Múzsakeresés

Nekem úgy tűnik, hogy az élet egyre prózaibb. Lehet, hogy nem látom én jól, de az is lehet, hogy nem az élet változott. A blogszobám fülledt levegője viszont orrcsavargatásra meg fejcsóválásra késztet: itt nagyon kéne már szellőztetni, beengedni egy kis friss levegőt és vigyori napsugarat. Az utóbbi hónapok tevékenysége (hiánya) arra enged következtetni, hogy a múzsáim elutaztak hosszú vakációra, és lekésték a visszafelé induló repülőt. Grrr, csak kapjam el őket valahol... Hevert ám téma éppen elég a közelben, s ha nem is a járdán botlottam beléjük, időnként elém penderültek. De hiába, mert a lírai lényem nagyon sarokba szorult, és sehogy se tudtam kivakarni belőle az írásra való tisztességes hajlandóságot. Doppingszert pedig nem ismerek erre a makacsságra. Pedig valami nagyon szépet akartam volna írni. Ja persze, mindig azt tervezem. Vagy az alany szép, vagy a téma, vagy az igyekezetem. A végeredményről ne beszéljünk most, jó? Arról írnék - ha lenne ki súgjon -, hogy nagy kártyakeverő ez az élet. Hol összekeveri alaposan a kártyáinkat, hol lecsapja őket vagy éppen néhány lapot fejjel felfele enged kikandikálni, de csak annyi ideig, hogy meglássam őket, majd gyorsan ismét összekeveri őket. Na, igazodjak el, ha tudok. Márpedig nekem ez a kártyajáték igazándiból akkor működik - szabály ellenére - ha belenézhetek a pakliba. Kicsit megsajnálom magam. Míg hazatér legalább egy a lófráló múzsák közül, kölcsönlopok egy kis ihletet Coelhotól. Tán csak nem haragszik meg rám, én nem fogok árulkodni magamra! Aszongya, hogy aszongya: “Megtanultam, hogy (...) a türelem rengeteg gyakorlást igényel. Hogy vannak emberek, akik szeretnek bennünket, de egyszerűen nem tudják, hogyan mutassák ki. Hogy olykor az, akire azt hinnéd, hogy megadja neked a kegyelemdöfést, ha már a földön fekszel, egyike azon keveseknek, akik segíteni fognak neked felállni. Hogy csak azért mert valaki nem úgy szeret téged, ahogyan te szeretnéd, ez nem azt jelenti, hogy nem szeret téged teljes szívével. Hogy sosem szabad azt mondani egy kisgyermeknek, hogy az álmok balgaságok: tragédia lenne, ha ezt elhinné. Hogy nem mindig elég, ha megbocsát nekünk valaki. Az esetek többségében te vagy, akinek meg kell bocsátani magadnak. Hogy nem számít, hány szilánkra tört a szíved: a világ nem áll meg, hogy megvárja, míg összeragasztod” (A fény harcosa). Mondtam na, ugye mondtam, hogy nagyon keverődnek a kártyák. Miről is akartam írni? Megyek ablakot nyitni, hadd jöjjön be egy kis hűsítő fuvallat.

____

Uuuupsz meg zsupsz, a fenti idézet kissé rózsaszínűen hangzik. Hihh, pedig se nem romantika, se nem nosztalgia másoltatta le velem. De tetszett a mondanivalója. [Akit zavar, nézzen félre, vagy olvassa visszafele a betűket :) ] Én megbocsátok magamnak.