15 év...

Ma tizenöt éve nyitottam meg ezt a blogot. Akkor még nem szokás a FB-on osztani meg szövegeket, akármilyen jellegűek is lettek volna. Akkor a FB még arra szolgált, hogy fényképeket töltsünk fel rá, megmutassuk, merre szabadságoltunk, hogy néztünk ki az esküvőnk napján és ehhez hasonlók. Amikor az ember belépett, rengeteg szép fotót láthatott ismerőseiről. Még nem volt tele reklámokkal, és ahány ismerősünk - "barátunk" - volt a listánkon, mindegyiknek láthattuk az újonnan megjelent fotóit. Akkor még Cukorhegy úr és csapata nem szelektálta meg kérdezetlenül, kit lássunk, és kit ne. 

Még nem volt szokásban, hogy a fél világ idézeteket osszon meg a másik fél világ épülésére, illetve (ki)oktatására, a cégek sem használták fel fizetett reklámok formájában termékeik nyakunkba varrására, illetve a kéretlen kampányolásnak a saját nyitóoldalunkon erővel történő megjelenítésére. 

Akkor a blogolás már javában virágzott, és örültem, hogy felhasználhatom a felületet szép gondolatok, történetek, saját átéléseim mások elé tárására. Az Instagramot még hírből se ismertük, a TikTok neve pedig akkoriban TikTak volt, és apró kis cukorkák formájában volt kapható négyszögű, átlátszó kis dobozkákban az élelmiszerboltok pénztáraihoz közelebb levő polcokon. 

Sokat változott a világ tizenöt év alatt. Nincs értelme felsorolni, hányféle tekintetben. Aki akkor már  tizenéves korán túl volt, emlékszik rá, aki pedig még hátulkötős nadrágban járt, azt meg nem érdekli. 

Én is változtam, és ti sem maradtatok mindenben a régiek. Ami viszont módosulatlan maradt, az az íráshoz való kedvem, a töprengésre gyorsan hajló fejem - s ezeken túlmenően, mindenek fölött a legfontosabb: a Jóisten. 

Ha az utóbbi vonatkozásban egyetértünk, s ti sem változtatok az olvasási kedv tekintetében, máris a helyünkön vagyunk. A mondat végéről viszont rögtön eszembe jut egy vers címe, amit régóta ismerek, de mindig újdonság erejével hat rám. "Ahova az Isten állított, az a te helyed..." 

Ezt a helyet kívánom mindnyájatoknak. 

....

Túrmezei Erzsébet: A TE HELYED

Hová az Isten állított, bizonnyal az a Te helyed,
Csak ott lehet Ő pajzsod, ott lehet mindig Veled.
Áldást, ha kíván adni rád, e földön szerte nem keres,
Csak ott saját kis helyeden, s jaj Neked, ha az üres.

Álld meg hát híven helyedet, akármíly súlyos a kereszt,
S ha tűz próbálja hitedet, ne óhajtsd elkerülni ezt.
Ne vágyj sóvárgva más felé, ha tán helyed igénytelen,
Dicsérd az Urat éppen ott, az elrejtett kicsiny helyen.

Amit mulasztasz, úgy lehet elhagyván a magad helyét,
Az tán áldástól fosztja meg Istennek egy más gyermekét.
Gondold meg jól, a Te helyed, Te töltheted be senki más,
Az Úr rád bízta, s Ö vele, Tied lesz majd a számadás.

Fogadd naponként e helyet, mint Istened ajándékát,
Ne szőj magad más terveket, add őket mind az Úrnak át.
Győzelmet akkor ád csupán, imád csak úgy hallgatja meg,
Ha mint az Ő hű harcosa, el nem hagyod az őrhelyet.

Halálig légy hű, s igaz, úgy nyersz majd égi koronát,
Benned az Úr, ha hű maradsz, megdicsőítheti magát,
Örvendve töltsd be tisztedet, boldog reménnyel várd Urad,
Hadd lássák azt meg mindenek, hogy Ö békét és üdvöd ad.

S ha majd királyod megjelen, e földön szerte nem keres,
Csak ott saját kis helyeden, s örvendve lássa nem üres.
Óh, boldog nap számodra az, ha itt helyeden megtalált
Magával visz a mennybe fel, s a trónon Néked helyet ád.

ÁMEN

Csak két paradicsom

 

Amikor az újságírók uborkaszezont emlegetnek, tudnivaló, hogy nemigazán történt említésre méltó az adott időszakban. Nálunk az elmúlt két hét paradicsomszezon volt, és egyáltalán nem szűkölködtünk eseményekben, történésekben – szóval nincs uborkaszezon!

Megtudtuk, hogy egy idősebb hölgyismerősünk kórházba került. Jó két évvel ezelőtt, még a járvány elején ismerkedtünk össze. Látva a nagy fejvesztettséget és tehetetlenséget, ami akkor majd’ mindenfelé eluralkodott, jelentkeztem önkéntesnek az egyik humanitárius intézménynél. Onnan irányítottak hozzá mint egyedülállóhoz, aki betegsége miatt nem tudott már kijárni. Attól fogva rendszeresen intéztem neki a bevásárlást, a gyógyszert meg a postát. Az ajtóban állva megbeszéltük röviden a heti eseményeket, hálálkodott, hogy megint ott voltam, aztán zajlott az élet tovább.

Egészen ezelőtt bő két hétig, amikor rövid időközzel egymás után két agyvérzés érte. Olyan, ami majdnem elvitte. Amikor szombaton sikerült felhívnom, csak néhány szót motyogott vontatottan és alig hallhatóan. „Ha azt kérdi, hogy vagyok... még élek...” Ettől többet nem igazán sikerült kiszednem belőle. Csak hallgatott a telefon másik oldalán.

„Még élek”. Én is, hála Istennek, gondoltam magamban. S ha már élek, érezze ő is. Tegnap délután sikerült meglátogatni őt az idegsebészeten (olyan időket élünk, hogy már az is sikerélmény, ha az embert egy negatív teszt birtokában beengedik látogatni). Ült egy speciális székben, mindenféle csövek lógtak rajta, fején, karján, lábán, hálóing alól. A bal füle mögött, a tarkóján olyan nyolc centiméteres vágás nyoma... Amikor meglátott, meglepetten felkiáltott, már ahogy engedte az ereje: „Ilyen nincs...! Maga – itt.”

Ott maradtam másfél órát. Megmasszíroztam a hátát, meséltem neki amiről csak lehetett, meghallgattam akadozó, időnként elkalandozó beszédét, töprengését, hogy én, az idegen lettem a legközelebbije, majd időnként törtem a fejem, hogy bogozzam ki hirtelen önmagának ellentmondó gondolatait, de – örömmel jelentem – nevettünk is jól. Nem emlékezett pontosan, hogy és mikor került a kórházba, arra viszont igen, hogy alaposan kifaggatták, ki vigyáz rá, ha hazakerül. „Nincs senkim... (testvére Ausztráliában, nővére Lengyelországban), akármi történne velem, itt van egy telefonszám... Csak őt értesítsék...” És az én telefonszámomat diktálta be.

Kitettem két érett, édes paradicsomot az asztalára. Mondtam, hogy nem mertem semmi egyebet hozni, tudva, hogy speciális ellátásban részesül, de ha megeszi őket, legközelebb még hozok. Finom biotermés, minket is megörvendeztetett vele más. „Hogy maga tudja mit kell nekem hoznia! Mondja, a doktor miért nem tudja?! (...) Jaj, amikor én beleharapok ebbe a drága zöldségbe, s tudja, jó vastagon megkenem a kenyeret vajjal, megszórom sóval, persze borssal is, mert az úgy dukál... jajj, hogy én milyen finomat eszem!”

Ugrottam is a nővérkéért, hogy megkérdezzem, ha szabad. De még mennyire szabad, kiáltott fel kettő is. Bárcsak enne, mert mi hiába kérleljük!

Az álla alá tartottam a tányért, míg a paradicsomba beleharapott. Hirtelen megfényesedtek a kék szemei. Fél perc után már nem emlékezett arra, hogy az egészet meg akarta enni, közölte, hogy a többit később. De ahogy ott ültem vele szemben, rám emelte a tekintetét, jól megnézett, aztán megszólalt: „Én nem tudom, miért, de ma délután annyira, de annyira jól érzem magam!”

Értettem én. Volt valakije.

Vajon ki vár még arra valahol, hogy valamelyikünk arra járjon és benyissa az ajtót?

Viszont-látásra!

Múlt hét csütörtökén történt. Verőfényes délután volt, amikor az ajtón kiléptem. Gondolataimba mélyedve lépdeltem a járdán, egyszersmind örültem a tavaszi melegnek is. Háromszáz méter után, ahogy előre tekintettem, megelégedetten nyugtáztam, hogy más is élvezi a délutánt: egy férfi ült a padon, arcát a nap felé fordítva, lábánál pedig fényes bundájú fekete kutya üldögélt. „Milyen jó, hogy némelyek ráérnek...” – gondoltam őszintén. „Nagy kár volna, ha mindenki csak rohanna, és nem élvezné a simogató napsugarakat”.

Aztán lerövidült a távolság köztünk, és kezdtem kontúrosabban látni. A férfi lehajolt, és keze a pad végénél matatott. Ott hevert – egy fehér bot! Roggyant egyet a térdem. Az ember nem érzékelte eléggé, hogy mind egy helyben keresgél, nem csúsztatta a kezét hátrafele még tíz centinyit, akkor elérte volna mindennapi támaszát.  

A közelébe léptem, közben – hogy meg ne ijesszem – kérdeztem, ha segíthetek-e, s máris a kezébe nyomtam a botot. Megköszönte. Minden jót kívántam neki, aztán elköszöntem, s kicsúszott a számon, hogy „Viszontlátásra!”

Felemelkedett a padról, s szépen-lágyan odahajolt hűséges kísérőjéhez: „Kutyuskám, indulunk...”. A magyar beszédre rögtön visszafordultam, s most már én is magyarul szóltam hozzá: „Elnézést kérek az iménti köszönésért, de igazán nem tudja az ember, hogy kevésbé látóktól hogyan köszönjön el. A jó Isten vigyázzon magára!”

„Semmi baj nem történt. Köszönöm szépen, viszontlátásra”, válaszolta.

És elindultunk két ellentétes irányba.

Jó, hogy volt sötét napszemüvegem. Vörösödtek alatta a szemeim, megfeszítettem a számat, hogy veszélyesen le ne görbüljön. Én látok, ha kinyitom a szemem. Úgy-ahogy, látó- vagy olvasószemüveggel, mikor melyikre van szükségem, de látok. És annyi szépséget láttam azon a délutánon! Csetlő-botló kisgyermekeket, csemetéjüket kézen fogó anyákat, a gyepen napfürdőző fiatalokat, játékos kiskutyákat, fára kapaszkodó fiúcskát, amint büszkélkedő nagyapja lentről taszítgatta, a zöld lámpára vidáman váró gyalogosokat, harsogóan zöld friss leveleket, napfényben tündöklő várost... s ki tudná felsorolni, mennyi mindent még.

Felemeltem a fejem, s belemosolyogtam a világba. Add Uram, hogy befele is ilyen jól lássak! Ne csak szép időben, hanem borúban is, viharban is! És ne csak lássak, hanem szeme legyek másnak...

Az úton már hazafele

Az úton már hazafelé megyek,

Fáradt lábam roskadozva jár.

Sok év terhe a vállamat nyomja,

Vérző szívem sebek miatt fáj.

 

De mit nekem seb, fájdalom, sóhaj

Ha az utam Tehozzád vezet.

Múló idő töviskoronáját

Majd leveszi fejemről kezed.

 

Páskulyné Kovács Erzsébet verse