Forog veled is a világ?

Ismeritek azt az érzést, hogy nem bírjátok a fejeteket a párnáról felemelni, mert úgy tűnik, hogy forog veletek a világ? Én nagyon! Megébredek, kinyitom a szemem, szépen süt a nap, s még mielőtt egyet is mozdulnék, hálát adok a Fennvalónak, hogy megértem a mai napot is. Mert némelyek, ahogy az egyszerű bácsi mondta, arra ébredtek ma reggel, hogy már nem élnek. Én viszont arra ébredtem, hogy élek. Minden nap kegyelem, minden nap ajándék, ezért jó és illendő, hogy szokásunkká tegyük megköszönni Istennek a felébredést, a lehetőséget, az életet.

Elgondolom magamban, hogy mennyi teendő vár ma rám, és aztán szépen kituszkolnám magam az ágynyugalomból. De csak a szándékkal maradok, mint ahogyan történt ma is. Mert abban a pillanatban, hogy megemeltem a fejem, visszazuhantam, mint egy zsák. Forgott-forgott velem minden, és nem volt módomban leállítani. „Állítsátok le a világot, ki akarok szállni” – ismerős, ugye? Ám a forgó világom csak nem akart megállni.

Fekszik az ember, mint egy tuskó. Nincs fürdőbe menés, nincs arcmosás, nincs evés, nincs munkaprogram. Marad az ágyhoz kötöttség és a reménykedés, hogy mindjárt elmúlik, mindjárt. És közben imádkozom, hogy ha már felébresztett, állítson a jó Isten talpra is, mert jobb kintről érezni a napsütést, mint bentről hunyorogni neki.

Mégse múlik a szédülés. Szóba se jöhet, hogy a fejem forgassam, pedig az „egy életem, egy halálom” elszántságával kipróbáltam a doktor által régebb mutatott trükköt: fekvő pozícióban fejet egyik oldalról hirtelen a másikra fordítani, akármennyire rémisztőnek is tűnik. Ha a fültől lenne a ringlispil, akkor a hirtelen fordulástól helyrezökkenek a kristályok, és elmúlhat a szédülés. A baj csak az, hogy nem nálam...

Nem részletezem, hogyan telt el a nap minden szükségletével együtt. De amikor annyira enyhült, hogy már lassabban forgott a mókuskerék, kipróbáltam a padlón való kúszást, később az ágytól a falig, a faltól a székig, s az utamba eső minden közeli tárgy végigmarkolászásával történő imbolygást. Közben elfeketedett néhányszor a tekintetem, de mondjon ki mit akar, akkor is kikerültem bár egy percre az ágyból, és megemeltem a fejem. Igen, vissza is jutottam a kiinduló pontra, és hevertem ismét tehetetlenül. Késő délutánra már tudatosult bennem, hogy a mai napra már nem kapok kimenőcédulát. Ismét összegyűjtöttem a kicsike erőmet, és elvonszoltam magam a másik szoba ablakáig. Mielőtt a Napocska elköszönt volna, aranysugarakkal vonta be az ablakpárkányt. Varázslatosan ragyogott, s mialatt a fejem ismét lekókadt, örültem annak, hogy a napsugárban fürdő párkányra hajthatom. Jöttem, láttam, győztem! – mégha oly semminek is tűnhet sokak szemében az akaratom kicsinyke kis diadala.

Órák teltek el amióta három párnára támaszkodva, immár estéből éjszaka felé hanyatlóan biztatom magam: lesz ez jobb is. Ha nem ma, úgy holnap. Nem tudtam dolgozni, nem tudtam elhagyni a házat, nem tudtam a teendőim listáját kipipálni.

Viszont mind ennek ellenére és mindennek ellenére (aki olvassa, értse meg a különbséget!), felemeltem a fejem. És arcomat megfürösztöttem a Napsugárban.

„Elég néked az Én kegyelmem...” – Én Istenem, jó Istenem, becsukódik már a szemem... És hálát adok Neked, hogy ma nem csak felébredtem, hanem nyugvóra is térhetek - azzal a reménnyel, hogy holnap reggel, ha ismét felvirradunk, könnyebb lesz a fejemet felemelni és megtartani. A lényeg az, hogy ne adjam fel! És te se add fel! Az élet néha padlóra küld, de a jó benne az, hogy onnan már nem lehet leesni. Kicsit elfekszünk, s aztán lehet kúszni, csúszni-mászni, próbálkozni a felemelkedéssel. A lényeget az adja meg, hogy ne akarjunk ott maradni. S ha tiszta a lelkiismereted, s van Kire felnézz, emelt fővel járhatsz. Ez az egyik megtanult leckém. A másik az, hogy tudjuk, mikor kell magunktól le is hajtani a fejünket. Nem meghunyászkodva, nem számítóan, hanem alázattal és szerényen. Mert a meghajtott fejet nem éri a pallos.

Legyen békés az álmunk!

Párizs megér egy misét vagy egy imát? (a párizsi terrortámadások margójára)

A világ együttérez Párizzsal. A bajba jutottakkal. A tragédiát túlélőkkel s a megholtak hozzátartozóival, az életükért most már többet aggódó polgárokkal. "Együtt sírunk veletek" - közli megrendülten Európa nagyasszonya. Feketét öltöttek magukra koronás fők és kalapos vezetők. Gyászol Európa, gyászol a világ. A facebookon a legújabb együttérzési trend szerint a profilképet a háromszínű francialobogóval felülírhatjuk, az óceánon túl, tőlünk nyugatra az ajkukat harapdálják, tőlünk balra piros-fehér-kék fényekbe borul az operaház. Nagyon széles az együttérzés- és gyásznyilvánítás skálája. Hála Istennek, ezek a vonások még nem haltak ki az emberiségből.
Sőt, annyira nem, hogy félretéve mindenféle szabódást, ódzkodást és álkegyességgel vagy vallási fanatizmussal történő esetleges megbélyegzéstől tartó félelmet, megjelentek a "Pray for Paris" - Imádkozz Párizsért! felhívást közzétevő feliratok is.
Hogyne, szívesen! - ha kell misét is celebrálnak érte, jobban mondva, értük. Nem a városért, hanem annak lakóiért. Hiszen már IV. Henrik rég megmondta: "Párizs megér egy misét!" Mégha a protestánsoknak szervezett vérfürdővel is zárult a lagzija, amely után saját bőrét is mentenie kellett, hiszen ő maga is hugenotta neveltetésben részesült. És a Szent Bertalan éjszaka polgárháborús méreteket öltött.Testvér ölte a testvérét... ott, a kék-fehér-piros zászlójú országban. Pedig az iszlám akkoriban még csak nem is pislogott azon a területen.
De az ember könnyen "megbocsát", ha érdeke úgy kívánja. A trón várományosaként pedig nagy oka volt Henriknek gyorsan lenyomni a tudatlattiba a tízezernél több halott és a villogó kardok látványát. A történelem szerint olyannyira sikeres volt öngyógyítási akciója, hogy korábbi meggyőződését félretéve vallást cserélt. Párizs megért neki egy misénél is többet - az elvei feladását. De övé lett a korona!
Tartották utódai is kemény kézzel, s a rövid békés időszakot ismét felváltották a villongások, a vallási elnyomás, a gyűlölködés (keresztény és keresztény között!), csak azért, mert az egyik csoport neve nem "-us"-ra végződött. Nem szerveztek felvonulást a kisebbség javára, mert még nem találták fel akkoriban a médiát, hogy gyorsan megszervezzék a kampányt. De ha jelmondatot skandálnak,  valószínúleg úgy hangzott volna, hogy "Nem vagyok Charlie!"
Majd jött a kiegyenlítés az asztalról mindent lesöprő "felvilágosodás" forradalmasító eszméivel. Minek egymásnak keresztbe tenni, vallással bíbelődni, teremtő Istenben és csodáiban bízni! A ráció, kérem, a ráció az, ami mindent helyretesz. Az ész megbízható tanácsadó a tanácstalanságban, biztos védelem a bajban, gyors menekülő a hit elől, szavahihető jós a jövő küszöbén. Sikerült szorosra húzni a hurkot az istenfélelem torkán, s szabadon engednie az erkölcs gyeplőjét, hadd rohanjanak a lovak, amerre a szabadosság húzza-vonja őket. Egyetlen szépséghibája a dolognak, hogy a puska visszafele sült el... És nem tudták, hogy a megváltozott körülmények között a "Charlie vagyok" hangoztatása tűnik "ész-szerű"-nek.
És eljött az az idő is, amikor ugyanezen ráció nevében az ember nemhogy megelégedne saját parttalansága bölcs elhallgatásával, nekiugrik a másik fundamentalizmusának, mert az - másabb. Az nem ráció-, hanem indulatvezette. A felpiszkált parázs pedig előbb-utóbb lángra lobban, s akkor már Charlie ide, Hebdo oda, robban még az utca pora is.
Most itt állunk egy óriási szakadék szélén, ami előreláthatóan tovább fog mélyülni, törni, szakadni. És tudomásul veszem, hála az internetnek, hogy "Ma mindnyájan franciák vagyunk..." És hogy imádkozzam Párizsért. Miért? Mert nem maradt más lehetősége? Mert nem tudja, merre forduljon? És most előkapjuk a sutból az egyetlen legyőzhetetlen fegyvert?
Nem vagyok francia, de keresztény igen, tehát imádkozom. Imádkozom a sérültekért első sorban, hogy minél előbb felgyógyuljanak. Imádkozom a gyászolókért. Imádkozom, hogy Isten óvjon meg mindenkit szélsőségesektől, akárhova is tartoznának. Imádkozom, hogy magam ne váljak kártékony szélsőségessé.
És imádkozom azért, hogy a világ sose legyen francia, és Franciaország meg Párizs is döntse el, hogy ő micsoda. Kicsoda. Charlie? Nem Charlie? Felvilágosult a jó sorsban, francia a bajban?
De mikor lesz az, hogy keresztény...? Mert a szélsőségesek mindig tudják, hogy ők kik, akár jót, akár rosszat tesznek. Tudják, hogy miben hisznek, és kiért halnak meg. Nem arról van itt szó, hogy egyetértek az elveikkel és a tetteikkel, vagy sem, hanem arról, hogy következetesek. Nem hóbortjaik vannak, hanem eszméik! Nem feltevéseik, hanem elveik. És ezért "ütőképesek", ezért diadalmaskodnak.
Döntsd el Párizs, döntsd el Európa, hogy miben hiszel vagy Kiben hiszel. És tarts ki. Mert "bár zord a harc, de megéri a világ, ha az Ember az marad, ami volt: nemes, küzdő, szabadlelkű diák" - a legkiválóbb iskolában. És akkor nincs az a földi hatalom, amely túladjon rajtunk.

Maraton

Ha futni akarsz, fuss egy mérföldet. De ha egy új életet akarsz megtapasztalni, fuss egy maratont – mondta valamikor a híres maratonfutó, Emil Zátopek.  

Ezelőtt két héttel még nem ismertem a fenti mondást, ezért csak a tévé előtt szurkoltam a bécsi maraton résztvevőinek. Úgy izgultam értük – egy jó órányi időre, mert lemaradtam a kezdés közvetítéséről –, mintha tőlem függött volna céljuk elérése. Időnként hangosan buzdítottam őket a tévé előtt (vajon segített?), és sűrűn potyogott a könnyem, mert a nemes verseny nagyon mély gondolatokat és érzéseket kavart fel bennem.

A maratonfutók tömegesen indulnak. Minden évben rengetegen neveznek be a leghosszabb futóversenyre, a maratonra. Akár csak az élet versenyébe. Naponta csatlakoznak újabbak a föld lakóihoz, naponta ezrek döntenek affelől, hogy beszállnak a „ringbe” és küzdenek a megélhetésért, hírnévért, diplomáért, kapcsolatokért, főnök kegyeiért, alkalmazottak megbecsüléséért, egy címért vagy éppen a lelki békéért. Mindegyik reméli, hogy a távot lefutja, célját eléri.

A maratonfutók kitartóan futnak. Olyan elszántságot tükrözött az arcuk, amilyet csak megfeszített, céltudatos feladat válthat ki és véshet a tekintetbe. Egyenletes előretörésük, nem hirtelenkedő mozdulataik arról tanúskodtak, hogy az edzést nem tegnapelőtt kezdték el, hanem hosszú idő óta rendszeresen készültek a megmérettetésre.

A versenyzők nem néztek körül, nem bámészkodtak, nem vonta el a figyelmüket semmi, csak a célra összpontosítottak. Tapsolhatott, fütyülhetett a nézősereg, kiálthattak lelkesítő szlogeneket, a futók csak az előttük levő útvonalra szegezték a tekintetüket. Helyenként elágazott az út, csak az aszfalton, a lábuk előtt levő jelek mutatták, merre tart a követendő útvonal.

Egy idő után az út széléről benyújtották a vizes flakonokat. A versenyzők úgy kortyoltak a frissítő vízből, hogy közben egy pillanatig sem fordították el a tekintetüket az irányról, sem nem lassítottak! Fantasztikus céltudatosság és szakszerűség! És ezután következett a számomra végképp érthetetlen, megmagyarázhatatlan és megdöbbentő tette a csokiszínű versenyzőnek: miután kortyolt a flakonból – a fenti módon –, bal kezénél csak úgy, minden további teketória nélkül hátraadta a mögötte levő társának! Alig hittem a szememnek! Ilyen fokozott tempó és koncentrálás mellett gondolt arra is, aki a nyomában lohol? És honnan tudta, hogy a másik pontosan egy méterrel mögötte van? Árnyék nem vetődött eléje, ő meg hátra nem fordult. Egyáltalán, honnan tudta, ki van mögötte? Nem valószínű, hogy valamikor is választ kapok a kérdéseimre, de jó lesz el nem felejteni: ne dobd rögtön az út szélére a vizes flakont; ne kavard fel lábaddal a forrást, amiből ittál. Engedd, hogy mások is örüljenek az általa nyújtott felfrissülésnek.

Közben helikopterből filmezik az eseményt, fentről mutatják a tévések: a versenyzők előtt és mögött autók, motorbiciklik gurulnak, őrködnek, kísérik őket, nincsenek magukra hagyva („ti csak rohanjatok,  amíg ki nem dőltök”) – csak éppen a futást mindegyik magának kell  végigvinnie, a kísérők nem segíthetnek ebben. De ott vannak, bármilyen akadály felmerülne, elhárítanák, hadd folytassák a futók céltudatos előretörésüket, és oltalmazzák őket! Ahogyan az őrző angyalok...

Minél tovább tart a futás, annál kevesebben maradnak elől. A kezdeti nagy, induló tömeg egyre apad. Végül kezd kiválni egyetlen versenyző, fut magában, messze mögötte senki. Az út két oldalán helyenként egyetlen szurkoló sincs, olyan, mintha csak a reggeli kocogását végezné. Senki sem biztatja, senki sem látja. Akkor is fut tovább. Ha az élet küzdelmei közepette hirtelen egyedül találod magad, mit teszel? Elcsüggedsz, hogy túlságosan kiváltál a többiek közül? Esetleg csalódott leszel, mert nincs, aki szurkoljon? A cél továbbra is az út végénél vár rád...

Csorog a víz a magányos futón, hogy bírja? Ha úgy sincs mögötte senki, egy kicsit pihenhetne, letörölhetné az izzadságot az arcáról, gondolom magamban. Mégis szalad tovább. Pedig fél percnyi szünet alatt még nem előzné ki senki. Mekkora elszántság kell ahhoz, hogy az erőfeszítést kísérő izzadságról tudomást nem véve, csak a célra koncentráljon! Magadra ismersz, vagy csak szeretnéd?

A távolság egyre fogy. A cél mind közelebb. A szalag kifeszítve. A küzdelmet figyelemmel kísérők lélegzet-visszafojtva lesik, hogyan szakítja át az első a célszalagot. Aztán térdre esik, és megköszöni Istennek, hogy sikerült.

Ilyen az én maratonom is, a tied is. Nem a többieket kell legyőzni, hanem magunkat és saját korlátainkat, akadályainkat. Ha úgy küzdesz az életben, mint a profi maratonfutó, biztosan győzni fogsz. A cél előtted, a kíséret mögötted. Start!