Amit sose felejt az ember

Nem emlékszem pontosan (nahiszen jól kezdem! - egészen a címhez illően), hogy hívták a három öreg hölgyet, akinek az esete anekdotává lett, de nevekben semmi esetre sem szűkölködünk! Olyanokban sem, amik nagyon is illenek e kedves úri nőkhöz, akik minden csütörtök délután - szokásukhoz híven - összeültek tereferélni. Persze, csak ha az időjárás is kedvezett. Az pedig heteken keresztül nem gördített akadályt az útjukba, igazán finom meleg volt, akárcsak mostanában.
Az egyik nyári délutánon Hermina és Vilhemina áttipegett Anasztáziához. Nem esett az eső, nem fújt a szél, ezért a teraszon üldögéltek és fecserésztek mindenféléről. Anasztázia, jó háziasszonyhoz illően kávéval és omlós keksszel kínálta barátnőit. Fél óra múlva újabb adag kávét hozott, majd óra múltán megint főzött. És mivel a terefere hosszabbra sikerült, még kétszer eszébe jutott, hogy kávét kéne hozni a kedves vendégeknek.
Szürkületkor hazafele indultak a nagyságák. Alig mentek néhány háznyit, Hermina hirtelen megállt és méltatlankodva fordult Vilhelminához: - Hanem aztán, hallod-e... öregszik az Anasztázia. Egész délután ott ültünk nála, és még egy kávéval sem kínált meg!
Mire Vilhelmina kissé felháborodva replikázott: - Szóval te meglátogattad Anasztáziát egyedül, és engem még csak nem is hívtál! (...)

Mit is akartam mondani? Felejt az ember. De azért mégse ez a lényeg. Az idő száll el fölöttünk, és nem mi az idő fölött. Vizsga előtt van úgy, hogy felét is elfelejtjük annak, amit tudtunk. Már ha megtanultuk. Volt olyan undok tanárom (bocsánat a jelzőért, de akkor igaz volt), akinek csak úgy feleltünk meg, ha szó szerint bevágtuk az anyagát. Hát én is próbálkoztam ezzel, de néha visszavágott. A tanár. Kislány, tanult maga mára? - Hogyne, tanár úr, többet, mint a többiek. (És ez igaz is volt, de én arról nem tehetek, hogy a "többiek" kevesebb tanulással többre emlékeztek.)
Na jó, akkor mondja... És nyekkentem egyet. Mert a címen kívül semmi egyéb nem jutott eszembe. Pedig nem is olyan gyenge az emlékezetem. Elsorolom én egy szusszra, ki mikor született a családban, mikor házasodott, mikor hagytak itt a drága nagyszülők, ki mit kért tőlem ezelőtt egy héttel, kettővel, mit ígértem, mi a tennivalóm jövő héten... A szívem, a kis gyönge, az a hibás, csakis ő egyedül. Valahogy mindig hevesebben vert vizsgák előtt. (Most jutok el arra a nagy felismerésre, hogy nehéz időszakokban tulajdonképpen nem is a memóriánk hagy cserben, ha valami "nem jut eszünkbe", hanem a kísérőjelenségek - értsd érzelmek, indulatok - a hibásak. Ó, a cudarok!)
De mit is akartam mondani? Igen, igen. Van valami, amit sose felejt az ember.
Ma meglátogattuk Ilonka nénit. Nem ismertem, de a férjem igen. Ilonka néni éppen ma töltötte a 92. évét. Komótosan üldögélt a kanapén és derűsen pillantott ránk, amikor beléptünk. Csaba máris lelkesen ragadta meg a néni kezét és "Boldog szülinapot" kívánt neki. Erre a hölgyike rögtön közölte, hogy azt már ő meg nem teszi! Odaléptem, a férjem bemutatott, majd átadtam a virágcsokrot és jó egészséget kívántam - mert úgy gondoltam, hogy ezzel sehol se lehet melléfogni. Ilonka néni felpillantott, majd vissza a virágokra, és erélyesen kijelentette, hogy ezzel nem kell foglalkozni. Méghogy őt ilyesmire rávenni! De azért még hozzátette, hogy igen, ez a papír, igen ez a papír... mintha nem kéne. Persze, hogy nem! Lehámoztam a csomagolópapírt, és megforgattam a csokrot: ugye, milyen szép? Helybehagyta.
A "társalgás" még további húsz percig tartott a házi ápolónője bevonásával. Kicsit nehéz volt megérteni, mert a szóvégeket elharapta vagy levitte pianóba. Néha-néha megérintettem vagy megsimogattam a karját beszélgetés közben. Ha zenére tereltük a szót, mert zongoratanárnő volt korábban, "ilyesmit nem volt szabad felhozni". Ha az esküvői képét csodáltuk meg és rákérdeztünk, hogy valóban ő volt-e a menyasszony, erre megint nem volt kapható. Ha a férjem arra emlékeztette, hogy milyen kedves volt tőle, amikor évekkel korábban a bevándorlóknak ingyen tolmácsolást vállalt, hevesen tagadta, hogy ő efféle gonoszságra kapható lett volna. De azért időnként felcsillant a szeme és bizonygatta, hogy ő aztán igazán azt tette, amit kellett. Ő igen! Hogyne, amíg mások csak heverésztek...
A búcsúzás perceiben mindkét kezemmel megragadtam a kezét, rámosolyogtam teljes kapacitással, és azt kívántam, hogy Isten vigyázzon rá, adjon erőt és egészséget.
A szemembe nézett és derűsen, a lehető legtisztábban és legérthetőbben így szólt: - Maga tetszik nekem... (Nyekk.) Maga, maga - olyan kedves. Amit megcsinál, az meg van csinálva (ez igaz :)). Nem csak így, vagy úgy... Fix ez, fix az, minden fixen, ahogy kell. Mikor jön még hozzám?
.............
Felejtünk. Neveket, eseményeket, arcokat, időpontokat és sajnos, van aki a szeretteit is. Mert nehéz a némettel ellenkezni. Amikor Alz Heimer úr bezörget, előtte nincs kulcsra zárt ajtó. Ő mindenre rányomja a pecsétjét és zárol. Csak egyet, egyetlenegyet nem tud letakarni, mert az olyan, mint a madár, állandóan felröppen és ha kalitkába is szorítanák, úgyis fújja a dalát. SZERRRREE-TET, SZERRRE-TEEET, TÉÉÉ-GED EL NEM FEEE-LEJ-TLEEEK.

Kétféle könnyhullatás

Nagy sokára rászántam magam az írásra, annak ellenére, hogy máshonnan kell elszakítani hozzá az időt. Vissza akartam emlékezni arra, ami most 5 hónapja történt, s az örömteli folytatására. Most meg, néhány perc elteltével, elrejtőztek a szavak, más ruhába bújtak, már nem olyan könnyű kezelni őket. Hogy kéne elmondani azt és hogy lehet elmondani, hogy mennyire örültem, amikor tanítványságnyi idő után ebben az esztendőben jégbontó hava megteremte a reménykedő várakozás gyümölcsét? Hogyan lehet a szavakat kerek mondatokba önteni, hogy kifejezzék: mennyire örülök az Élet nekem adott, két lábon járó, melegszívű Ajándékának? Hálás vagyok érte és neki, és szerettem volna díszesebben visszagondolni és kiírni magamból az eltelt időszakot. Most pedig csupán pillanatok töredéke alatt derékszögű prizmán át szemlélem az életet. Látok magam előtt egy képet, s valahol mögötte egy feje tetejére állított másik képet. Látom az örömteli valóságot, amelynek örvendhetek én (azaz: mi, ketten), s szemlélem a keserű valóságot, amely rátelepedett egy másik családra (azaz: akik ketten voltak...). Vannak napok, amikor néhány perc elég ahhoz, hogy életünket más színben lássuk. Ilyen volt számomra egy bizonyos nap februárban. És vannak napok, amikor néhány másodperc elég ahhoz, hogy az élet más színt öltsön magára, és árnyalatait mindenki másként élje át. Ilyen a mai nap. Vannak napok, amikor a feltámadó szeretet rózsaszínben látja azt is, amit mások tán sötétnek. És vannak napok, mint a mai is, hogy az elalvó szeretet előtt sötétté válik minden, mert árnyék borult az életre. Vannak napok, amikor a bizonytalan jövőt megszépíti a reménység, a várakozás, a közös tervek és álmok szövése. És vannak napok, amikor a jelent csak az elszakadó múlt derűsebb perceinek felidézése teszi elviselhetővé, emlékezve az időre, amikor a reménység még reménykedett. Vannak napok, amikor egyetlen szó a fellegekig emeli a lelket, és túlcsorduló örömmel önti el. És vannak napok, amikor minden szó elnémul, a lélek elcsitul, és bánat száll be a házba. Van egy nap, amire sóvárogva vágyik a menyasszony, vágyom én, mert magával hozza a reménység, a várakozás, a szeretet kiteljesedését. És lesz egy nap, amire kimondhatatlanul epekedve vágyik az, akinek álma megszakadt, és most már a reménység másféle várakozásával néz előre, mert az a nap az Élettel való találkozást és minden remény beteljesedését hozza magával. Azon a napon a közös tervek ismét asztalra kerülnek, a múltnál sokkal szebbé válik a jelen, a reménység valósággá alakul, s a SZERETET mindörökre megmarad. A mai napon visszagondolok az Élettől kapott Ajándékomra. És a mai napon előrenézek veletek együtt az Ajándékba kapott Életre, amit a végtelen Szeretet fog adni mindazoknak, akik e szeretettel élték a földön mulandó napjaikat. ... In memoriam Bégányi Zoli. És együttérzésből Noémivel. Emlékezzetek: Szeretet az Élet!

Amikor a szív beszél

Talán Alíznak hívták, vagy Zsuzsának? Netán Annamáriának? Történhetett volna ez akármelyik képviselőjével a szebbik nemnek. Mondjuk, hogy Alíz volt… Hónapokkal korábban forgatta a fejében, hogyan is kellene alakulnia a karácsonynak. Eltervezte a vásárlásokat, az ajándékokat, a fa díszítését, vendégek fogadását, egyszóval mindent, amit csak illik a karácsonyért és karácsonykor megtenni. Ám másként alakult minden. Epekrízis, kórházi beutalás, gyors műtét… A kórházi ágyon immár töviről-hegyére átgondolhatta, felboncolhatta, elemezhette a történteket és a meg nem történendőket. Karácsony a kórházban? Elviselhetetlennek tűnt a gondolat. Hova lesz immár az ünnep? Ki fogja vele tölteni a karácsony estét? Nem sokáig ápolgathatta siránkozó hangulatát. Éjjeli szekrényén, a feje mellett lassan üdvözletek, képeslapok kezdtek felgyűlni. Barátai, ismerősei, munkatársai, rokonai – mindenki, aki csak tudomást szerzett betegségéről – figyelmességük kedves jeleivel halmozták el. A kórterembe ugyan nem léphettek be, ezért a nővérekre bízták az Alíznak szóló ajándékokat. A napok teltek, és a cserepes meg vágott virágok sokasodni kezdtek az asztalon, az ágy mellett, a virágtartóban. Alíz elégedetten és boldogan szemlélte őket: - mennyien szeretik! Mily gyönyörű virágok! A kétágyas szoba másik lakója, a Down-kóros Márti (Katica, Sárika, Lenke stb) eleinte csendben maradt. A virágok látványa viszont hamarosan megigézte. Alíz csak azt látta, hogy megmoccan az ágyat eltakaró függöny, s két nagy szem szegeződik legfrissebb, legszebb, a családtól kapott csokrára. – Nagyon szép virág! Nagyon szép… Szegényke, gondolta Alíz. Őt senki sem látogatja. Hm… neki nincs virága… Talán adnom kellene az enyémből. Aztán fontolgatni kezdte: ez a barátnőmtől van, nem illik odaadni. Talán emezt, ja, nem, ezt édesapám küldte, hogy érezné magát, ha…. Vagy inkább ezt a cserepest? Vagy… Másnap Mártit a műtőbe tolták. Ó, nem adtam neki semmi virágot, tépelődött Alíz. Nem baj, majd ha visszahozzák a műtőből, igen, akkor majd meglepem. Úgysincs senkije, akitől várhatna ajándékot. Nyilván, hasonlóan gondolkozhatott a nővérke is, mert délután nagy gonddal apró kis virágcseperet helyezett Márti éjjeliszekrényére. Márti hamarosan visszatérhetett a csendes, ám annál virágzóbb szobába. – Virág, milyen szép virág, örvendezett a meglepetésnek. Ó jaj, miért is nem adtam korábban? Adnom kellett volna a virágaimból… De még nem késő – őrlödött Alíz. Bombaként érte a hír következő reggel, hogy Mártit kiengedik. A nővér segített összeszedni szerény kis cókmókját, majd utoljára a virágot is óvatosan Márti kezébe helyezte. Jajajaj, korábban kellett volna adnom, no, gyorsan, melyiket is…? – vádolta magát Alíz. Ezt? Vagy emezt? A nővérke oldalán Márti az ajtó felé tartott. Hirtelen megállott. Csomagját segítője karjára akasztotta, majd libbent az ágyat eltakaró függöny, s Márti, tekintetét Alízra szegezve megszólalt: Olyan büszke vagyok rád, örülök, hogy megismerhettelek. Nem felejtelek el. Fogadd szeretettel – emlékbe. S ezzel Alíz szekrénykéjére helyezte az aprócska cserepet.