A következő címkéjű bejegyzések mutatása: kedvesség. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: kedvesség. Összes bejegyzés megjelenítése

2015. május 21., csütörtök

Istenes majális

Amint kiléptem a tegnap a házból, és a villamosra várva megálltam a kapualj bal szögletében, a jobb sarokba egy fiatal lány húzodott be az eső elől. Rámnézett, és megkérdezte, hogy zavar-e, ha rágyújt? Nem emlékszem, hogy az utóbbi öt évben bárhol, bárki is az utcán, megállóban vagy nyilvános helyen, ahol több ember összeszorul, tudakolta volna, ha gondot okoz nekem a füst. Kit érdekel manapság, ha a mellette levő idegent valami bántja vagy zavarja? Lefoglalnak a privát bajaink, gondolataink, megoldandó kérdéseink – és alászolgája! Nehogy már azt is babusgatni kelljen, akit még sose láttunk!
Ez a lány viszont figyelmes volt. Gondolt rám, akit még sose látott. Érdekelte a pillanatnyi állapotom, amit ő okozhatna a cigarettafüsttel. Hálásan néztem rá, de nem mondhattam egyebet a valóságnál: igen, nagyon zavarna a füst. Családunk füstmentes, az is felkavar, ha pár méterrel odébb valakinek a ruhája füsttől szagzik. De ha rá akar gyújtani, csak tegye nyugodtan, hátha a másik irányba viszi el a szél.
Nem, nem, tiltakozott, ha zavar, zavar, nem fog rágyújtani. Megnéztem magamnak az arcát. Nem volt hétszépség, de nyílt, kedves tekintete mégis azzá tette. Bájos volt, sötétszőke haja majdnem a háta közepéig ért. Azt feleltem, hogy de jó lenne, ha soha, egyáltalán nem gyújtana rá! Rontja vele az egészségét, pedig még előtte az élet!
– Hát igen, mondta, még csak tizennyolc vagyok, és négy hónapja szoktam rá. – Osztálytársak közt, különféle gondok hatására... Valami felzaklat, felkavarodik az ember, és aztán a füsttel együtt próbálja magából kiereszteni a feszültséget...
–  És eddig hány problémád oldódott ilyen úton meg? – kérdeztem. – Egy sem, vágta rá azonnal. Csak rászokik az ember...
Nem szándékoztam prédikálni, sem egészségügyi kiselőadást tartani, de éreztem, hogy szívesen beszél. Az volt a benyomásom, hogy szinte arra vár, valaki még mondjon, próbáljon érvelni, hogy rátegyen egy lapáttal az amúgy már felsejlő, szabadulás utáni vágyakozására. Ezért azt válaszoltam, hogy minden megszokásnak van ellenszokása is. Ha csak két szempontot, az egészségét és a pénzét tartja szem előtt, már az nagyon sokat vethet a latban. Ha összeszámolná egy évnyi (igaz ugyan, hogy eddig még csak 4 hónap telt el...) kiadását, rájönne, hogy legalább egy kéthetes szupervakáció árát dobja el. – Jaj, ne is mondja! Napi 4,80 egy doboz, havonta közel 150 euró!
Már fékezett a villamos, mennem kellett, ő másik villamosra várt, nem folytathattuk tovább. Gyorsan minden jót és sok sikert kívántam neki. Szívből megköszönte. És amint helyet foglaltam, visszanéztem. Egyedül maradt a megállóban. Benyúlt a táskájába, és kivette – a fülhallgatót.
Magamban fohászkodtam érte. Sikerüljön leszoknia arról, ami foglyul ejtette, de jót nem szerez neki. És kívánom, hogy legalább még egyszer összefussak vele valahol ebben a nagyvárosban. Ki tudja, talán még megáll egyszer ugyanabban a megállóban, ugyanakkor, amikor én.

Pinduri sztori ez. Vagy még csak sztorinak se számít? Két perc alatt futott le az egész. Ha visszagondolok rá, mégis azt látom, hogy 2 perc sokszor élethossziglani leckét ad fel, amit soványan így lehetne felsorolni:
-  Az ismeretlen is egy ember, az ismeretlen is érez;
- A gyerekkorból magával/magunkkal hozott jólneveltség nem esőköpeny, amit egy kapualjban ledobunk pár pillanatnyi „gyönyör” kedvéért: többet ér a mellettem ácsingozó jól-léte, mint a saját szenvedélyem; és ki tudja, ha a másik lelkében nem pont ettől a nem-cselekvéstől kezd el oszladozni a felhő?!
- Egyetlen udvarias kérdés mögött seregnyi felkiáltójel bújhat meg: Szólj hozzám! Reagálj! Valakivel beszélnem kell! Egyedül vagyok! Segítségre van szükségem! (...)
-  Idegen lehet nekem mindenki, akit nem ismerek. De ha a szemébe nézek, azon keresztül a lelkéből látok meg egy parányságot; ez pedig elég ahhoz, hogy már ne az idegent, hanem az Embert lássam a szemem előtt.
Ma is borús idő van, de olvasok tovább a sorok között, amiket az Élet ír. Magamnak sem szeretnék idegen lenni. Értéket lát bennem Valaki.

2013. július 18., csütörtök

Amit sose felejt az ember

Nem emlékszem pontosan (nahiszen jól kezdem! - egészen a címhez illően), hogy hívták a három öreg hölgyet, akinek az esete anekdotává lett, de nevekben semmi esetre sem szűkölködünk! Olyanokban sem, amik nagyon is illenek e kedves úri nőkhöz, akik minden csütörtök délután - szokásukhoz híven - összeültek tereferélni. Persze, csak ha az időjárás is kedvezett. Az pedig heteken keresztül nem gördített akadályt az útjukba, igazán finom meleg volt, akárcsak mostanában.
Az egyik nyári délutánon Hermina és Vilhemina áttipegett Anasztáziához. Nem esett az eső, nem fújt a szél, ezért a teraszon üldögéltek és fecserésztek mindenféléről. Anasztázia, jó háziasszonyhoz illően kávéval és omlós keksszel kínálta barátnőit. Fél óra múlva újabb adag kávét hozott, majd óra múltán megint főzött. És mivel a terefere hosszabbra sikerült, még kétszer eszébe jutott, hogy kávét kéne hozni a kedves vendégeknek.
Szürkületkor hazafele indultak a nagyságák. Alig mentek néhány háznyit, Hermina hirtelen megállt és méltatlankodva fordult Vilhelminához: - Hanem aztán, hallod-e... öregszik az Anasztázia. Egész délután ott ültünk nála, és még egy kávéval sem kínált meg!
Mire Vilhelmina kissé felháborodva replikázott: - Szóval te meglátogattad Anasztáziát egyedül, és engem még csak nem is hívtál! (...)

Mit is akartam mondani? Felejt az ember. De azért mégse ez a lényeg. Az idő száll el fölöttünk, és nem mi az idő fölött. Vizsga előtt van úgy, hogy felét is elfelejtjük annak, amit tudtunk. Már ha megtanultuk. Volt olyan undok tanárom (bocsánat a jelzőért, de akkor igaz volt), akinek csak úgy feleltünk meg, ha szó szerint bevágtuk az anyagát. Hát én is próbálkoztam ezzel, de néha visszavágott. A tanár. Kislány, tanult maga mára? - Hogyne, tanár úr, többet, mint a többiek. (És ez igaz is volt, de én arról nem tehetek, hogy a "többiek" kevesebb tanulással többre emlékeztek.)
Na jó, akkor mondja... És nyekkentem egyet. Mert a címen kívül semmi egyéb nem jutott eszembe. Pedig nem is olyan gyenge az emlékezetem. Elsorolom én egy szusszra, ki mikor született a családban, mikor házasodott, mikor hagytak itt a drága nagyszülők, ki mit kért tőlem ezelőtt egy héttel, kettővel, mit ígértem, mi a tennivalóm jövő héten... A szívem, a kis gyönge, az a hibás, csakis ő egyedül. Valahogy mindig hevesebben vert vizsgák előtt. (Most jutok el arra a nagy felismerésre, hogy nehéz időszakokban tulajdonképpen nem is a memóriánk hagy cserben, ha valami "nem jut eszünkbe", hanem a kísérőjelenségek - értsd érzelmek, indulatok - a hibásak. Ó, a cudarok!)
De mit is akartam mondani? Igen, igen. Van valami, amit sose felejt az ember.
Ma meglátogattuk Ilonka nénit. Nem ismertem, de a férjem igen. Ilonka néni éppen ma töltötte a 92. évét. Komótosan üldögélt a kanapén és derűsen pillantott ránk, amikor beléptünk. Csaba máris lelkesen ragadta meg a néni kezét és "Boldog szülinapot" kívánt neki. Erre a hölgyike rögtön közölte, hogy azt már ő meg nem teszi! Odaléptem, a férjem bemutatott, majd átadtam a virágcsokrot és jó egészséget kívántam - mert úgy gondoltam, hogy ezzel sehol se lehet melléfogni. Ilonka néni felpillantott, majd vissza a virágokra, és erélyesen kijelentette, hogy ezzel nem kell foglalkozni. Méghogy őt ilyesmire rávenni! De azért még hozzátette, hogy igen, ez a papír, igen ez a papír... mintha nem kéne. Persze, hogy nem! Lehámoztam a csomagolópapírt, és megforgattam a csokrot: ugye, milyen szép? Helybehagyta.
A "társalgás" még további húsz percig tartott a házi ápolónője bevonásával. Kicsit nehéz volt megérteni, mert a szóvégeket elharapta vagy levitte pianóba. Néha-néha megérintettem vagy megsimogattam a karját beszélgetés közben. Ha zenére tereltük a szót, mert zongoratanárnő volt korábban, "ilyesmit nem volt szabad felhozni". Ha az esküvői képét csodáltuk meg és rákérdeztünk, hogy valóban ő volt-e a menyasszony, erre megint nem volt kapható. Ha a férjem arra emlékeztette, hogy milyen kedves volt tőle, amikor évekkel korábban a bevándorlóknak ingyen tolmácsolást vállalt, hevesen tagadta, hogy ő efféle gonoszságra kapható lett volna. De azért időnként felcsillant a szeme és bizonygatta, hogy ő aztán igazán azt tette, amit kellett. Ő igen! Hogyne, amíg mások csak heverésztek...
A búcsúzás perceiben mindkét kezemmel megragadtam a kezét, rámosolyogtam teljes kapacitással, és azt kívántam, hogy Isten vigyázzon rá, adjon erőt és egészséget.
A szemembe nézett és derűsen, a lehető legtisztábban és legérthetőbben így szólt: - Maga tetszik nekem... (Nyekk.) Maga, maga - olyan kedves. Amit megcsinál, az meg van csinálva (ez igaz :)). Nem csak így, vagy úgy... Fix ez, fix az, minden fixen, ahogy kell. Mikor jön még hozzám?
.............
Felejtünk. Neveket, eseményeket, arcokat, időpontokat és sajnos, van aki a szeretteit is. Mert nehéz a némettel ellenkezni. Amikor Alz Heimer úr bezörget, előtte nincs kulcsra zárt ajtó. Ő mindenre rányomja a pecsétjét és zárol. Csak egyet, egyetlenegyet nem tud letakarni, mert az olyan, mint a madár, állandóan felröppen és ha kalitkába is szorítanák, úgyis fújja a dalát. SZERRRREE-TET, SZERRRE-TEEET, TÉÉÉ-GED EL NEM FEEE-LEJ-TLEEEK.