggel elmentem a kórházba a kis hívő gyerekért, de az éjszaka folyamán meghalt. Nem tudom, mit tegyek... Mutasson egy kis reményt! Megteheti-e a fiamért azt, amit a hívő gyerek tett?”

Az a hívő és névtelen fiúcska, ott a betegágyon se tudta visszatartani a reményt csak önmaga számára. Imával, vigasztalással és tettel reményt nyújtott másnak úgy ahogy tudott.

...és Te?

Szelek szárnyán?

Reggel 8:10-kor kellett gépünknek felszállnia Londonból. Mindenki elfoglalta a helyét, az utaskísérők fuvolázó hangon már elmondták a tudnivalókat. Egyesek már a könyvükbe mélyedtek, másoknak a figyelmét gyerekeik kötötték le, némelyek pedig az órát lesték, ha nem késik-e túl sokat a gép a felszállással. Nem késett sokat. Felbúgott a motor, megremegett a nagy fémmadár minden porcikája, és már siklottunk is iszonyú sebességgel a kifutón. Szendvicsrágcsálás közben fél pillanatra behunytam a szemem és kértem az Eget, hadd utazzunk szerencsésen. Majd nyugodtan tovább majszoltam a reggelimet. Eközben pillantásom a velem egyirányban, de a másik oldalon ülő harmincas férfira tévedt. Azt hittem, nem látok jól. Felső testét előredöntve, fejét az előtte levő ülésnek támasztva összekulcsolta kezeit és úgy imádkozott. Nem néhány másodpercig, hanem legalább 2 percig. Nem kapkodva, hanem méltóságteljesen. Az ajka mozgott, miközben a szavakat suttogta - persze nem hallhattam, mit. De annál többet láttam. És még annál többet mondott, bár nem nézett a többiekre és nem tartott lelki fröccsöt. Ezzel az el nem rejtett tettével, amiben hivalkodásnak nyoma sem volt, csak végtelen ráhagyatkozás Arra, aki akármelyik pilótánál jobban kormányozza nem csak a repülőt, de életünket is, azt a leckét mondta fel jelesre, amely a kendőzetlen hitről, a nem szégyellnivaló vallásról és az észrevehető bizalomról szól. És akkor ott néhány percig nagyon sűrűn kellett pislognom. Mert nem lehetett nem gondolni arra, mi lenne, ha felszálláskor nem egy, hanem az összes fej meghajolna és minden kéz imádságra kulcsolódna. Nem létezne "szeptember tizenegy" és nem félnénk a légköri zavaroktól. Nem félnénk, hogy nem érkezünk meg, mert bárhova érnénk, biztonságban lennénk. Mert nem szelek szárnyán repülnénk, hanem azzal a biztos tudattal, hogy "óv a kéz / És tart a kéz / És áld a kéz, / A drága kéz. / Elveszni lenne így nehéz..." (Túrmezei).