Kétféle könnyhullatás

Nagy sokára rászántam magam az írásra, annak ellenére, hogy máshonnan kell elszakítani hozzá az időt. Vissza akartam emlékezni arra, ami most 5 hónapja történt, s az örömteli folytatására. Most meg, néhány perc elteltével, elrejtőztek a szavak, más ruhába bújtak, már nem olyan könnyű kezelni őket. Hogy kéne elmondani azt és hogy lehet elmondani, hogy mennyire örültem, amikor tanítványságnyi idő után ebben az esztendőben jégbontó hava megteremte a reménykedő várakozás gyümölcsét? Hogyan lehet a szavakat kerek mondatokba önteni, hogy kifejezzék: mennyire örülök az Élet nekem adott, két lábon járó, melegszívű Ajándékának? Hálás vagyok érte és neki, és szerettem volna díszesebben visszagondolni és kiírni magamból az eltelt időszakot. Most pedig csupán pillanatok töredéke alatt derékszögű prizmán át szemlélem az életet. Látok magam előtt egy képet, s valahol mögötte egy feje tetejére állított másik képet. Látom az örömteli valóságot, amelynek örvendhetek én (azaz: mi, ketten), s szemlélem a keserű valóságot, amely rátelepedett egy másik családra (azaz: akik ketten voltak...). Vannak napok, amikor néhány perc elég ahhoz, hogy életünket más színben lássuk. Ilyen volt számomra egy bizonyos nap februárban. És vannak napok, amikor néhány másodperc elég ahhoz, hogy az élet más színt öltsön magára, és árnyalatait mindenki másként élje át. Ilyen a mai nap. Vannak napok, amikor a feltámadó szeretet rózsaszínben látja azt is, amit mások tán sötétnek. És vannak napok, mint a mai is, hogy az elalvó szeretet előtt sötétté válik minden, mert árnyék borult az életre. Vannak napok, amikor a bizonytalan jövőt megszépíti a reménység, a várakozás, a közös tervek és álmok szövése. És vannak napok, amikor a jelent csak az elszakadó múlt derűsebb perceinek felidézése teszi elviselhetővé, emlékezve az időre, amikor a reménység még reménykedett. Vannak napok, amikor egyetlen szó a fellegekig emeli a lelket, és túlcsorduló örömmel önti el. És vannak napok, amikor minden szó elnémul, a lélek elcsitul, és bánat száll be a házba. Van egy nap, amire sóvárogva vágyik a menyasszony, vágyom én, mert magával hozza a reménység, a várakozás, a szeretet kiteljesedését. És lesz egy nap, amire kimondhatatlanul epekedve vágyik az, akinek álma megszakadt, és most már a reménység másféle várakozásával néz előre, mert az a nap az Élettel való találkozást és minden remény beteljesedését hozza magával. Azon a napon a közös tervek ismét asztalra kerülnek, a múltnál sokkal szebbé válik a jelen, a reménység valósággá alakul, s a SZERETET mindörökre megmarad. A mai napon visszagondolok az Élettől kapott Ajándékomra. És a mai napon előrenézek veletek együtt az Ajándékba kapott Életre, amit a végtelen Szeretet fog adni mindazoknak, akik e szeretettel élték a földön mulandó napjaikat. ... In memoriam Bégányi Zoli. És együttérzésből Noémivel. Emlékezzetek: Szeretet az Élet!

Titkolózás - nyilvánosan

Van egy nagy titkom, akarjátok tudni? De nagyon nagy, és nem szabad továbbmondani! Ha három embernél több tudja, akkor már nem titok, márpedig én titokként szeretném megőrizni, de úgy, hogy közben mások is értesülnek róla. Elmondhatom, ha szeretnétek, de meg kell ám ígérni, hogy senki se szól róla egy másik személynek. Így ha egyenként tudjátok meg tőlem, végül is csak hárman fogjuk tudni: valaki, én és közületek egy. Fület idehajtani, szemet behunyni, szájat becsukni! Ezt a titkot csak fülbe súgva mondhatom el, még ha mások kiabálva is közölnék. Szeretve vagyok. Csitt, nem szabad elkiabálni! Tudjátok, hogy tegnap Valentin-nap volt, honi nyelven Bálint-nap, tehát február 14-e. És amikor a szemem ismerkedni kezdett a reggeli világossággal, a telefonom enyhe zajt csapott, mintha azt mondta volna: klink, klink. És amikor elolvastam az esemest, az állt benne: "...Valentin nap margójára: Szeretlek". Juppppppiiiii! És aztán a telefon megelevenedett, és igazából a fülemmel is hallottam e szavakat. Szeretlek. Erre ti ne mondjatok semmit, mert úgy sincs mit mondani, mert ilyenkor az eleven lények úgyis szó nélkül maradnak, de szabad mosolyogni, nevetni, örülni. És megőrizni a titkot! Mert a jó titok az olyan, hogy mindenki tud róla, mindenki örül neki, csak éppen nem beszélnek nyilvánosan róla. Hiszen titok!

Meglátni és megszeretni...

... egy pillanat műve volt. Jó, lehet, hogy túlzok, nem egy, hanem három pillanat, de még ennyi sem tesz ki egy percet. Maradunk tehát a pillanatnál. Meglátni... Első alkalom. Tágra nyitottam a szemem, jól körülnéztem, és csak őt láttam. És néztem, néztem, néztem - és nem tudtam betelni vele. Láttam én korábban másokat is, de ilyet még soha, ennyire egyik se tetszett. Komolyan mondom, szívdobogást kaptam, meg elakadt a szavam, ahogy felnéztem rá, s csak arra tudtam gondolni, hogy EZ IGEN! Hogy ezt is megértem. És találkozhattunk, és nézhetem, ahogy csak jól esik. Derűs volt és vidám, közelében mindenkit megfertőzött ez a hangulat, s cseppet se zavartatta magát amiatt, hogy oly sokan zaklatják. Rendkívül kulturált, s anyanyelvén kívül még jó pár nyelvet ismer. Na persze, nem ez a lényeg, engem se ez kapott meg benne, hanem a frissessége és külseje. Értékelem én a belbecst, de támadás ne érje házam elejét, ez alkalommal jobban megragadott a külcsín, a megjelenés. Lefegyverzett. "Meglátni" után kivédhetetlenül jött a "megszeretni".

Második gondolatom is támadt később, jelesen az, hogy hamar elrepül majd az idő, én pedig sóvároghatok majd utána. De elhessegettem a szívfájdító gondolatot, s meggyőztem magam, hogy csak a mával szabad most foglalkozni, csak a széppel és jóval, csak azzal, ami örömet szerez. Minden egyéb kizárva! Itt van előttem, csak vele foglalkozom és nem hagyom, hogy akármi más irányítgassa szinapszisaim működését. Így telt el néhány nap egymás társaságában. Most már csak nosztalgiázok, és várom a következő alkalmat.

Mert félek, hogy ez szerelem: amint mondtam első látásra. Neve: Róma. Az "örök város".

The Rose

John Blanchard stood up from the bench, straightened his Army uniform, and studied the crowd of people making their way through Grand Central Station. He looked for the girl whose heart he knew, but whose face he didn't, the girl with the rose. His interest in her had begun thirteen months before in a Florida library. Taking a book off the shelf he found himself intrigued, not with the words of the book, but with the notes penciled in the margin. The soft handwriting reflected a thoughtful soul and insightful mind. In the front of the book, he discovered the previous owner's name, Miss Hollis Maynell. With time and effort he located her address. She lived in New York City. He wrote her a letter introducing himself and inviting her to correspond. The next day he was shipped overseas for service in World War II. During the next year and one month the two grew to know each other through the mail. Each letter was a seed falling on a fertile heart. A romance was budding. Blanchard requested a photograph, but she refused. She felt that if he really cared, it wouldn't matter what she looked like. When the day finally came for him to return from Europe, they scheduled their first meeting - 7:00 PM at the Grand Central Station in New York. "You'll recognize me," she wrote, "by the red rose I'll be wearing on my lapel." So at 7:00 he was in the station looking for a girl whose heart he loved, but whose face he'd never seen. I'll let Mr. Blanchard tell you what happened: A young woman was coming toward me, her figure long and slim. Her blonde hair lay back in curls from her delicate ears; her eyes were blue as flowers. Her lips and chin had a gentle firmness, and in her pale green suit she was like springtime come alive. I started toward her, entirely forgetting to notice that she was not wearing a rose. As I moved, a small, provocative smile curved her lips. "Going my way, sailor?" she murmured. Almost uncontrollably I made one step closer to her, and then I saw Hollis Maynell. She was standing almost directly behind the girl. A woman well past 40, she had graying hair tucked under a worn hat. She was more than plump, her thick-ankled feet thrust into low-heeled shoes. The girl in the green suit was walking quickly away. I felt as though I was split in two, so keen was my desire to follow her, and yet so deep was my longing for the woman whose spirit had truly companioned me and upheld my own. And there she stood. Her pale, plump face was gentle and sensible, her gray eyes had a warm and kindly twinkle. I did not hesitate. My fingers gripped the small worn blue leather copy of the book that was to identify me to her. This would not be love, but it would be something precious, something perhaps even better than love, a friendship for which I had been and must ever be grateful. I squared my shoulders and saluted and held out the book to the woman, even though while I spoke I felt choked by the bitterness of my disappointment. "I'm Lieutenant John Blanchard, and you must be Miss Maynell. I am so glad you could meet me; may I take you to dinner?" The woman's face broadened into a tolerant smile. "I don't know what this is about, son," she answered, "but the young lady in the green suit who just went by, she begged me to wear this rose on my coat. And she said if you were to ask me out to dinner, I should go and tell you that she is waiting for you in the big restaurant across the street. She said it was some kind of test!" It's not difficult to understand and admire Miss Maynell's wisdom. The true nature of a heart is seen in its response to the unattractive.

Memento

Kereken két hónap telt el a szülinapom óta. Ez jutott eszembe, miközben sms-t küldtem testvéremnek, akinek ma van születése évfordulója. S eszembe jut az idézet is, amely a szülinapra kapott üdvözletemen áll (rövid és szép): "Ha szép a világ, miattad szebb, hogy jó most élnem, miattad lett. Miattad várom a legszebb napot, mikor nem kérek, csak adok, adok, adok". Hát - erre emlékezek, és erre emlékeztetlek titeket. Jó várni, hogy adjanak nekünk és kapjunk, de jó, még jobb, adni, adni. (Vagy ugyanolyan jó?) Szépet, nemeset, örömszerzőt, kedveset, mosolyt, biztató szót, mindent, amitől a megajándékozott többnek, jobbnak, elevenebbnek fogja érezni magát. Nemcsak egy napon, hanem állandóan. Emlékezzetek!